Holisztika

Agy nélkül is létezik tudat?

Halál közeli élmények


 

A 3. évezred kezdetén az emberi civilizáció hihetetlen eredményekre képes. Ha azonban az emberi tudat - az emberi lét egyik leglényegesebb tulajdonságának - kutatásáról van szó, az orvosok, neurológusok, pszichológusok, fizikusok még mindig sötétben tapogatóznak.

 

Egyes idegkutatók abban az illúzióban ringatják magukat, hogy talán ők sejtenek a legtöbbet az igazságról e téren. Azt azonban nem veszik figyelembe, hogy az idegfunkciók a tudat következményei, és nem azonosíthatók magával a tudattal. Egy idegimpulzus továbbvezetése A-ból B-be egészen más logikai dimenzió, mint az emberi tapasztalat, a látás és az érzékelés, valamint az érzések világa. Napjaink tudatkutatására az jellemző, hogy elsődlegesen csak olyasmit vizsgál, amit képes látni és mérni. Olyan testi és pszichés reakciókat vizsgál, mint például az elektromos tevékenység vagy az emberi észlelés és viselkedésmódok. E paradigma következtében az agyat tartják minden megfigyelt jelenség központi fontosságú elemének. Ha például szerelmesek vagyunk, akkor az X agykérgi területek aktívabbak. Ha az X agykérgi területet elektromosan ingereljük, akkor a kísérleti alany úgy érzi, hogy szerelmes. Ezt tekintik logikus magyarázatnak.

 

Tételezzük fel, hogy agyunk nem helye és előállítója tudatunknak, hanem a rajta kívül álló és önállóan létező tudat adó-vevő készüléke csupán. Elektronikai hasonlattal, ha bekapcsolunk egy olyan vevőt, amely rá van hangolva az éterben ezerszám létező hullámok egyikére, például egy mobiltelefont, akkor az egy adott információs hullámot képes fogni. Ha a vevőt kikapcsoljuk, akkor nem képes a térben jelen lévő információt fogni. Annak ellenére, hogy az információ akkor is jelen van. A tv-program tehát nem a tv-készülékben van, a készülék csak veszi az adást. Sokan úgy vélik, agyunk is csak "fogja az adást", azaz a tudatot. Ha az agy megszűnik működni, fennáll a lehetősége annak, hogy az öntudat a tudattal és az emlékekkel együtt az agyon kívül tovább létezzen.

 

A kérdés ekkor az, hogy ki készíti a tv-műsort? Erre mindenki másképp válaszol. A keresztények Istennek nevezik, a buddhisták "magasabb szintű szervezettségnek" - mégis ugyanarról a valamiről van szó, aminek tulajdonképpen nincs neve, és folyton körülvesz bennünket, és amelytől irányunkba információ, valamint többféle energia áramlik. Rudolf Steiner is hasonló szellemben nyilatkozott. Érdekes könyveket írt a halál utáni és a születés előtti életről, de számos antropozófus tollából íródtak könyvek e témában. Amit sokan halál közeli élményként szubjektíve tapasztalnak meg, azt az ezoterikus irodalom már régóta hirdeti és tudja. Egyáltalán nem új felfedezésről van szó. Ha elolvassuk a Tibeti halottas könyvet vagy a zsidók könyvét életről és halálról, láthatjuk, hogy mindegyik ugyanezt a jelenséget írja le.

 

Azt a kérdést, hogy a tudat az agyunkban vagy azon kívül jön-e létre, most nem tudjuk megválaszolni. Ám a halál közeli élményekről készített tanulmányok gondolkodásra és némi gondolati rugalmasságra késztetnek mindenkit, ha a tudat lényegének kereséséről van szó.

