Holisztika

Antikommunikáció

...mit mondasz a hello után?... (Eric Berne)


 

A kommunikáció csodálatos dolog. A nevelésben, a tanításban, a gyógyításban, a kapcsolatokban, a művészetben, egyéni és közéletünkben, egész személyiséggé alakulásunk folyamatában oroszlánrész jut a kommunikációnak. Mintegy a kommunikáció képezi ezen dolgok tengelyét. Ám azt is látnunk kell, milyen ravasz kérdés is, hogy a mindenféle visszásságok korában a kommunikációt sem kerülik el a zavarkeltés, a bumerángeffektus, a fonákságok, a visszájára fordulás veszélyei.

 

Rögtön két nehézséggel kell számolnunk, ha kommunikációról esik szó:

 

- az egyik az, mennyire sikerül közös hullámhosszra kerülniök a kapcsolódó feleknek. Ennek hiányában ugyanis félreértés, viszály, feszültség alakul ki.

 

- a másik, mennyire sikerül adekvátan kifejezni magunkat, az érzéseinket, a szándékunkat, meggyőződéseinket. Jelen írás ezzel a második nehézséggel kíván foglalkozni, azokkal a módozatokkal, amelyek kívül esnek a kertelés nélküli, egyenes beszéd területén.

 

Akár azért, mert képtelenek vagyunk az őszinteségre, akár azért, mert szántszándékkal félrevezetők akarunk lenni, antikommunikálunk. Vagyis mellébeszélünk, nondirektív talányokban szólunk, célozgatunk, hátsó gondolataink vannak, rejtőzködünk. Ez pedig abban az esetben, ha megértésre, megerősítésre vágyunk, éppen ezek akadálya lesz. Nemhogy közelebb nem kerülnek hozzánk, de egyenesen elriasztjuk magunktól az embereket. Vagyis visszafelé sül el a puska.

 

A kommunikáció azért csodálatos, mert az élet eleven árama lüktet benne, ha igazán beindul, önerejéből táplálkozik. Az igazság, a valóság, a hitelesség megrendítő erejével hat. Ehhez képest az antikommunikáció valóban visszaélés a szavak használatával. Mert a szavak - amelyek nevükön nevezik a dolgokat - lelkünk mélyéből, rejtett, titkos rétegeiből képesek előhívni olyan erőket, amelyek az életünkhöz nélkülözhetetlenek. A nyelv géniusza ezt híven kifejezi. Például a hallgatásba, némaságba burkolózás, azaz elszigetelődik a kapcsolattól, vagy néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Sok antikommunikatív felnőtt efféle néma gyerek marad, évtizedekig arra várván, hogy találják ki a baját, fejtsék meg az élettelenségig kiszáradt, semmitmondó beszédét. Több modern szleng is kifejezi a zátonyra futott kommunikációt, például:

 

- a parázás, a depizés,

 

- azt hittem, eldobom az agyamat,

 

- majdnem kiestem a bőrömből,

 

- ezt nem hiszem el! és így tovább.

 

Ki tudja, hogy mikor vesztettük el igazmondó képességünket, az őszinteségünket? Miért nem sikerült megértenünk, hogy az igazság kétélű, hogy a fájó őszinteség a lélek legjobb homeopátiás szere, hogy a mi szeretetünk sem tökéletes, nemcsak az, amit kapunk, és egy elutasítás vagy nemet mondás olykor igen jól jöhet?

 

Pedig fontos lenne megérteni a kommunikáció-szerep-viselkedés-sorsláncolatát: azzá válunk, amivé a kommunikációban tesszük magunkat.

 

Fontos lenne megértenünk, hogyan rakódik az első hazugságra a másik, miért nem lehet az adósságokból újabb adósságokkal kimászni, milyen helyzetekből akarunk mindenáron menekülni, amely helyzetek az önmagunk elől való menekülési kísérletek valójában, és mi az, aminek az elfogadásával annyit küszködünk.

