Holisztika

A halottak jól vannak

Bert Hellinger-féle családállítás 11. rész

Halottaink is ugyanúgy családtagjaink, mint az élők – így sokszor ott állnak a képviselőik a felállított családban. Látjuk, ahogy az elvetélt magzatok, a korán halt kicsi vagy nagyobb gyerekek, a fiatal vagy az idősebb felnőttek képviselői, miután megbizonyosodtak róla, hogy az ő haláluk okán nem akarja elrontani a saját életét senki, mosolyogva és jó akarattal nézik azokat, akik még maradhattak.


Jól vannak, egyet értenek a ténnyel, hogy befejeződött a földi életük, és visszatértek abba a nagy ismeretlenbe, ahonnan jöttek, jöttünk mindannyian.

 

Egy 9 éves kisfiút azért hozott el édesanyja a családállításra, hogy el tudja gyászolni méhen belül elhalt ikertestvérét. Azt remélte ettől, hogy a magányos, önmagát mindenhonnan kirekesztő nyughatatlan gyereknek majd sikerül beilleszkednie az életbe.  Egy állításban megtörtént az elhalt ikertestvérrel való találkozás és a búcsú. Bár a gyerekek hamarabb hazamennek az ilyen csoportokról, ő kérte, hogy maradhasson. Be is választották képviselőnek – ezúttal ő volt valaki méhen belül elhalt ikre. Egy idő után hangosan kiszólt az állításból: „Csak azt akarom mondani, hogy én ám itt tök jól vagyok” – mondta meghalt ikerként. „A te testvéred is pont ilyen jól van, most akkor láthatod” – tettem hozzá megerősítve az ő előző élményét is.

 

 

Amikor egy gyerek hal meg

A gyerekhalál a felnőttek szemével nézve nem illeszkedik az élet rendjéhez. Az életnek íve van. Haladunk az íven felfelé. Elérjük a csúcsot vagy a platót, maradunk fent egy darabig, majd elindulunk lefelé. A korán elvesztett gyerek épphogy elindul, és vége. A legtöbb szülőben rejtett vagy kimondott bűntudat él: ő a felelős, ő nem csinált jól valamit, neki nem volt hatalma a sors felett – vagy ő adta át a betegségre hajlamosító géneket.

 

És semmit se tudott tenni, hogy megakadályozza a korai véget. A gyerek elvesztette az életét – ő pedig az örömet, hogy látja felnőni, boldogulni azt, akit annyira várt, a világra hozott és nevelt. Lehet erre mondani valamit is? Talán egyet: ő jól van. Ez látszik a családállításokban.

 

A gyerekhalál a felnőttek szemével nézve nem illeszkedik az élet rendjéhez. Az
életnek íve van

 

Egy fiatal pár jött el: elvesztették a kisgyereküket, alig élt pár hetet. Felállnak a családtagok képviselői, az apa és az anya, elveszítve egymással is a kapcsolatukat, a földre, illetve kifelé néznek, egymásra nem. A gyerek a játéktér pereméről ugyan, de rájuk figyel, arcán aggódás, értetlenség. „Mi történik benned?” – kérdezem. „Nem értem, miért nem néznek rám, én jól vagyok” – mondta magától. Ezt hallva tudtak a szülők feléje fordulni. „Ha neked az kellett, hogy erre a rövid időre legyünk a szüleid, akkor vállaljuk az áldozatot. Nagyon vártunk, szerettük volna látni, ahogy felnősz és boldogan élsz. Nagyon fáj, hogy elvesztettünk, de szívesen voltunk
a szüleid.” Ettől a gyerek képviselője boldogan szaladt oda apjához és anyjához, és megköszönte az áldozatukat. Nem győzte ismételni: neki mindez rendben van, jól van, és szeretné, ha a szülei se túl sokáig bánkódnának miatta.

 

Csak ezt tudtam mondani annak idején a beteg gyerekek szüleinek is. Nem tudhatjuk, ki milyen forgatókönyvvel érkezik a világra. A beteg gyereknek valamiért ezt a rövid és nehéz életet kellett végigcsinálnia. A velük való nehéz munka hozadéka volt, hogy ott lehettem velük, és láthattam, hogyan hozza elő a nehéz helyzet ezekből a kis emberekből azokat a kiváló tulajdonságokat, melyeknek mások talán csak felnőttkorukra kerülnek a birtokába. Az egymással való feltétlen szolidaritást a bajban, a másik érdekeinek előtérbe helyezését, ha erre van szükség, az együttérzést, a másikért való aggódást, a bátorságot. És amikor épp normálisan folytak a napok, ők is felsorakoztatták a gyerekkor minden tartozékát: veszekedtek, játszottak, nevettek, követelték az igazukat, és éppúgy a divatos játékokért, kütyükért és ruhákért nyaggatták a szülőket, mint az egészséges kortársaik. Rövid volt az idejük, de nagyon sok minden fért bele.

