Holisztika

Ambivalencia

    ... szeretve gyűlölni, vonzódva elüldözni, menekülve odaláncolódni, akaratunk ellenére megtenni...  


     

    A bohócok komoly emberek. Komolyan is vesszük őket. Tudjuk, hogy belül kicsit szomorkásak, kesernyések, de tudnak valamit, ami miatt fontosnak érezzük őket. Nevettetni tudnak. Csetlenek-botlanak, ügyetlenkednek, zenélnek, akrobatamutatványokkal lépnek elénk, ontják a szójátékokat, és a néző előbb-utóbb felszabadult hahotázásba kezd. Ahogyan leleplezi a dolgok fonákságait, azon hahotázunk. Ahogyan visszájukra fordulnak a dolgok, mintegy átbukfenceznek, azon nevetünk felszabadultan, mert világossá válik egy addig rejtett dolog, kinyílik valami, ami eddig el volt zárva. Mindezt komolyan teszik. Az a humorista, aki saját viccein nevet, megütközést vált ki. Nevetnie a nézőnek kell. A nevettető fapofával adja elő mély bölcsességét, mintha buta vagy együgyű lenne. Közben pedig ő az, aki az élet paradox dolgaiban igen-igen jártas. A humor a nedv áramlása a testben, amelytől a jólétünk, a kedvünk, a kedélyünk függ. A sírás is oldja a megkövesedéseket, a görcsöket, fájdalmakat, egy könnycsepp változtatni képes a világon.

     

    A bohóckodás az egészen más. Aki bohóckodik, hogy rejtse kétségbeeséseit, félelmeit, bizonytalanságait, az nem az az ember, aki megértette az élet ellentmondásait. Abból nem árad a derű, az erő, csupán meddő erőlködéseit látjuk, és nem tudunk osztozni hamis jókedvében.

     

    A mindennapi életben, a mindenféle helyzetekben persze nem rajzolódik ki olyan tisztán az ember, mint az örök színház színpadán a síró-nevető álarc mögött. A mindennapi élet tele van érthetetlen viselkedésekkel, követhetetlen észjárásokkal, zavarosnál zavarosabb érzésekkel, hibás döntésekkel vagy éppen döntésképtelenséggel. Mindannyian ismerjük a meggyőződéses kételkedőket, az örök elégedetlenkedőket, az összeférhetetleneket. Olyanokat, akiknek az a jó, ami köztudottan rossz, akik vagy rajonganak, vagy ellenségeskednek, végeláthatatlanul okoskodnak anélkül, hogy bárkit is meggyőznének, civakodnak, igazuk megvédése nélkül, várakoznak, reményeik beteljesülése nélkül. A jog újabban sokszor a bűnöst védi az ártatlannal szemben, illetve sokszor összemosódik, ki a vétkes és ki nem.

     

    Ambivalenciának azt a kettős késztetést nevezzük, amely nem hagy aludni bennünket, pedig igen fáradtak vagyunk, meghizlal bennünket, pedig soványak szeretnénk lenni, nem hagy választani két olyan partner közül, ahol nyilvánvalóan egyik sem megfelelő, és sorolhatnánk a példákat. Az ambivalencia jelenségköre igen széles. A lelki megbetegedések tünetei mögött mindig munkál egy valamifajta kettős késztetés, amely közül az egyik természetesen tudattalanul mozgósít. A tünetet az indítéknak a homályban lévő része alakítja ki, hogy mintegy tudatossá válhassék. A tünet ellen harcolni nemcsak lehetetlen, de felettébb káros is, hiszen az a baj jelzője. A testi gyógyászatban a lázcsillapítás, a hashajtók, az altató, a nyugtató, a makacs bőrbetegségek kezelése – és folytathatnók tovább – irányul a tünet ellen. A tapasztalat folytonos kiújulást, azaz állandósulást mutat, vagy a tünetek ravasz átváltását másik tünetre. Például az ekcéma után allergia lép fel, fulladásos tünetekkel, ami arra utal, hogy a bőrbetegség beljebb tolódott, és a nyálkahártyákat támadta meg. Amikor a tünettel mintegy szövetkezünk, akkor is vigyáznunk kell, nehogy megerősítsük megértés helyett, nehogy igazoló elmélet váljék belőle megoldás helyett. A tünet szimbólum, a jelzései, üzenetei, az információja nem ok/okozat szinten fejthetők meg. Semmiféle racionalitásnak nem engedelmeskedik.

