Holisztika

A valóság ezotériája

A misztérium

Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.


 

Amikor az értelmes ember olyan bonyolult problémával találkozik, amelynek rendezése komoly intellektuális erőfeszítést igényel, olyan megoldásokat keres, amelyek tényeken alapulnak, mérlegeli a lehetőségeket, és megtalálja a kiutat. A tudatlan ember az ilyen helyzetben elvész. Míg az első a saját helyzetét helyesen értékeli, a második, mint a birka a nyájban, csak a többit követve cselekszik. Teljes mértékben a pásztortól függ.

 

A világban sajnos az érett értelemmel irányított, gondolkodó emberek vannak kisebbségben - ezért az ősi vallások filozófiai-vallási doktrínái is különfélék voltak. Egyes doktrínák a filozófiával foglalkozó emberek igényeit elégítették ki, mások azokéit, akik képtelenek voltak megérteni az élet mély titkait. Csak keveseknek nyílt meg az ezoterikus vagy szellemi tanítás, a többség a betű szerinti, exoterikus magyarázatot kapta meg mély értelmű tudás helyett, mert csak ezt értette meg. Hogy leegyszerűsítsék a természet nagy igazságait és a természet törvényének elvont princípiumait, a világmindenség életerőit megszemélyesítették, azok istenekké és istennőkké váltak az ősi mitológiában. Amikor a tudatlan tömeg az istenek oltárán elhelyezte áldozati ajándékát és bálványként imádta szobraikat, a bölcsek ezekben a szobrokban a valóság elvont igazságainak szimbólumait látták. A bölcsek és misztikusok, akik a természet titkainak mélységeiben jártasak voltak, általában összefogtak, zárt közösséget alkottak filozófiai és vallási alapon. A legfontosabbak ezek közül a misztérium nevet viselik. Több híres gondolkodó volt beavatott tagja az antik világban ilyen titkos tevékenységnek, számunkra elég különös és értelmünk elől elrejtett rituálén keresztül. A misztériumok "szent drámák", amelyek közül a legrejtettebbek és leghíresebbek az Ízisz-, Adónisz-, Dionüszosz-Bacchus-, Kibela-, szamothráki és eleusziszi misztériumok voltak. A titkos testvériségbe történő felvételt követően, hosszú tanulásuk során, sok évszázados tudás birtokába jutottak a beavatottak. Platónt, aki egy ilyen közösség tagja volt, erősen bírálták társai azért, mert műveiben a széles tömegek elé tárta a titkos tudás nagy részét, többek között a misztériumok filozófiai princípiumait.

 

Minden ősi népnek az államvallás mellett egy másik vallása is volt, amit a filozófiai elit gyakorolt. Ezek közül sok már a feledés homályába merült, megőrizve titkait, de néhány közülük túlélte a megpróbáltatásokat, és misztikus szimbólumaik mind a mai napig megőrződtek.

 

Az ősi misztériumok az emberiség fejlődésében, kultúrája felvirágzásában döntő szerepet játszottak. A civilizációk tökéletesedése, a tudományos eredmények, az ősi filozófiák és művészetek azon közösségek tudásából erednek, amelyek titkokként megőrizve rejtették el a pusztítás elől, és megpróbálták az arra hivatottaknak átadni a vallások igaz valóságát, a morált, a jó cselekedetek szerepét elültetni tanítványaik szívébe. Alapvető erőfeszítésük az Egy Igaz Istenről szóló tanítást szolgálta, az ember feltámadása az örök életre és az emberi lélek halhatatlansága, önzetlen nemessége volt tanításuk sarokköve. Arra a szintre kívánták felemelni az embert, amelyen már megláthatják a szépségben, a nagyságban és a világmindenség tökéletességében az istenit.

 

Az ősi filozófusok hitték, hogy egyetlen ember sem képes értelmesen élni a természet törvényeinek megismerése nélkül. Még mielőtt engedelmeskedne a felső ismeretlen erőnek, meg kell értenie, hogy a misztériumokat az ő tanításának szentelték, hogy képes legyen az isteni törvényeket a földi közegben alkalmazni. Igen kisszámú volt csak azoknak a korai kultuszoknak a sora, amelyekben valójában istenítették az antropomorf isteneket, bár a szimbolizmusuk ezt tükrözi. A misztériumok inkább filozófiai, mint teológiai tartalmúak voltak. Azt tanították, hogy az ember miként használhatja még értelmesebben a képességeit, hogyan viselje el türelmesen az események kedvezőtlen alakulását, legyen bátor a veszélyben, ellenálló a kísértésekkel szemben. Igaz életét szent áldozatként ajánlja istenének, teste pedig legyen oltár, amelyen istenének áldoz.