 

 

Készülődés az útra

Sokszor jönnek nagybetegek, illetve hozzátartozóik és kezelőik a családállításra. Gyakran az a kimondott vagy ki nem mondott vágy él bennük, hogy ha sikerül megtalálni a megbetegítő dinamikát, akkor talán a beteg még visszafordulhat és életben marad, talán meg is gyógyul. A kezelők sincsenek ezzel másképpen. Jó lenne életben tartani azt, aki mellé odaálltak. Lényünk földön álló része a földi élethez ragaszkodik még akkor is, ha tudjuk, hogy ott is kell lennie valaminek, ahonnan jöttünk. Időnként megtörténik ez a csoda – előfordult már, hogy valaki az állítást követően annyira energiáihoz jutott, hogy még jó pár évig tudott ráadásul jó állapotban maradni. Ám ez nincs mindig így. Sokszor az látszik, hogy a beteg már elindult az útján, és már nem itt van otthon.

 

  Látszott, mi a család és a gyógyítók dolga: szeretettel elkísérni és elengedni az útra készülőt, és megtenni mindent, hogy szépen elbúcsúzva, dolgait elrendezve tudjon elmenni.

 

Egy onkológiai osztály munkatársaival néztük meg, eljött-e az ideje, hogy egy végstádiumban lévő daganatos beteget és a hozzátartozóit felkészítsük a búcsúra. Felállítottuk a beteget, a családját, a férjét és a már felnőtt gyerekeit, a kezelőit, akiknek nagyon a szívéhez nőtt. A beteg képviselője nem nézett senkire, magányba burkolva, lassú léptekkel ment kifelé a körből, közben fejének mozgásáról, arckifejezéséből ítélve úgy látszott, mintha keresne valamit. Beállítottam valakit megnevezés nélkül. Ő volt a földi út vége, a Halál. Az új képviselőnek lassan, apró rángatózó mozgásokkal – transzállapotokban látunk ilyet – felemelkedett a karja, a beteg is karját emelve közeledett hozzá. Majd hosszan álltak egymást átkarolva. Egy idő után a beteg képviselője magától annyit mondott: „Én megérkeztem. Végre. Itt nagyon jó.”

 

 

Miért kellett elmennie?

A házaspárok közül az egyik általában előbb megy el, mint a másik. Az együtt leélt évtizedek után még akkor is nehéz lehet ott maradni egyedül, ha nem volt felhőtlen a kapcsolat. Gyakran fordul elő, hogy a kezelőorvos vagy egy hozzátartozó hozza el a gyászában megrekedt özvegyet, félve attól, hogy megbetegszik, és idő előtt utánahal párjának. Bár az elhúzódó gyász hátterében több minden állhat, amit egyetlen családállítással nem lehet megoldani, néhány dologra biztosan számíthatunk: egyrészt alkalma nyílik a gyászolónak még egyszer – a képviselő segítségével – az eltávozott szemébe nézni és elköszönni tőle, elmondani, amire nem került sor, kimondani, ami fájt, és megköszönni, ami jó volt. Másrészt az állításból kiderül, hogy a halottnak mennie kellett, nem lett volna senkinek semmi esélye arra, hogy itt tartsa. És főleg látszik az is, hogy ő jó helyen van, jól van, szeretettel és aggodalommal telve nézi gyászoló párját.

 

 

Még kicsi voltam ehhez

Sokan mondják el: apjuk vagy anyjuk még kiskorukban halt meg. A kérdésre, hogy tudtak-e eleget sírni, segített- e nekik a család gyászolni, sokszor csak eltűnődnek, és azt mondják, nem tudom. Azt hiszem, nem… Tudjuk, hogy a gyerekek másképp gyászolnak, mint a felnőttek, nem biztos, hogy csak a sírással fejezik ki a fájdalmukat. Egy biztos: nem tudják maguktól, hogyan kell gyászolni, meg kell mutatni nekik, velük együtt kell sírni, beszélni kell nekik az érzéseinkről. Segítség nélkül ott maradnak a gyász feldolgozatlan energiatömegével. Rájuk éppúgy érvényes, mint a felnőttekre: az el nem fájt fájdalom, az el nem gyászolt gyász útjába áll a további jó életnek. A téma feldolgozására a családállítás jó alkalmat ad. Itt tud most már a gyászra éretten, az állításban mégis kisgyerekként ismét a szemébe nézni korán meghalt szülőjének, elmondani neki, hogy mennyire fájt, hogy eltűnt az életéből. Az is lehet, hogy úgy érezte, őt hagyta ott, talán haragudott is, hogy ne kelljen a fájdalmát átélnie. Haragudhatott azért is, mert az itt maradt gyászoló szülője nem tudott már annyira figyelni rá, mint előtte. És sokszor az egyik szülő halálával egyben a gondtalan gyerekkornak is vége. Talán bűntudata is volt, azt hitte, ő volt a rossz, azért ment el a szülője. Nagy kő gördül le az emberről, ha az állítás biztonságában kimondhatja ezeket a bent rekedt érzéseket, mondatokat.