     

    Tudnunk kell, hogy az esetek nagy részében, vagy legalábbis egy stádiumig maga a gyógyulási szándék is ambivalens. Hiszen oly sokáig létezett a vágyai és a képzelete, az akarata és a félelmei között húzódó ide-odaságban, hogy egykönnyen nem adhatja fel cibálódását, bármennyire szenved is attól. Nők, akik gyermeket „akarnak”, de képtelenek évekig foganni, biztos, hogy ambivalenciában pendliznek. Lehet ez magával az anyasággal kapcsolatos, hogy nem éreznek annyi többletet magukban, amelyet meg lehetne osztani. De vonatkozhat a leendő apára is, akit nem igazán szeretnek, nem igazán tudnak elfogadni. Kell, de mégse. A női ambivalenciának van olyan formája is, amikor az anyaságnak mintegy „feláldozza” nőiességét. Folyton terhes lesz, házastársa már nem is érti ezeket az úgymond szűznemzéseket. Főleg azért, mert a kapcsolatuk nem igazán meghitt, sőt, inkább ellenséges. Olyan eset is előfordul a modern világban, hogy egy nő három férfiban látja megtestesülni azt, amit a testi szextől, a lelki társtól és a spirituálisan fejlett férfitól várna. A kérdés, hogy melyiket válassza, teljesen félrevezető. Hiszen belül kell harmóniába hoznia a test/lélek/szellem, vagy akararat/érzelem/értelem indítékait. Láthatjuk, hogy az ambivalenciának igen markáns tünetei jelentkeznek a mindennapokban, mint például a frigiditás és impotencia. Igen szerteágazó és szövevényes ambivalencia-variációk mögött mindig egy sértett, dacos, duzzogó vagy pimasz kisgyerek van, olyanféle ellentétes indítékokkal, mint:

     

    gyűlölöm anyámat, pedig szeretnem kellene,

    segítsen, de úgy, hogy én ne vegyem észre,

    fogadjon el, pedig szörnyeteg vagyok,

    ő szeressen, de én utálom őt,

    szükségem van rá, pedig

    szüksége van rám, holott tudhatná, hogy én

    engedelmeskedem neki, pedig tudom, hogy gonosz.

     

    Minden talán, már/még, igen, de, mégis és úgysem ambivalenciagyanús. Akár olyan kisebb horderejű ügyről van szó, mint testvérféltékenység, apai terror, a tanító néni büntetései/jutalmazásai, szerelmesek szakítása/kibékülése, akár élet/halál harcról, etikai dilemmáról, győzelemről/vereségről, vagy végső soron a világosság és sötétség harcáról van szó, mindig az igen/nem kettős késztetésének alanyai és tárgyai vagyunk egyszerre.gis

     

    Eme végletek összehozása egyáltalán nem reménytelen, csupán szükségleteink, vágyaink, félelmeink kivetítését és a világ hibáztatását kell abbahagynunk. Aki meg akar szabadulni az ambivalenciájától, ha biztonságosan felismerte, hogy ez a baja, az rajzolja meg trikója mellső és hátsó feliratát:

     

     

    Ha odaadóan gyűjtögeti ellentétes motivációit, már nem lesz kíváncsi az okokra, hanem önszántából kilép a lehúzó örvényből, a szédítő körforgásokból, meddő vesszőfutásokból.

     

    Abbahagyja a tagadásait, azt, hogy dolgokat meg nem történtté akar tenni (miközben újból és újból vétkezik) és nem vádaskodik. Elindul a felnőtté válás útján és felhagy a duzzogó kisgyerek rám figyelj! hagyj békén! lehetetlenségeivel.

    László Ruth
    VIII. évfolyam 3. szám

      Aktuális lapszámunk:
      2019. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.