Holisztika

A vágy kigyulladása - Zenei kozmológia

A világvarázslat zenei alapja


     

    Mai természettudományos világképünk az érzékelhető világegyetem fogalmára épül. A tudománya jelenségek világának összefüggéseivel, törvényeivel foglalkozik, és a jelenségek azok, amelyeket külső érzékszerveinkkel érzékelhetünk. Külső érzékszerveink birodalmai a látás, a hallás, a szaglás, az ízlelés, a tapintás révén tárulnak fel. Személyes tapasztalataink révén már kora kisgyermekkorunkban összeegyeztetjük látási, hallási, tapintási, szaglási, ízlelési élményeinket. A tudományban ez az egyeztetés azonban mindmáig nem történt meg. A látás a csillagászat révén előretört, háttérbe szorította a hallást, hiszen a csillagokat a tudomány a látás révén észleli.A tudomány az érzékelhető világ alapjául egyértelműen a látható világegyetemet állítja. De nemcsak a látható világegyetem létezik. A látható világegyetem mögött vagy mellett, alatta vagy felette, láthatatlanul terül szét a hallható, a zenei világegyetem.

     

    Mivel a hallható világegyetemmel a modern kozmológiák egyáltalán nem foglalkoznak, jóhiszeműen akár feltételezhetnénk, hogy a látható világegyetem és a hallható megegyezik egymással, hiszen ezt már gyermekkorban összeegyeztettük. Csakhogy a gyermekkori egyeztetés folyamata születésünktől (fogantatásunktól) hároméves korunkig zajlik le. Ez az időszak pedig a mágikus évek időszaka! A látható és a hallható világ összeegyeztetése tehát a gyermeki, mágikus világban történt meg. Lehet, hogy ez a gyermeki, mágikus világ a világegyetem valódi, végső alapja?

     

    A mágikus érzékelésben a gyermek egylényegű a világgal. Kozmikus erők hatják és irányítják a gyermeket, és gyermeki, mágikus erők irányítják a világot. A mágikus érzékelés az emberi fejlődés kikerülhetetlen szakasza, meghatározó alapja. Minden más érzékelés erre a mágikus érzékelésre épül. A látás csak a későbbi években válik elsődlegessé. Mindannyian tudjuk, hogy az első hónapokban a csecsemő még egészen más módon néz. Sajátos módon. Áthatóan. Kitartóan. Elmélyülten. Rezzenéstelenül. Figyel. De mit figyel? Nem a részleteket. Nem a felszínt. Valami mást, lényegesebbet néz és lát. Valamit, ami megéri a kitartó figyelmet. Valami, ami leköti a figyelmet, annyira, hogy magáról is teljesen elfeledkezik a csecsemő. Azért néz másképp, mert az önmagáról alakított kép még nem alakult ki, és nem avatkozik közbe. A valóságérzékelést nem közvetíti és nem korlátozza felsőbb hatóság, a tudatosan ellenőrzött én, mint a felnőttnél. Az önmagunkról kialakított kép beavatkozása valami olyasmi, mint a cenzor közbeavatkozása. A kisgyermek minden idegszálával, közvetítő, közbeavatkozó nélkül néz. Teljes egészével néz. Tud így nézni. Csodálatos dolog egész emberként nézni.

     

    A felnőtt már csak az önfeledtség állapotában képes belekóstolni a gyermeki teljesség élményébe. Ilyen események pedig csak varázslatos élményeinkben fordulnak elő. Az öt földrészre kiterjedő felmérések szerint az emberi élet csúcsélményeit a szerelem és a zene jelentik. Mi a szerelem? A tudomány nem tudja. Nem is kutatja. A színlelt és a valódi szerelem közötti különbséget vajon hogyan lehetne tudományos mérőműszerekkel kimutatni? A szerelem: varázslat. Mi különbség a zörej és a zene között? Az élmény. Mi az élmény? A tudomány nem kutatja. Mi az élmény? Varázslat. Ha a kisgyermek a varázslatra figyel, akkor tényleg a mágikus érzékelés bűverejének rabja. A valóság alapját figyeli. Magát a teremtő erőt. Azt a világalapot, amit a begyepesedett, kész sémákban érzékelő, szemellenzős felnőtt már csak a felszín érzékeléséből tud visszakövetkeztetni - ha akar. Az igazi kérdés éppen ez: akarja-e a felnőtt érzékelni, tudni a világ alapját? Ha a látás csak később ölti fel felnőtté merevedett formáját, akkor a felnőtt, szemellenzős látás egyben későbbi is. A gyermeki érzékelés a világ alapjainak érzékelésére alkalmas. A felnőtt, kész sémákat alkalmazó érzékelés a világ magasabb emeleteinek érzékelésére alkalmas. Az egész világépületet csakis a gyermeki és a felnőtt érzékelés együttes jelenléte biztosíthatja. A felnőtt érzékelés a mágikus érzékelés nélkül óhatatlanul felszínessé, materialista jellegűvé, a mélységtől elidegenedetté válik.