 

A Nap tisztelete majdnem minden ősi misztériumban fontos szerepet kapott. A Napisten rendszerint megszemélyesült, mégpedig csodálatos szépségű, aranyhajú fiatal férfiként, akinek hajkoronája a napsugarakat jelképezte. A Napistent a sötét erők elpusztítják, akik a világmindenségben az ármány princípiumát személyesítik meg. Majd bizonyos szertartások segítségével - amelyek a megtisztításra és feltámasztására irányulnak - ez a csodálatos isten, a jóság istene feltámad, életre kel, és népének megváltója, üdvözítője lesz. Az a titkos folyamat, amely során megtörténik a feltámadás, szimbolizálta azokat a kultúrákat, amelyekben az ember képes legyőzni az alsó természetét és kinyilvánítani a felsőt. A misztériumokat abból a célból szervezték, hogy felébresszék az emberekben a szellemi erőket, amelyek tunyasággal és alantassággal vannak körülkerítve, és ott szunnyadnak a lélekben. Más szóval, az embernek olyan tanítást kínáltak fel, amely során rátalál az elveszett valódi állapotára.

 

Az antik világban majdnem mindegyik titkos társaság bölcseleti és vallási közösség volt. A középkorban vallási és politikai, bár még részben bölcseleti közösségekként jelentek meg. Manapság a titkos társaságok többségéből az ősi vallási és bölcseleti rendszerek, filozófiák alapelvei eltűntek.

 

Az ősi misztériumok egyik legjelentősebbike az eleusziszi misztériumok voltak, amelyek ünnepségeit ötévente Eleuszisz városában tartották Démétér (Ceres) és leánya, Perszephoné tiszteletére. Az ünnepség az egész ókori világban elismert volt a filozófiai koncepciók szépsége és a magas morális mérce okán, amelyeket a misztériumba beavatottak a mindennapi életben tanúsítottak. A misztériumok a filozófiai világosság közvetítői voltak, és megalapítói a szellemi tudás birtokosaiként csodálatosan mutatták meg az anyagi világnak a világosság és az igazság forrásait.

 

Az eleusziszi misztériumok kis és nagy részre váltak ketté. A kis misztériumokat az ősi bölcsesség teológusai állították össze a gyarló, tisztátalan lelkek okkult értelemmel való megtisztítására, akik a fizikai testben belemerültek a sűrű anyagi világ természetébe.

 

A kis misztériumokban Perszephoné történetét dolgozzák fel, akit elrabolt Hadész (Pluto), a föld alatti birodalom, az alvilág istene. Amikor Perszephoné a réten virágot szedett, megnyílt alatta a föld, és a halál komor istene fenséges hintóján a sötét mélységből felemelkedett érte, elragadta a védekező, sikoltozó, ellenálló istennőt, és kényszerítette, hogy felesége, az alvilág királynője legyen.

 

Nem valószínű, hogy a misztérium résztvevőinek többsége megértette ennek az allegóriának a jelentését, hiszen sokan úgy gondolták, hogy ez az évszakok változását jelképezi. A misztérium igaz mélysége szerint az ember lelke, a psziché, akit Perszephoné szimbolizál, a felső világok tulajdona, ahol az anyagiság béklyóitól szabadon, valóságban él és önmaga lehet. Az ember fizikai természete, a doktrína szerint, a koporsója, illuzórikus, nem valódi, időleges tartózkodási helye, és minden baj forrása, a szenvedések kiváltó oka. Platón a fizikai testet a lélek koporsójának tekintette, és ekkor nem csak az emberi test formájára, hanem természetére is utalt.

 

A kis misztériumok sötétsége azt szimbolizálta, hogy a lélek képtelen saját magát kifejezni, és agonizál az emberi korlátoltság és a környezet illuzórikus volta miatt. Az eleusziszi misztériumok tanítása abban áll, hogy az ember a halál után nem jobb és nem is rosszabb annál, mint amilyen fizikai, földi életében volt. Ha az ember nem küzdi le tudatlanságát, a földi élet utáni életében is ugyanazon hibák környezetében létezik, mint előtte. Ha a földi birtoklás vágyát nem győzte le, továbbviszi magával a másik világba, ahol, mivel a földi vágyát nem tudja kielégíteni, ennek szenvedését, agóniáját éli át folyamatosan, megszakítás nélkül. Dante Pokla azoknak a lelkeknek a szenvedését szimbolizálja, akik még nem szabadították fel lelküket, szellemi természetüket a vágyaktól és szenvedélyektől, a megszokástól, a plutói alvilág korlátai és szemlélete alól. Az, aki nem próbálja meg megváltoztatni gyarló természetét, vagyis akinek a lelke „alszik” fizikai élete ideje alatt, halála után a hadészi birodalomba jut, ahol ugyanúgy végigalussza az öröklétet, mint ahogy a földi létben.

 

Az eleusziszi filozófusok számára a fizikai világban való megszületés volt a halál, a szó legteljesebb értelmében, és az egyedüli, valóságos születés a lélek megszületése, amely megszabadul a testi természettől. "Az alvó lélek halott."