 

Néhány évvel ezelőtt a híres brit orvosi folyóirat, a The Lancet egy tanulmány eredményeit publikálta hasábjain, amelynek témája a halál közeli élmények volt. Pim van Lommel arnheimi szívspecialista elsőként állt elő ún. prospektív kutatási eredményekkel, amelyek érdekes következtetést jelentenek az akadémikus orvoslás szempontjából. Ő azt állította, hogy amit (most) tudunk, az csupán annyi, hogy a halál közeli élményekre adott szokásos magyarázatok nem igazak. Ezek az élmények nem a pusztuló agysejtek vagy a vérkeringés leállása miatt jönnek létre. A jelenség létrejöttének szempontjából sem az életkor, sem a nem, sem a foglalkozás, sem a vallási hovatartozás nem játszik szerepet.

 

Azt követően, hogy a hetvenes évek közepén orvosok és túlélők - mindenekelőtt Raymond Moody, Elisabeth Kübler-Ross és George Ritchie - az első halál közeli élményekről szóló beszámolókkal a nyilvánosság elé léptek, a halál közeli élmények kutatása a nyolcvanas években új, szinte vallási mozgalommá vált. A mozgalom követői úgy vélték, hogy a halál utáni élet létét végre "bebizonyították". A meghalás folyamata elvesztette félelmetes és hideg voltát, amikor az érintettek egyszerre csak arról számoltak be, hogy műtét közben, baleset vagy fulladás hatására elhagyták fizikai testüket, egy alagúton haladtak keresztül, korábban meghalt közeli hozzátartozóikkal találkoztak, visszatekintettek egész életük történéseire, és egy fénylény személyében határtalan szeretetet tapasztaltak. Aki személyesen találkozott halál közeli élményen átesett emberrel, az saját szemével meggyőződhetett arról a mély változásról, amelyet a transzcendens élmény az illetőnél kiváltott. Az élmény mély nyomainak hatására soha senki nem volt képes megrengetni abbeli hitüket, hogy amit átéltek, az reális, valóságos történés volt.

 

A szkeptikusok táborában a legelterjedtebb elmélet szerint a klinikai halál állapotában lévők jellegzetes élményeiért az agyi oxigénhiány tehető felelőssé. Ezzel úgy vélték, megtalálták a "hallucinációk" okát és fizikai okozóját. Mások pszichológiai és orvosi tényezőket tettek felelőssé az élményekért, például a haláltól való félelmet vagy bizonyos gyógyszerek hatásait. Ennek az érvelésnek csak egy széles körű vizsgálat veheti ki a szelet a vitorlájából. Pim van Lommel éppen ezért 344, szívleállás után eredményesen újraélesztett pácienst kérdezett meg. A páciensek 75 százaléka öt nappal az újraélesztés után már kikérdezhető állapotban volt. Két, illetve nyolc évvel ezután a megkérdezetteket ismét kikérdezték, és megvizsgálták, milyen hosszú távú hatásokat lehet náluk megfigyelni. A mennyiség szerinti eredmény első látásra talán csalódást okoz: a 344 megkérdezett közül mindössze 61 számolt be halál közeli élményről (18%); csak 41 páciensnek volt "mély" halál közeli élménye (12%). Csakhogy az is igaz, ha a halál közeli élményre pusztán élettani magyarázat van, például az agyi oxigénhiány, akkor a legtöbb, klinikai halálon átesett páciensnek kellene, hogy legyen halál közeli élménye.

 

Pim van Lommel szerint a korábbi vizsgálatok retrospektívek voltak, ami azt jelenti, hogy megkérdezték az embereket, volt-e halál közeli élményük, majd megkérték őket, hogy minél pontosabban írják le azt. A megkérdezettek olyan eseményeket mondtak el, amelyek többnyire legalább tíz évvel korábban vagy esetleg még régebben történtek meg. Ilyen időtávlatban sokszor nem sikerült kideríteni, mi volt az illető orvosi diagnózisa. Lommel vizsgálatában tudták, mi történt az illetővel, és olyan eseteket választottak, amelyeknél nem fért kétség hozzá, hogy a páciens meghal, ha 5-10 percen belül nem élesztik újra. Ez azért fontos, mert gyakran hallunk halál közeli élményekről sokkal vagy fulladással kapcsolatban, de nem lehetünk biztosak benne, hogy ezek az állapotok valójában mennyire voltak életveszélyesek.