     

    A látás a felnőtté formálódás során egyre inkább a felnőttet formáló külsődleges tényezők ellenőrzése alá kerül. A felnőtt látás az öntudat ellenőrzése és irányítása alá vetett. A hallás szerényen és csendesen meghúzódik az öntudat mögött. Arról, amit látunk, közvetlenül be tudunk számolni. Arról, amit hallunk, nem mindig. A zörejek a hallás birodalmának széteső, összefüggéstelen formái. A zene a hallás birodalmának sajátos összefüggésekkel, törvényekkel, varázslattörvényeivel összekötött tartománya. A zene a hallható világ élményszerű üzenetet hordozó, élettel, érzéssel telített, varázslatos világa. A zene a hallható világ élő világrésze. A zenei érzékelés nehezen önthető szavakba. A varázslat törvényeit a modern tudomány mindmáig nem volt képes felfedezni. Ha valamikor mégis fel akarja fedezni, akkor nem választhat a zenénél alkalmasabb birodalmat. A zenében és a szerelemben van elrejtve a világ varázslatos alapja.

     

    A látható világ kiterjedési módjait ismerjük. Ezek a három térbeli kiterjedés: a tér és az egy időbeli kiterjedés, az idő dimenziói. Rendszerint gondolkodás nélkül vesszük tudomásul, hogy a tér és az idő a lét alapvető létezési módjai. Azt pedig nemcsak hogy nem vizsgáljuk, hanem szinte el sem tudjuk képzelni, hogy létezik létezési mód a látáshoz tartozó 3+1 dimenzión túl. Ha mégis szóba kerül, rendszerint misztikus, ezoterikus, megfoghatatlan, szavakba önthetetlen létmódokról beszélünk. Szerintem szükségtelenül. Hiszen a hallás nem megfoghatatlan. A zenei varázslat törvényei nem felfoghatatlanok.

     

