Holisztika

A légzés misztériuma - 2. rész

A koncentráció erejével magunkba szívjuk a pránát, tudatosítjuk jelenlétét és elvezetjük a szenvedés helyéhez.Ez a lélegzettel gyógyítás egyetlen titka.


A „személyes” lélegzet mellett létezik egy kozmikus világlélegzet is

 

Légzésünkkel szemben feladatokat támasztunk

Az előző gyakorlatok (lásd februári lapszámunk) alapján fogalmat alkothattunk róla, milyen hatással van ránk a lélegzet, bár néhány részlet még nem tökéletes. Az ülő életmód hatására lapos, elégtelen a hasi légzésünk. Érezhetjük, hogy a teljes ellazulás perceiben légzésünk a hétköznapokban elhanyagolt tüdőcsúcsokat szeretné levegővel megtölteni. Lehet, hogy mellkasunk működésével sem vagyunk teljesen elégedettek, amely egyelőre csak a relaxációs gyakorlat közben mozog megfelelő mértékben.

 

Ekkor találkozunk egy baráttal, aki légzésgimnasztikát ajánl, esetleg súlyzókkal és térdhajlításokkal tarkítva. Mi azonban már elég okosak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk: nincs igaza. Mit érnénk vele, ha mellkasunkat erőszakosan akarnánk tágítani, hasunkat erősen behúzva, a levegőt erőltetetten beszippantva, mint egy fújtató? Ennek káros következményeként a gázcserét végző hörgőcskék túlzottan kitágulhatnak (emphysema), aminek még súlyosabb légszomj, tüdőbetegség lenne a következménye. Az önkéntes és kényszerű légzésatléták - előbbiek a túlzásba vitt sportok hívei, utóbbiak az üvegfúvók és hasonló szakmák gyakorlói - gyakran szenvednek tüdőtágulatban.

 

A fújtató működéséhez hasonló erőltetett légzésnek egyéb veszélyei is vannak. A gyakorló nem tudhatja, hogy tüdőcsúcsainál nem beteg-e a tüdeje. Ha ilyen esetben hirtelen sok levegőt szív be valaki, a beteg, gyenge hörgőcskék komolyan károsodhatnak. Dr. Douglas szerint ez olyan, mint amikor kicserepesedett szájjal állandóan mosolygunk: az ajkakon keletkezett repedések újra és újra felszakadnak, soha nem tudnak begyógyulni, a sebek krónikussá válnak.

 

Dr. Douglas egyszerű és hasznos gyakorlatot ajánl elégtelen tüdőcsúcslégzés esetére. Hasonlót tesz, mint régen a tüdősebészek tbc esetén, amikor mesterséges légmellet idéztek elő a beteg tüdő megfelelő részén. A légmell (pneumothorax) esetén a külvilágból levegőt szív a bordák és a tüdők közötti résbe, a tüdő egy része összelapul, nem vesz részt a légcserében, a szükséges gázcserét most a másik tüdőlebeny végzi. Dr. Douglas azonban nem műtéti úton éri el mindezt.

 

Helyezkedjen el kényelmesen egy ágyon vagy heverőn hanyatt fekve, a karok lazán nyugszanak a test mellett. Egy segítő az ágy fej felőli végénél áll, mindkét kezét mellkasára helyezi úgy, hogy a tenyérpárna félúton helyezkedjen el a kulcscsont és a mellbimbók között. Most fújja ki a levegőt, közben mellkasa annyira süllyedjen, amennyire csak lehetséges. A segítő kezei követik e mozgást, majd amikor a mellkas elérte a legalsó pontot, kezével erőteljesen lenyomja azt úgy, hogy ne tudjon kitágulni. Az ennek következtében fellépő, kényszerű rekeszizomlégzést kb. 10 percig kell folytatni, közben a mellkast természetesen lenyomva kell tartani. E gyakorlattal nem tágítjuk túl a tüdőcsúcs hörgőcskéit, inkább teljesen kiiktatjuk azokat a lélegzetvételből. Ennek következményeképp a szinte satuba fogott mellkas, miután megszűnik a rá gyakorolt erős nyomás, hihetetlenül elasztikussá válik. Lágy, gyógyító fuvallat hatol be, egészen a tüdőcsúcsig, anélkül, hogy bármit is erőltetne, feszítene. Természetesen a pneumothorax douglasit gyakran, lehetőleg hetente 3-4-szer meg kell ismételni, hogy tartós eredményt tudjon elérni.

