Holisztika

A szív szeme

Beszélgetés Müller Péterrel új könyvéről, a Gondviselésről

Müller Péternek közel az esztendő végéhez új könyve jelent meg. Közel az esztendő végéhez, azaz karácsonyhoz, innen tudhatjuk, hogy ez ajándék nekünk. Nekünk: olvasóknak. Érdekes olvasni ezeket az évről évre kiadott köteteket, olyan, mintha egy felfelé vezető létra újabb és újabb fokainak felelnének meg. Építkeznek is egymásra, fejezetei, bekezdései olykor vissza-visszautalnak a korábban megjelentekre. Ez az új kötet a gondviselésről szól. A címe is ez: Gondviselés. Müller Péter korábban is beszélt már róla, egyszer így nyilatkozott a Jóskönyv kapcsán: "Hiányzik a belső bölcsességünk és hitünk. Amit ez a könyv tanít, az, hogy van egy gondviselés, s hogy az ember sok mindent magától az élet áramától tud meg. Nem kell görcsösen akarni. Hagyni kell, hogy a dolgok beérjenek..."


 

- Új könyved is mintha erről szólna: hagytad, hogy beérjen.

 

- Azt gondolom, hogy különösen azoknak lesz valóban érdekes ez a könyv, akik a Jóskönyvet olvasták, mert új szempontok szerint közelítem meg ugyanazt. Sorsról van szó ebben a könyvben is. Ez egy beszélgető könyv, a sorsról beszélgetek benne az olvasókkal. Kihasználom azt a ziccert, hogy hetvenhárom éves vagyok, vissza tudok nézni. Amikor a végére ér az ember egy könyvnek, akkor kezdi megérteni, hogy miről szólt az egész mű. Amíg olvassa, még nem tudja. Én is már sejtegetem, miért volt az életemben a sok jó és rossz, bukás és siker, vagyis hogy mi volt a történetem fő motívuma. Amit az ember közben nem ért, az élet vége felé már jobban látható. Most szétnézek, és látom magam körül azt, amire valaha, gyerekkoromban és kamaszként csak vágytam, amit reméltem és amiben hittem... A megvalósult álmaimban járok. Az életem van ebben a könyvben, s mint minden emberé, teli van csodával. Ez látnom nekem nagy boldogság, visszanézni is öröm, csodálatos játék volt. Bizonyos dolgokat félig-meddig most fejtettem meg. Hihetetlenül érdekes, hogy a visszatekintés közben derült ki, hogy egy eddig jelentéktelennek tűnő esemény utólag mégis mennyire fontossá válhat!

 

- Ezeket mint érzéseket hívtad elő emlékezetedből, önnön múltad mélyéből?

 

- Hogyne. Két ilyen élményem volt, aminek a kapcsán ez nagyon erősen megjelent. Az egyik nagy tanítóm, mesterem, akire csodaszemmel néztem, a zuglói Kovács vendéglő pincére volt. Ő volt olyan, hogy kisgyerek koromban megéreztem: ilyen emberré kellene válnom. Nem sikerült, és feltehető, hogy a következő életemben lesz ez feladatom. A másik ilyen érzés, amit hirtelen előhúztam magamból, amikor hat-hét éves koromban először voltam színházban, Lakner bácsi gyerekszínházában, ahol becsaptak, ellopták a csodát, és ahol átéltem azt a mély csalódást, ami azután a mai napig él bennem: olyan világban kell felnőnöm, amelyik nem hisz. Érdekes módon nem akkor éreztem meg, amikor háború volt, lőttek és holttesteket láttam, hanem ott. Az igazán nagy pillanatok sokszor ezek a látszólag jelentéktelen események, ott történik az emberrel valami, ami az egész életet fel tudja borítani.

 

- Ezek szerint amíg írtad ezt a könyvet, nagyon mélyre ástál magadban. Ilyen értelemben ez a könyv egyfajta önvallomás?