    Először is vizsgáljuk meg, melyek a zenei kiterjedés létmódjai. A zenei dimenziók két csoportra oszlanak: a tagolás és az alakítás dimenzióira. Az első csoport a teremtő létmód, a második az alkotó, alakító létmód. Miért? Mert a tagolás az élet egészének tagolása, tehát benne az élet egészét foglalja egységbe az érzékelés. Ez az érzékelés a világ egészében tájékozódik, és a világ egészét tagolja újra. Ez a világ teljességének érzékeléséből fakadó tagolás, a világ összefüggéseinek új összefüggésekbe rendezése. A zenei érzékelésben ennek a létmódnak felel meg a ritmizálás, a tagolás. A ritmus az idő egészét tagolja. Újrafogalmazza a Rész és az Egész viszonyát. A zenei ritmizálás az őserő, az ösztön terepe. Hogy valóban ez az alapvető, alapozó, teremtő tevékenység, napnál világosabban belátható. Kristálytisztán látható ugyanis, hogy ugyanarra a ritmusra számtalan, végtelen sok dallam játszható. Ugyanakkor dallam nem is lehetséges tagolás nélkül: bármilyen magasságú legyen ugyanis egy hang, amikor át akar váltani egy másikra, tagolási pont keletkezik. A dallam tehát felételezi a ritmust, míg a ritmus létezhet dallam nélkül. A ritmus a földszint, a dallam az emelet. Ugyanarra az alapra számtalan sokféle első emelet építhető. Mégis, az alap a meghatározó. Nem lehet ugyanarra az alapra bármiféle emeletet építeni, csakis olyat, ami az alapnak megfelel. Az alap keretet ad a felépítménynek. A felépítmény semmit nem tehet, ami meghaladja a kereteket, de mindent megtehet, ami a kereteken belül lehetséges. Az alap a kormányzó. Megadja a lehetőségek határait. Megadja a lehetőségek engedélyezett sávját. A ritmus teremtő, kormányzó, a lehetőségek határait jelöli ki. A dallam mindenható, korlátozhatatlan, a maga dimenziójában, miközben teljesen a meghatározó, alapvető dimenzió foglya. A dallam világa csak dísz a teremtő, világtagoló ritmus világa felett. A szöveg a zene harmadik szintje, szintén szabad a maga birodalmában. A dallam megalkotása csak a ritmus felöltöztetése, alakítása. Ha a dallam megalkotása alkotás, akkor a ritmus megszülése maga a teremtés. A ritmus valami alapvető, titokzatos létmódba avat be bennünket. A dallam előtti világba. Ahol a világ tagolódik. A világ tagolását a lételmélet (ontológia) vizsgálja. A világegész érzékelhető, és alapvető, irányító szerepet játszik érzékelésünkben és legbensőbb emberi adottságunkban, életérzékelésünkben, világélményünkben. A világegész eleven élőlényként kozmikus törvényeivel részt vesz legbelsőbb, személyes életünkben, mint egy magától működő természeti erő. Amikor a világegész veszi át az irányítást, akkor történik meg a varázslat. Ha tehát a hallható zenei dimenziókban a világegész eleven teremtőereje irányít, akkor a zenei kozmológia alapja a varázslat. Az anyagi kozmológiák és a zenei kozmológiák tehát összehangolhatók, közös alapjuk a világegész! Mivel pedig a világegész egy magasabb élőlény, és ha ez a magasabb élőlény veszi át az irányítást viselkedésünk felett, akkor érezzük úgy, hogy égnek áll a hajunk, futkorászik hátunkon a hideg, megtáltosodunk, átszellemülünk, megrendítő élményeket élünk át, ezért a kozmológiák végső alapja a varázslat világa! A világ végső soron varázslatból, zenéből, láthatatlan teremtő erőből fakad!

     

    A hallható zenei dimenziók két fő osztálya tehát a teremtő és az alkotó dimenziók. A teremtő dimenzió a ritmus, a tagolás dimenziója. Az alkotó zenei dimenziók a körvonalazás, a díszítés, a Szépség kiteljesítésének dimenziói. Idetartoznak a hangmagasság, a hangszín és a hangerő dimenziói. A hangmagasság, már nevéből adódóan is, érdekes párhuzamot mutat a magasság térbeli dimenziójával. A hangszín a színnel, a rezgések eloszlásának jellegével kapcsolatos, érdekes a párhuzam a látható dimenzió színminőségével. A hangerő hasonló párhuzamot mutat a látható dimenzió fényerőminőségével. Ezek a hasonlóságok kristálytiszták, tagadhatatlanok, és megdöbbentőek. Megdöbbentőek, mert a zenei dimenziók láthatatlanok, túl vannak a látható világegyetem 3+1 szerkezetű tér- és idődimenzióin. Emlékezzünk vissza Szabolcsi Bence szavaira: A látható-tapintható világ felett különös, bármikor felidézhető varázslatként terül ki a zene világa. A zene révén mindig földöntúli hatalmakkal lépünk összefüggésbe. Mégis érdekes párhuzamot találtunk a zenei és a látható dimenziók között!