 

A gyerekek másképp gyászolnak, mint a felnőttek, nem biztos, hogy csak a sírással fejezik ki a fájdalmukat

 

Bár sokan úgy tudják, hogy megbékéltek apjuk vagy anyjuk halálával, a tapasztalatok szerint egy ilyen alkalommal felszínre törhetnek a veszteség feldolgozatlan maradványai. Az át nem élt, a mélyben letokolódott fájdalomból, ami gátol és betegít, átélt fájdalom lesz. Sokan mondják el, hogy bár sokszor kell sírniuk és rendre rájuk tör a veszteség fájdalma, mégis mintha erejükhöz jutottak volna, mintha megindult volna bennük az élet – és ami legalább ilyen fontos: innentől át tudták élni korán meghalt szülőjük iránti szeretetüket, amelyet eddig lefedett a feldolgozatlan gyász.

 

 

Aki előbb jött, általában előbb is megy el

A fent leírtak akkor is igazak, amikor felnőttkorunkban veszítjük el valamelyik szülőnket, nagyszülőnket, a nagynéniket, nagybácsikat, a testvérünket. Ám ebben az életkorban az ember elvileg már képes átadnia magát a fájdalomnak, át tudja élni a veszteségét, és ahogy halad előre a gyász folyamatában, lassan meg tud békélni a ténnyel, hogy elment, akit szeretett.

 

Ebben az is segít, hogy ha idős korában hal meg valaki, az valahogy rendjén van. Akkor is nagyon fáj, de a búcsú illeszkedik  az élet rendjéhez: aki előbb jött, az – általában – előbb megy el. Ahogy egyre több a gyertya a tortán, egyre több jel mutatja, hogy merrefelé halad az ember. Jó, ha nem arra költi az energiáit, hogy ezt a tudást kiszorítsa a tudatából, és így felkészületlenül érje a halál. Ha felkészül rá, rendbe teszi és rendben tartja a számláit, azaz a kapcsolatait, az érzelmi bankszámláit és élete ügyes-bajos dolgait, akkor a halálfélelem egyik összetevője – a félelem attól, hogy befejezetlen, elrendezetlen ügyeket hagy a háta mögött – jelentősen csökkenhet.

 

Ettől még a halálfélelem másik összetevője, magától a meghalás aktusától való félelem talán marad. Ám nézzük csak meg ezt a kérdést közelebbről: Ha megkérdeznek valakit, hogy szerinte mit él át, mit tapasztal meg az ember a meghalás folyamatában, akkor általában a következő szavak jutnak az eszébe (tegyük most le egy pillanatra a lapot, csukjuk be a szemünket, és válogatás nélkül mondjuk ki az eszünkbe jutó szavakat): hideg, félelem, fájdalom, sötét, magány, kiszolgáltatottság. Közben olvassuk a klinikai halálból visszatértek beszámolóit, akiknek jó többsége csupa szép dolgot él át a túlpart közelébe érve: békét, örömet, szeretetet, fényt, nyugalmat, biztonságot. Hogy lehet ez? Honnan vesszük a küszöb visszafelé történő átlépésével kapcsolatban azt a fekete leírást? Miért nem a túlélők által megtapasztalt békét, szeretetet, nyugalmat, biztonságot várjuk? Honnan „tudjuk”, hogy ilyen nehéz, fájdalmas és félelmetes lesz elmenni? Erre egy logikus válaszunk van: onnan „tudjuk”, hogy egyszer már átéltük mindezt, mégpedig akkor, amikor megérkeztünk a Nagy Ismeretlenből a fizikai életünkbe, azaz amikor megszülettünk. Az a csecsemő élte át a félelmet és a fájdalmat, aki egyszer csak elveszítette a magzatvíz adta kipárnázott környezetét, és fájdalmasan kezdte el kifelé préselni valami nagy és ijesztő, ami eddig jó volt. Aztán átázott bőrével hirtelen kiért a hidegre, fájt neki az első levegővétel, hirtelen kinyújtották a gerincét, belevágott az erős fény az eddigi derengéshez szokott szemébe, amellett, hogy égette az első szemcsepp...

 

Ezzel jár egy normális, komplikációktól mentes születés. És ha nem komplikációktól mentes? Hogy mennyire meghatározza életünk első nagy átmenete az utolsóval kapcsolatos elképzeléseinket, azt láttuk. És hogy mennyire meghatározhatja a születés és a halál között itt töltött időnket, és milyen lehetőségeink vannak az első nehéz élmény felülírására, azzal decemberi számunkban foglalkozunk.

Angster Mária
XVI. évfolyam 11. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, psziché

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.