 

Mely fájdalmak, félelmek, kellemetlen érzések, rossz benyomások azok, amelyek a hamis kommunikációt beindítják:

 

akár úgy, hogy magunkban próbáljuk azokat leküzdeni,

 

akár úgy, hogy kimutatni nem akarjuk azokat.

 

Ez utóbbira remek példa az úgynevezett elhárításos nevetés. Az emberek egy része kínjában is nevet, amikor malőr éri, és legszívesebben sírna vagy dühöngene. Ez az örökös jókedv mutatás azután állandósulhat, hogy mindenki kedves fickónak gondolhatja őt, hiszen mindig csak mosolyogni és nevetni látják. Egy kicsit ilyenek a bohócok is, akiket keserű, szomorú és csalódott embereknek tartanak, vagy a társaságok viccmesélői, a nagy nevettetők, akikkel szinte nem is lehet komolyan beszélgetni, annyira a humorra állítják be magukat. Kérdés, hogy a hamis nevetés jobb-e, mint az igazi kedvetlenség, komolyság, hallgatagság?

 

Kicsi korunktól kezdve mindenféle viselkedésre kondicionálnak bennünket, amelyek csak részben illeszkednek szándékainkhoz. Ilyen a köszönés, az illedelmes hallgatás, különféle udvariassági formulák, amelyen nem engedik, hogy szóvá tegyünk olyan dolgokat, amiket nagyon is szeretnénk szóvá tenni, egyszóval gátjai a spontaneitásnak, de a nyers, otromba bántásnak is. Ennek a kondicionálásnak az eredményeképpen részben magunk ellen fordítjuk a lenyelt indulatokat, sérelmeket, amelyekből bűntudat és öngyűlölet válik, részben ravasz játszmákba csomagolva kommunikálunk, ezen játszmák pókhálóiba mindenki belekeveredik. Mint például a kedveskedés (ami nem egyenlő a kedvességgel!), miként arra Bölcs Salamon is felhívja a figyelmünket a Példabeszédekben:

 

- Ha kedves kedve szól, ne bízzál benne, mert hét iszonyatosság lakik az ő lelkében.

 

Vagy a burkolt fenyegetés, a gyanúsítások, a mentegetőzések, igazoló elméletek, magyarázkodások, az önbecsapások, a türelmetlenségek, az álbékék, az álmegbocsátások, a problémák szőnyeg alá seprése, a bizalmatlanságok, ellenállások, a tények elhallgatásai, a hazugságok, a titkolózások. Ha a pók minden lába külön-külön szőné ezeket a viselkedési játszmákat, a nyolc lába nem lenne elég, hogy megszője a rejtett ellenérzéseket, a titkos elvárások, az elfojtott bosszúságok, a neheztelések, a kötődési szükséglet ezernyi változatát, amelyeken a kommunikáció jobbára kisiklik vagy egyenesen zátonyra fut. A zavartság, a kisebbségi érzés, önbecsülésünk fenyegetettsége vagy az értéktelenségi szorongásunk hihetetlen bravúrokra képes, amely ezeket a problémákat nemhogy nem kezeli, de egyenesen a neurotikus viselkedés fő tartó oszlopává teszi, beteg személyiségének kártyavárát emelve ezen. Vérteződjünk hát fel végre az olyan szófordulatok iránt, mint pl.:

 

- Hát, hogy őszinte legyek… (képzeletbeli vakaródzás)

 

- Lehetek őszinte? Hányan vannak, akik lélekjelenlétüket megőrizve azt mondják:

 

- Miért? Tudsz te egyáltalán őszinte lenni?

 

Mert valóban: képesek vagyunk magunkról hű képet festeni,

 

elmondva tetteinket szépítés nélkül,

 

kiszűrni, miről szól az életünk valójában?

 

Mit mondunk a "hello!" után?

 

Ha nagyon ki akarjuk számítani a benyomásunkat és hatásunkat, akkor könnyen antikommunikálunk, és a bábák között elvész a csecsemő, az igazi mondanivalónk.

László Ruth
XII. évfolyam 2. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.