     

    A ritmus világa, mint dallam előtti világ, hangmagasság nélküli, vagyis minden hang ugyanabban a ruhában (vagy ruha nélkül) jelenik meg. Ugyanabban a ruhában vagy meztelenül sorjázik elő az ősi világ, amelynek még nincs alakja, az alaktalan világ, amelyben azonban ott motoznak a világérzékelő erők. De mi teremti a ritmust? Vegyünk egy érzésmentes, köznapi példát. Ha el akarunk jutni az ajtóig, a cél szabja meg lépéseink nagyságát és irányát. A lépések egymásra következését a cél irányítja. Az érzések eleven világában a cél nem szűken ésszerű, hanem érzelemgazdag, eleven cél. Az érzelemgazdag, eleven cél neve: vágy. Az események egymásra következésének rendje, logikája itt feszül, itt rejlik: a vágy megszületésében. Itt rejlik a mit és a miért. Mert csakis az események végkifejletének fényében indul el a menet. Csakis a cél, a vágy érzékelése, a vágy kigyulladása indítja el a vágy kiteljesedésének bűvös folyamatát. A vágy mibenléte határozza meg a megteendő lépéseket. És a megteendő lépések felismerése határozza meg a világ tagolását. A vágy rendelkezik a bűverővel. Csakis a vágy, a szépségre, a jóságra, az igazságra irányuló vágy tudja felöltöztetni bűverővel bíró ruhába a világot tagoló lépéseket. A vágyott nemes vad megközelítésére nem felel meg bármilyen lépéssorozat, ami hozzá vezet. Csak az, amelyik megfelel a vágy céljának, a vágy végpontja természetének. A vággyal áthatott dürrögő fajdkakast teljes mértékben áthatja a világot kormányzó bűverő. Lépéseit, táncát a Természet nemes törvényeinek érzékelése irányítja. És a Természet nemes törvényei nem egyszerűen a megtermékenyítésre irányulnak. Magukban hordozzák nem csupán a faj nemesedésének szándékát, az élővilág továbbfejlődését, hanem a szépség, a világ szépségével összefonódás táncban, pompás díszekbe öltözésben, nemes viadalban megtestesülő ritmusát, törvényeit, ruháit és díszeit, sokszor hangokban felfakadó, bődületes kitöréseit.

     

    Honnan fakad például a hangulat? Mitől van egy tájnak, egy-egy épületnek, műalkotásnak hangulata? Vajon képes lesz-e a tudomány megvizsgálni, mitől több egy hangulattal telített táj, mint ugyanaz a táj, hangulat nélkül? A hangulat nem mérhető. A hangulat nem látható. A hangulat nem a látható világban rejlik. De a hangulat igenis jelen van a hangok világában. Már neve is azt sugallja: hang-ulat, hang-ület, amiben egy hang ül, egy hang rejlik: egy élőlény hangja. Hangulata csak annak a tájnak, épületnek van, amelynek van szelleme. A hely szelleme. Minden hangulatban egy-egy lélek lakik. A hangulatban rejlő hangban a varázslat lakik. A hangulat beszél a fogékony lélekhez. A hangulat maga a varázslat! S ha a tájban hangulat lakik, akkor benne lélek lakik. Vajon miféle lélek? Vajon kinek a lelke? Lehet, hogy tele van a világ lélekkel? Lehet, hogy lélekkel teli tájban élünk? Ha fogékonyak lennénk az Egészre, talán a sápadt, hétköznapi álruha mögött felsejlenek az időtlen idők óta felénk üzenő lelkek vágyai? Akik egyre szebb és még szebb vágyakkal igyekeznek velünk kapcsolatba kerülni? Az igazi zene attól igazi, hogy van hangulata. S ha mi hangulatban vagyunk, bizony más színben látjuk a világot! Ha hangulatba kerülünk, kapcsolatba kerülünk egy nagyobb egységgel, rendeződnek soraink, kedvünk támad az élethez, mindenhez, úgy szeretünk élni, legszívesebben mindenkit átölelnénk, hiszen az Egész varázslata túláradóan betölti lelkünket szépséggel, örömmel, boldogsággal. Hiszen az Egész telítve van csodálatos vágyakkal. Színes, hangulatos, varázslatos vágyak csodálatos birodalma. Maga a megtestesült, színtiszta Szépség. Minden vonzás központja. Boldogság-erő. Varázslatkulcs. A varázslat, amíg tart, a rabul ejtő gyönyörűség édes késével folyton újabb édes sebeket, varázslatos jeleket hasogat érzékeny belső lényünk érzékelőin. Minden újabb édes seb egyre mélyebbre és mélyebbre sajdul, lényünk átrendeződik és új módon érzékel, a varázslat létmódjában kezd tájékozódni, tapogatózni.