 

Talán mostanra világossá vált, mi a lényeg. A lélegzet alázatos és szeretetteljes megszólítása nem gyermekjáték, hanem az adott helyzet által megkívánt légzésforma előidézéséhez szükséges szellemi hozzáállás, amely nélkül nem lenne lehetséges semmilyen szellemi újjászületés. E hozzáállás hatékonyságát mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy később kitartson mellette.

 

Ha tisztában vagyunk vele, hogy a "személyes" lélegzet mellett létezik egy kozmikus világlélegzet is, eljutottunk a lélegzetiskola legnagyobb titkához. Felismertük, hogy az én összeolvadása a világlélekkel csak lelki-szellemi megközelítésből lehetséges. Csak így tudunk meghatározott feladatokat adni a lélegzetnek, amelyeket testünkben keringve megold.

 

Innentől aligha létezhet olyan feladat, amivel ne bízhatnánk meg a lélegzetet. Minden olyan gyakorlat, amit a szó köznapi értelmében légzésgyakorlatként végzünk, a légzésnek adott feladatnak tekinthető, a következő hozzáállással: Most egy új légzésformát mutattak nekem. Megtanítasz rá, szent lélegzet? A válasz gyakran nemleges, általában akkor, ha a szabad légzés helyett erőltetett, a korábbiakban említett fújtató légzésről van szó. 

 

A lélegzet megteremti saját ritmusát

A lélegzet idősebb, ősibb, mint a szívünk, mint bármelyik óránk, ezért a lélegzet ritmusát soha nem szabad az órák élettelen szerkezetének ritmusához igazítani. Mivel szívfrekvenciánk a lélegzettől függ, helytelen lenne a légzésgyakorlatokat a pulzus ritmusához igazítani. 

 

Lesz olyan, aki azt figyeli meg, hogy egy belégzés alatt három, majd a kilégzés alatt öt lépést tesz meg. Másra egészen más arányok jellemzők, sokféle variáció létezik. A személyes ritmus megfigyelése e módszerrel azonban meglehetősen elnagyolt, elsődleges tájékozódáshoz azonban elegendő. Most azonban továbblépünk, méghozzá úgy, ahogy mindig teszünk, ha valami finomabbat, magasabb rendűt szeretnénk megtapasztalni: a csendhez folyamodunk.

 

Ehhez éjszaka, lehetőleg csillagfényes éjen vízpartra megyünk, vagy legalábbis ki a szabadba, ahol a természet, a mindenség hatalmas ritmusa érezhető. Ahhoz, hogy megfelelően elhelyezkedjünk és el tudjunk lazulni, a mentális önmasszázs módszeréhez folyamodunk. Ennek módszerét ágyban fekve már elsajátítottuk, ezért ha most ülve vagy állva, esetleg járás közben gyakoroljuk, könnyebb a dolgunk, mint a kezdőké.

 

Csak a feszültségektől megszabadult ember képes olyan testhelyzetekre, amelyeket a jógairodalomból ismerünk. Köröttünk minden csendes, csak a felettünk ragyogó csillagok vagy a mindent átható földszellemben tovább pulzáló évszakok adják át némán ritmusukat. Légzésünk felszabadul, és saját ritmusát követi. A belégzést nem követi azonnal kilégzés, előbb néhány másodpercig megpihen, benntartva a levegőt - s mindez megismétlődik kilégzéskor is, amikor a tüdőkben jóleső üresség honol. Ezek az eleinte parányi, később egyre hatalmasabbnak tűnő légzésszünetek a légzés, a lélekzet legmélyebb és legfontosabb titkai. Ezek kedvéért találtak ki a jógik igen sokféle praktikát, hogy idejüket növelhessék. Mi azonban megtapasztaljuk, hogy ezek a szünetek maguktól, külső erőltetés nélkül is egyre hosszabbodnak, ha mélyen elmerülünk egy gondolatba, egy képbe vagy érzésbe. A ritmuskeresés óráiban szerzett tapasztalataink egyre inkább állandósulnak, aminek hatására légzésünk a hétköznapokban is nyugodtabbá és mélyebbé válik.

 

Ha köröttünk minden csendes, légzésünk felszabadul, és saját ritmusát követi

 

 

Első sikerek és további fejlődés

Minden eddig bemutatott gyakorlat könnyen beépíthető a mindennapokba, és csak olyan dolgokból áll, amelyek segítenek elmélyíteni és kiteljesíteni az életet.