 

- Igen, önvallomás, mert azokból az elemekből építkezik, amiket én megtapasztaltam. Nem magamról beszélek benne, hanem a fontos élményeimről, felismeréseimről, tapasztalataimról, a saját sorsomról, a nagy sorsélményeimről. A sorsteremtés mágiájáról, a várakozás művészetéről, a reményről és a reménytelenségről, a jövőnk sejtelméről, a jósálmaimról, a megérzéseimről, az életünk értelméről és az "utolsó időkről", amelyben születésemtől fogva élek, s bizony ez nem könnyű. Beszélek a szellemi mesteremmel való, huszonnyolc éve tartó kapcsolatomról; az ő legfontosabb tanításáról. Arról, hogyan fogadtam a kudarcaimat, s hogyan sikerült megvalósítani néhány vágyálmomat. Mert néha sikerült, és ennek okát igyekeztem megkeresni, hogy átadjam. A sorsról próbálok beszélni: hogyan szövődik, s hogyan szőjük magunk. És a színház titkairól, ahol ötvenöt év óta élek és kísérletezek a lelkekkel. Ez az én alkimista műhelyem, szellemi laboratóriumom. Azt hiszem, itt tudtam meg legtöbbet a sorsról, s magamról is talán.

 

- Tehát nem rólad szól a könyv, de te vagy benne...

 

- Igen, és amennyire lehetséges, maszk és jelmez nélkül. Az olvasó, a beszélgetőtársam pedig látni fogja néha a lelkem jó és rossz erőit, működés közben... Régóta kétféle könyvet akartam írni, ez sem egységes. Három fejezetből, három nagy egységből áll a könyv, úgy is mondhatnám, hogy három tételből. Az egyik a várakozás művészete, a második a jövő sejtelme, a harmadik az élet értelme. Ez a három nagy tétel. Igyekeztem erről élvezetesen, könnyedén és örömmel mesélni, mert az nekem is élvezetet okoz. De vannak a könyvben olyan részek, amik egyáltalán nem könnyűek. Úgyhogy ez tulajdonképpen a sorsról szól. A Jóskönyv után nehéz volt a sorsról írnom. Lehetett volna a könyvnek az is a címe, hogy Sorskönyv, ha nem lenne foglalt. Így lett Gondviselés a könyv címe, és ez egyúttal nagyon érdekes kihívást is jelentett számomra.

 

- Miért?

 

- Mert ez a magyar szó, a gondviselés semmilyen más nyelvben nem létezik ebben az összetételben. Ilyet csak mi, magyarok használunk. A Bibliában azokon a helyeken, ahol a magyarban a gondviselés, a görögben a pronoia szerepel, ami előretudást, vagy a latin változatban a providencia, ami előrelátást jelent. És szoktuk is mondani a gondviselő szülőkre, hogy előrelátók. De csak mi, magyarok érezzük úgy, hogy valaki vagy valami élni segít. A gondunkat viseli. Ennek a csodálatos magyar szónak a mély igazságát, hogy még ebben a sötét, kaotikus világban sem vagyunk magunkra hagyva, sokszor átéltem. Így ez a szó megtelik csodálatos, gazdag jelentéssel, amit nehéz megfogalmazni, szavakba önteni. Az utolsó pillanatig kerülgettem ennek a szónak az értelmezését, meg sem mertem közelíteni. De az utolsó fejezet legvégén mégis teszek egy kísérletet, hogy közelebb hozzam, hogy érthetővé tegyem és valamiképpen egy új módon közelítsem meg azt, amit gondolunk róla. Ami a leglényegesebb dolog, hogy nincs ebben a könyvben olyasmi, ami ne lenne az én saját élményem.

 

- De hiszen eddigi könyveidben is csak ilyenről írtál!

 

- Igen, de ezúttal az volt az érzésem, hogy most nem lehet filozofálni, itt nem lehet olvasmányélményeimről beszélni, csak arról, amit megéltem, amit megtapasztaltam, ami az évtizedek során az én világommá vált, és ami már a sajátom.

 

- Volt-e olyan, amivel nehéz volt szembenézned?

 

- Nehéz? Nem szembenézni nehéz, hanem egyáltalán nézni nehéz. Ami az ember legmélyén van, az nem látható. Nemcsak azt nem látod magadban, ami ronda, azt sem, ami szép. Hasonlatos ez a mélytengeri utazáshoz: ameddig a reflektorod fénye eljut, látod az egész tudattalan világodat, de mélyebbre már nem látsz, s azt hiszed, hogy ott nincs semmi. Nyilván egy egész világ van alatta, aminek nem az a lényege, hogy ronda vagy szép, hanem az, hogy nagyon mélyen van. Itt van a nehézség: a dolgok láthatatlanul el vannak rejtve bennünk. Azt csak a pszichológia gondolja, hogy az ember nem mer szembesülni vele. Szembesülnék én vele, de hol van? És nyilván, ha lemegyek oda, ahol az összes szörnyeim vannak, akkor az összes angyalaimat is ott találom. Azokat sem látom.