 

Ebben a vizsgálatban csak nyitott kérdéseket tettek fel; a pácienseket megkérdezték, vannak-e emlékeik arról az időszakról, amelyben klinikailag halottak voltak. A vizsgálat megmutatta, hogy a szívmegállást szenvedett páciensek 18 százalékának van halál közeli élménye, vagyis eszméletüket vesztették, mégis van tudatuk. Vannak gondolataik és érzéseik, vissza tudnak emlékezni egészen kisgyermekkorukig. Testen kívüli észleléseik, tapasztalataik is vannak, és kívülről látják, amint az orvoscsapat újraéleszti őket. Ez azt jelenti, hogy az ilyen természetű élményekkel kapcsolatban kizárhatjuk az élettani okokat. Ha a vizsgálat eredményeit figyelembe vesszük, erre a következtetésre kell jutnunk. Eddig úgy véltük, hogy a tudat és az emlékezet agyunk terméke. Ha azonban leállnak az agyi funkciók, amit az egyenes EEG-görbék is jeleznek, a páciensek 18 százaléka mégis teljesen tudatánál van, tapasztal és emlékezik.

 

Igaz, szívmegállás esetén nem végeznek EEG-vizsgálatot. Létezik azonban három vizsgálat, amelyekben kimutatták, hogy bizonyos körülmények között, nevezetesen, amikor a szívbe beépített defibrillátor működésének teszteléséhez mesterségesen leállítják a szívet, az eszméletvesztéstől számított tíz másodpercen belül kiegyenesedik az EEG-görbe. Joggal feltételezhető, hogy ugyanez történik minden pácienssel, akinek leáll a szíve.

 

Érdekes kérdést vet fel az is, hogy Lommel vizsgálatában a mély, intenzív halál közeli élményről beszámolók 43 százaléka az újraélesztéstől számított 30 napon belül meghalt. Erre az lehet az egyik magyarázat, hogy ha valaki intenzív halál közeli élményben részesül, hirtelen tudja - és már nem csak hiszi -, hogy lényegében nincs halál, nincs megsemmisülés. Hiszen a testén kívül is lát, érez, élőként éli meg magát, ezért minden halálfélelem megszűnik. Az ilyen személy nem fél, nem ragaszkodik tovább a földi élethez, és bármikor hajlandó elhagyni testét. Statisztikailag az ilyen esetek száma valóban feltűnő. A Lommel csapata által végzett felmérés az egyetlen, amelyben kontrollcsoport is volt: interjút készítettek olyan páciensekkel, akiknek szintén leállt a szívük, de nem volt halál közeli élményük. Náluk azonban teljesen más eredményeket kaptak: ők nem változtak meg, sőt nagyon féltek a haláltól.

 

A jövőben érdemes lenne azt is megvizsgálni, miként lehetséges, hogy agyunk és a benne zajló idegélettani folyamatok, valamint a testünket alkotó, folyamatosan megújuló sejtek tömege hogyan kapcsolódnak tudatunkhoz. Ezzel a kvantumfizika birodalmába lépünk, és olyan fogalmakkal konfrontálódunk, mint a "non-local interconnectedness", aminek a lényege, hogy minden esemény kapcsolatban áll egymással, és ezek kölcsönösen befolyásolják egymást. Ezek olyan elvek, amelyeknek a halál közeli élményekről, a tudat természetéről, az emlékezésről és az agyról folyó vitákban helye van. Ez azonban meglehetősen nehéz feladat, mert bárhol alkalmazzuk a kvantummechanika elveit, számos tudományágat kell egymással összehozni. A kvantummechanika egyik alapvetése, hogy nem létezik objektivitás. Bizonyítható, hogy a fény egyes kísérletekben részecskeként (fotonok), másokban inkább hullámként viselkedik. Mindkét állítás igaz. Minden mindent folyamatosan befolyásol; a megfigyelő is befolyásolja a megfigyelés tárgyát. Minden szubjektív tehát.

 

Forrás: www.psychophysik.com

- tamás -
XV. évfolyam 11. szám

Címkék: agykutatás, halál, halál közeli élmények, tudat

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.