 

Az eddigiek során megtapasztaltuk a lélegzetünket, ritmusát, a világlélek-zetben gyökerező eredetét és abbéli szándékát, hogy megnyilvánuljon nekünk. A mentális önmasszázst már jól begyakoroltuk, könnyedén kivitelezhető néhány perc alatt. Most összpontosított szellemünk segítségével kiterjesztjük a lélegzetet, átlépve tüdőnk határait, egész testünkben.

 

Ez a következőképpen történik: ahogyan az eddigiekben megtanultuk, teljesen ellazultan fekve megpihenünk. A lélegzet szabadon jön és megy, átadjuk magunkat neki, nem hátráltatjuk. Bensőnk nyugodt, csendes. Körülöttünk az őséjszaka csendje és sötétsége honol. Figyelmünket a tenyerek és a talpak közepére összpontosítjuk. Ezek a finom éteri energiák, áramlások befogadására alkalmas területek, a lélegzet hullámaival ugyanis finom elektromosság járja át testünket. Ezek az energiák kaput nyitnak maguknak testünkön, amelyen keresztül lágyan magunkba szívjuk.

 

Az történik, ami korábban a tüdőnkben lezajlott már. Talán már feltettük magunkban a kérdést: vajon az átélt változások csak az oxigénnek köszönhetők? Ha a választ keressük e kérdésre, az ősi India bölcseihez fordulunk. Ők egy univerzális energiáról beszélnek, amit "pránának" neveznek, s amelynek feltételezése nélkül a modern biológia sem boldogul. A prána léte nem spekuláció eredménye, hanem tény.

 

A prána olyan finom, hogy testi szinten megfoghatatlan, a nyitott, élénk szellem és a sóvárgó lélek azonban képes felismerni és irányítani. A beáramló prána új életerő forrása, amit a tudatos légzést gyakorló visszatarthat testében.

 

Ez a pránavisszatartás közönséges tüdőlégzéssel is lehetséges, hiszen a tüdőlégzés is valósággal eláraszt bennünket pránával. Ha tisztában vagyunk vele, hogy a finomabb hatások mélyebb hatásúak és nem fordítva, ahogy talán először gondolnánk, a tenyéren és talpon alig érezhető, egészen enyhe vibrálásnak kell örülnünk. 

 

Ha megerőltető szellemi munkát tervezünk, ha inspirációra és magasabb rendű tudatra törekszünk, ha kézrátétellel akarunk segíteni szenvedő embertársainkon, először elvonulunk egy csendes helyre és pránát lélegzünk be, feltöltjük magunkat vele. Kitapintjuk kezünkkel és tenyerünkkel magunkba szívjuk, a hűvös levegővel belélegezzük tüdőnkbe, lényére és lényegére összpontosítunk, szellemünk erejével visszatartjuk testünkben. A szellemi beállítottság, az összpontosítás, a vágyódás a prána iránt megnyitja azokat a kapukat, amelyeken keresztül az testünkbe hatol.

 

Nem rántjuk magunkhoz erőszakkal az éltető erőt, hanem megnyitjuk magunkat neki, és hagyjuk, hogy az magától keressen meg bennünket. A lélegzet tanulása során a prána megismerése, megtapasztalása óriási lépés, haladás. Szellemi erőnkkel oda irányíthatjuk lélegzetünket és vele együtt a pránát, ahol szükség van rá. Ezzel pedig a lélegzetben olyan gyógyszert fedeztünk fel, aminek hosszabb távon egyetlen betegség sem képes ellenállni.

 

Felesleges volna a lélegzettel történő gyógyításhoz utasításokat adni, ugyanis minden esetben ugyanaz történik: Ellazulunk, megnyugtatjuk szellemünket és lelkünket, átadjuk magunkat a szabad lélegzetnek, elárasztjuk vele testünket, a koncentráció erejével magunkba szívjuk a pránát, tudatosítjuk jelenlétét és elvezetjük a szenvedés helyéhez. Ez a lélegzettel gyógyítás egyetlen titka.

 

Soha nem szabad azonban megfeledkeznünk róla, hogy a betegség nem egyetlen testrészre korlátozódik, minden esetben az egész ember beteg; tulajdonképpen nem létezik betegség, csak beteg ember, de mindenki esetében másképpen nyilvánul meg a betegség. Éppen ezért ezek a betegségek soha nem gyógyíthatók egyetlen gyógyszerrel, csak az egészre ható lélegzettel, amit testünkben egészséggé alakíthatunk. Éppen ezért okosabban tesszük, ha a pránát nem csak a beteg testrészhez irányítjuk, hanem hagyjuk, hogy oda áramoljon, ahová akar.

V. T.
XV. évfolyam 3. szám

Címkék: légzés, légzésgyakorlatok, prána

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.