 

 

- Ugyanakkor minden szintnek megvan a maga igazsága.

 

- Ami csakis addig igaz, ameddig azon a szinten időzöl. Ha mélyebbre szállsz, már nem igaz! Ha új szintre érsz, csak egy ölnyivel lejjebb, már más valóságot találsz, más világot, más lényeket, másképp látod magadat és az életedet is. Más ott az igazság is! Az elmélyülés azt jelenti, hogy sok "igazságot" el kell hagynod, mert a felszínhez tartozott, s mélyebben már nem igaz. Ezért van az, ha öregszel, másképp látsz mindent. Azért is fontos, hogy mélyebbre nézünk magunkba, mert csak legbelül hasonlítunk egymáshoz. A felszínen nem! Életünk, jellemünk, gondjaink és örömeink mások. A lelkünk más. A céljaink mások. A sorsunk is más. A vágyaink, a tudásunk, a műveltségünk, az emlékeink, a bajaink teljesen különbözők. Még a leheletünk, a bőrünk illata és a tenyerünk rajza is egészen más. Más ember vagy, mint én. De minél beljebb nézünk magunkban, annál inkább hasonlóak vagyunk. Azért értjük meg egymást. Belül rokonok vagyunk - és legbelül testvérek is. Ezért érzi majd az olvasó, hogy ezek nem csak az én érzéseim és gondolataim - ő is átélte már és bármikor folytatni tudná a "szólamokat", mint amikor a zenészek nem kottából, hanem örömből és szabadon muzsikálnak. Igyekeztem lejutni oda, ahol ezek a valódi kincsek vannak bennem.

 

- Ez kérdés volt ennyi könyv után benned, hogy már lejutottál-e?

 

- Igen, kérdés volt. Mert ha őszinte akarok lenni, azt mondhatom, még mindig nem. Van egy gyönyörű mese, biztos hallottad már: a pillangó meg akarta ismerni a tüzet, egyre közelebb és közelebb szállt hozzá, végül belezuhant a lángba. S ekkor megtudta végre, mi az a tűz. Én is így vagyok, amikor a sors titkát faggatom. Ott szálldogálok körülötte, egyre közelebb és közelebb... Írás közben, de főleg a könyv vége felé az jutott eszembe: "Lehet, hogy meg kell halnom hozzá, hogy megértsem végre, mi az a sors? Hogy a jelen időtlen pillanatában hogyan szunnyad a végtelen múltunk és a jövendőnk?" Igyekeztem tehát ebben a könyvben őszintén beszélni. Ez a világ legnehezebb dolga. Hogy mit jelent az őszinteség, megtalálható a "Várakozás művészete" című fejezetben. Itt csak ennyit erről: hogy átlátszónak kell lenni.

 

- Hogy érted el azt, hogy láss, milyen módszert alkalmaztál?

 

- Elégedetlen voltam. Ez az érzés persze sokszor felbukkan bennem. Amikor például befejeztem a könyvet, akkor az volt az érzésem, hogy azért ehhez a címhez egy jobb író kellett volna. Sőt az lett volna a jó, ha maga az Isten írja meg a gondviselésről szóló könyvet, mert onnan érthető. Az az érzésem, hogy én is igazán csak a halálom után fogom megérteni, hogy mi az, hogy sors és mi az, hogy gondviselés. Amíg az ember él, tükör által homályosan lát, és alulról nézi ezt a hatalmas csodát, amit nemcsak lehozni nem lehet ide a Földre, hanem megérteni sem. Tehát ez egy olyan összefüggésrendszer, amiről az embernek vannak feltételezései, gondolatai, tapasztalatai, megérzései, de meghaladja az emberi lét tudásszínvonalát. Ezt a könyvemet írtam eddig a legnehezebben, remélhetőleg nem látszik rajta. De biztos, hogy a halálom után újra fogom írni. Akkor, amikor már megtapasztaltam, megéltem, valóban tudni fogom, mit is jelent a gondviselés.