     

    De mi irányítja a teremtés folyamatát? Vajon fel lehet-e ezt a végső titkot, a teremtés titkát tárni? Természetesen, hiszen mindannyian teremtő lények vagyunk, legalábbis képesek vagyunk a teremtésre. A teremtés kiterjedése, a teremtő dimenzió, ahogy láttuk, a tagolás szabadságában áll. A tagolás a világegész időbeli felosztását jelenti. Mivel pedig a világegész az érzés, a gondolat és az anyagi világ viszonyát jelenti, ezért a világtagolás az érzések egymáshoz, a gondolatokhoz és az anyagi viszonyokhoz való viszonyát, ennek is egymásra következési rendjét jelenti. A tagolás tehát az időbeliség megalapozója. A tagolás szükségképpen akkor képes megteremteni az egymásra következés rendjét, ha előbb áttekinti az egészet. Az idő tehát nem lehet a világ végső alapja, hiszen az időhöz, az egymásra következés rendjének megszabásához szükség van az egymásra következés értelmének átlátására, a helyzet egészének felmérésére, az idő esetében az időt megelőző, az időtlen világ egészében való tájékozódásra. Ha az egymásra következés rendjének értelmét a vágyteljesülés adja, akkor az egymásra következés rendjét, az időt végső soron a vágy kigyulladása határozza meg. Amikor a vágy kigyulladását nem a szemellenzős felnőttnek, hanem az eleven világegésznek engedjük át, megszületik a csoda, a varázslat. Ezt a magasabb erők irányította vágyat írom csupa nagybetűvel: VÁGY. Ebben a varázslatos világban a világ eseményeinek értelmük van. Értelmük a kiteljesedés, a teljességbe ölelődés, az Egész új, teljesebb összefüggésbe ágyazódásának vágya. Az események természetszerű rendjét a kiteljesedés vágya, az Egész magasabb egység-teljességbe varázslódásának vágya, a világ felemelésének vágya irányítja. Megtaláltuk tehát az Idő mögött álló teremtő erőt, az Idő motorját. Az Idő motorja a Természet felemelésének vágya. Mivel pedig az Idő a Teremtés rendjéből fakad, ezért megtaláltuk a Természet motorját is. A Természet hajtóereje a Természet felemelésének, magasabb Szépségbe, Jóságba, Igazságba emelésének vágya. Csodálatos, önteremtő, önmagát felemelő teremtő erő képe bontakozik ki előttünk!

     

    A világ első és legelemibb mivoltában: VÁGY. VÁGY. TERMÉSZETES VÁGY. FELEMELŐ VÁGY. AZ EGYSÉG VÁGYA. A MAGASABB EGYSÉG VÁGYA. A SZÉPSÉG VÁGYA. A JÓ- SÁG VÁGYA. AZ IGAZSÁG VÁGYA. A végső, meghatározó, kormányzó szinten ezek a vágyak mozgatják az Idő szálait. A Párkák maguk a Természet vágyai. Az Élő Természet felemelő vágyai. Az ÉLET vágyai. Az ÉLETVÁGY. Az ÉLET szeretete. Ápolása. Felemelése. Milyen képet alkothatunk az ebben a Természetben élő, ebből a Természetből fakadó Emberről? Az Ember elsősorban: vágy. Élet-vágy. Emberi élet vágya. Az építő, felemelő élet vágya. A Szépség, a Jóság, az Igazság vágya. Ebből fakad az Ember teremtő, építő ereje. És romboló ereje a romboló vágyakból. A végső, meghatározó, kormányzó szinten ezek a vágyak mozgatják a földi Idő szálait.

     

    Az Élet maga a Szépség vágya. A Jóság vágya. Az Igazság vágya. Ezek az építő, természetes, emberi vágyak. A Természet emberi, mert építő, mert felemelő. Az ember viselkedése emberi, amennyiben építő, felemelő, amennyiben a Szépség, a Jóság, az Igazság vágya mozgatja.

    Grandpierre Attila csillagász, zenész
    XII. évfolyam 1. szám

    Címkék: zenei kozmológia

      Aktuális lapszámunk:
      2020. február

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.