 

Narkisszosz (Narcissus), aki saját visszatükröződő alakját szemlélte a vízben és belemerült, hogy magába vonja tükröződő mását, elvesztette életét. Az ember is, aki a természet tükrét szemlélve azt valóságnak fogja fel, és saját tükröződését tekinti valósnak, ami csak porhüvelye, elveszíti esélyét, amellyel az élet ajándékozta meg láthatatlan valódi "én"-je felszabadítására és kiteljesítésére.

 

A bölcsek azt mondták: "A halott megragadja az élőt", ami azt jelenti, hogy az emberek többségét nem élő lelke, hanem a testiségét képviselő tudathordozó burkai, a vágy, a szenvedély, ez irányú gondolatai irányítják. A misztériumi tanításokban a lélekvándorlás és a testet öltés mellett nagy hangsúlyt helyeztek az öngyilkosság elítélésére is, megvilágosítva a bűntett mélyen elrejtett titkát, és figyelmeztetve a tanítványokat, hogy hatalmas szomorúság és bánat lesz osztályrésze annak, aki saját testi életére tör. Lényegében ez a kis misztérium ezoterikus tartalma, amelyet a beavatottak értettek. Mivel azonban a misztérium drámai bemutatásán sokan voltak jelen olyanok is, akiknek filozófiai felkészültsége még sok kívánnivalót tartalmazott, a beavatás termeit Hadész poklához hasonló szörnyűségekkel töltötték meg. Mindehhez a mély benyomást keltő drámai misztériumjáték szertartása is megtette hatását. A szigorú próbatételek, a csapdák, veszélyek leküzdése után a jelölt a Misztesz címet viselhette, ami azt jelenti, „a ködön keresztül látó”. A modern "misztikus" szóhasználat, amely az igazság keresőjét jelenti, aki szíve parancsára a hit útjára lépve teszi ezt, valószínű ebből a misztesz szóból ered. Az igazság keresője olyan láthatatlan és eltitkolt, elrejtett dolgokat fogad el, amit hisz, de még nem tud képviselni, vagyis másoknak bebizonyítani.

 

A nagy misztériumokat, amiket a jelöltek csak a kis misztériumokban való jártasság után ismerhettek meg, és akkor sem mindenki, Perszephoné anyjának, Démétérnek szentelték. Úgy mutatták be, mint aki bolyong a világban, és mindenütt a leányát, Perszephonét keresi. Démétérnél a leánya keresését (vagyis a lélek keresését) segítendő két fáklya volt: az intuíció és az értelemmel teli elme.

 

Tehát Démétér-Perszephoné-Hadész nem más, mint az ember szelleme-lelke-teste. A fogságba esett lélek csak a szellem segítségével szabadulhat ki a börtönéből. Ez a valóság ezotériája.

 

Az allegória azon része, amelyben Perszephoné fél évig tartózkodik Hadésznál és az engedély, amivel hat hónapig a felső világban élhet, megérdemli a mély elmélkedést. Valószínű, hogy a beavatottak úgy tartották, hogy a lélek az alvás során elhagyja a testet, és még speciális felkészítéskor is ugyanez történik, amit a beavatottak biztosítani tudtak. Ily módon Perszephoné Hadész birodalmának háziasszonya volt nappal, amikor az ember éber állapotban van, és fel kellett emelkednie a szellemi világokba az alvás során. A beavatottat megtanították, hogyan kérje Hadészt, hogy elengedje Perszephonét (vagyis a beavatott lelkét) a sötétségből, a fizikai természetből az értelem világosságába. Amikor a beavatott megszabadult az anyag kalodájától, a megkövesedett koncepcióktól, akkor nem csak egy életre vonatkozóan, hanem mindörökre megszabadult, hiszen a lelke soha többé nem fogja megtagadni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel a halál után megnyilatkozik a mennyei világban.

 

A jelölt a beavatáskor egyre ragyogóbb és fénylőbb helyiségekbe lép, ami a lélek felemelkedését szimbolizálja a sötét alsó világból a világosságba. Végül egy boltíves fénylő szobába jut, amelyben egy tündöklő szobor áll, Démétéré. Itt a pompás ruhákba öltözött bölcsek előtt beavatják a legnagyobb titkokba. Ezután megkapja az Epoptész címet, ami a "közvetlenül látó" jelentéssel bír. A folyamatot "autopsziának" nevezték.

 

Perszephoné az emberi lélek szimbóluma, amelyet elraboltak, megrontottak és Hadész sötét mélységébe húznak le, amely a materiális, objektív tudat szférájának szinonimája, de Démétér, a szellem, az intuíció, az érdek nélküli szeretet irányította tudás kiszabadítja, felemeli és valósága tudatára ébreszti.

Dr. Bíró Dénes
XV. évfolyam 9. szám

Címkék: a valóság ezotériája, ezotéria, misztérium

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.