 

- Hogyan fog eljutni hozzánk?

 

- Hát azt nem tudom. Majd ti is meghaltok és jöttök utánam, és akkor majd megértitek. De szerintem ez mindennel így van. Minden könyv csak egy sejtés, az igazság sejtelme, és minden olvasmányélmény is tulajdonképpen csupán egy sejtelem a valóságról. Sőt az élet sem egyéb, mint hogy az ember egy álomszerű, elvarázsolt állapotban létezik, és amikor felébred, akkor nyilvánvalóan mindent másképp fog látni.

 

- És mégis, ez a kötet a rálátásról szól már...

 

- Igen, rá tudok nézni az életemre, de azért én benne is vagyok még. Valóban nagy-nagy rálátásra törekedtem, hogy megértsem, hogy az élet hogy lett eltervezve, hogy hozzuk magunkkal, amit el kell végezni, és hogy milyen lassan jut el, ha egyáltalán eljut hozzánk, hogy mi a sorsfeladatunk. Ez el van rejtve, ezt nemigen tudjuk. Író-olvasó találkozókon olykor megkérdezik tőlem emberek, hogy mi a sorsfeladatuk? Erre csak azt tudom mondani, hogy a sorsfeladatunk az, hogy megértsük, mi a sorsfeladatunk. Nem olyan egyszerű egy mondatban elmondani. Akkor érsz az önismereted legmélyére, amikor felismered, hogy ki vagy te - és akkor tudod már azt is, hogy mi a sorsod. Éld, amit magaddal hoztál!

 

- A Jóskönyv azért segíthet ebben, nem?

 

- Nos, a Jóskönyvben sincs benne, pedig ez nagyon fontos, hogy igazából abban a pillanatban kellene nekünk jósjelet kérni, a sorsfeladatunkra rákérdezni, amikor megszületünk. Akkor az a jósjel az egész életünkre szól, megadja életünk hatalmas alapjelét. Én, ha nem is születésemkor persze, de tettem egy kísérletet, mégpedig nagyon koncentrált állapotban, és a szellemi mesterem, vezetőm segítségét kérve, hogy legyen velem és kapjam meg azt a jósjelet, ami az én életfeladatom. Így jött ki a Kicsi szelídítő ereje. Tehát ez az én feladatom. Nem hittem volna, hogy ez lesz, de visszagondolva tényleg erről van szó.

 

- Voltak változó vonalak a hexagramban?

 

- Azt nem kaptam hozzá.

 

- Tehát egy stabil állapotról szól a kép...

 

- Igen. Ez az én sorsfeladatom. Erről írtam is a kötetben, mert pontosan ez az, ami részint tapasztalatból, de főleg szellemi inspirációból, mesteri tanításból sok mindent világossá tett előttem. Például minden benne van ebben a könyvben arról, hogy előző életeim tapasztalata miként nyilvánult meg ebben az életemben. Sőt az az érdekes, hogy eredetileg ezt nem akartam beleírni, és már kész voltam a könyvvel, amikor megkérdeztem a mesterem véleményét, és azt az útmutatást kaptam, hogy ne hagyjam ki a könyvből a személyes, átélt, megtapasztalt élményeket. Ezeket halványabb formában már megírtam a Kígyó és kereszt című könyvemben is. Ennek az új könyvnek ez az egyik legérdekesebb és legmisztikusabb része. Írok arról is, hogy a magyar nyelv nem véletlenül mondja a magra, hogy szem. És nemcsak azért mondja, mert hasonlít hozzá, tehát szem formája van, hanem azért is, mert a mag lát. Neki látnia kell, hogy mi lesz belőle. Ez a magnak a tudása. Az ember ezt hozza magával, a magállapotban azt a sorsot, amit ki kell bontania a lélekben. Érdekes, hogy a fedőlap tervezője úgy választotta ki, hogy a borítóra a szem, a szív szeme kerüljön, hogy nem olvasta a könyvet.

 

- No, ez a gondviselés!

 

- Igen. Így van.

Csörgő Zoltán
XV. évfolyam 11. szám

Címkék: gondviselés, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.