Holisztika

Ars bene moriendi

A filozófia a halállal való foglalkozás (Szókratész)


A halál témájával való intenzív foglalkozás bármely életkorban jelentkezhet. Olykor kisgyermekeknél, akár abban a formában, hogy félnek a mama elvesztésétől, akár serdülőkorban, amikor aktuálissá válik, hogy mit akarunk kezdeni az életünkkel. De ifjúkorban is lehet rettegni a haláltól, időskorban pedig nem lehet nem gondolni arra, hogy egyszer csak innen távoznunk kell. Ha pedig éppen egy közeli hozzátartozónkat veszítjük el, nem térhetünk ki az elmúlás élménye elől. Olykor halva születnek emberek, vagy csecsemőkorukban száll el a lelkük. A hirtelen halál a legmegrázóbb. Talán nem tévedek, amikor azt mondom, hogy csak igen kevesen készülnek a halálukra, a jó meghalás művészetére.

 

A halál témakörének igen nagy destruktív vonzata is van. A vérszomjas lelkület mindig is munkált a lelkekben. Gondoljunk csak a középkori nyilvános kivégzésekre. És nem csak destruktív vonzatok vannak. Furcsa ellentmondás az emberi jogi érzékenységben, hogy mialatt a halálbüntetést eltörlik, az eutanáziát törvényesítik.

 

Destruktívak az e témakörben folytatott meddő viták, legyen szó a kilátástalan helyzetekbe kergetett, sodródott vagy került emberek egyéni sorsáról, vagy a politikai viharok áldozatairól, a népirtásokról, az emberiség elleni bűncselekményekről vagy az úgynevezett háborús bűnökről. Ezekben a történetekben aligha sikerül végigjárni a folyamatokat. Persze a destruktivitás némiképpen magától értetődő, hiszen az elmúlás szétrombolja a struktúrákat, a formákat, a működéshez, az életfolyamatokhoz szükséges algoritmust, és helyébe kihűlés, megmerevedés, elporladás lép. És akárhogyan is szerzünk tudomást a halálról, meglátása vagy megízlelése, a nemlétbe, elérhetetlenségbe való bepillantás okán, igen keserű, ha az életélvezetek elvesztéséről szól, és igen felkavaró, ha a szenvedésektől való megszabadulást jelenti.

 

Ugyanakkor - igen paradox módon - az élet értelmére, az örökkévalóságra irányítja a figyelmet. Egyszer csak bevillan, hogy mi emberek halandók és halhatatlanok vagyunk: a lelkünk az örökléttel, a testünk a mulandósággal köt össze bennünket.

 

Hogy az élet és halál nem is ellentétes fogalmak, mert a létnek a nemlét az ellentéte, a halálnak pedig a születés, a világra jövés, a formanyerés, a megnyilvánulás. Egyszerre csak kiegyensúlyozódik a négy misztérium a négykarú mérlegen:

 

       

Mindez az égi horizont Kos-Mérleg, Rák-Bak tengelyén, kozmikus rendhez igazodóan. Nézzünk néhány példát, az alkotás hogyan emeli át az embert az örökkévalóságba:

 

Mozart Requiemje ennek az egyik legszívbemarkolóbb példája. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy teste jeltelen sírban porlad, miközben pszicho- és szociopata diktátorok múmiáját mauzóleumokban őrzik, jobb, ha nem szólunk semmit.

 

Petőfi Sándor vélhetőleg úgy halt meg, ahogyan vágyott erre, és ahogyan azt megírta az Egy gondolat bánt engemet című versében.

 

É. Galois (1811-1832) francia matematikus húszévnyi földi pályafutása nemcsak a matematikusok számára írt mély nyomokat, de pszichológiailag is igen tanulságos. Bár családilag igen jó gyökerekkel rendelkezett, a politikai viharokban zajló élete sok keserves csalódást tartogatott számára. Középszerű tanárai egyáltalán nem értették rendkívüli tehetségét, első önálló munkája nemhogy az akadémiára nem jutott el, de teljesen nyoma veszett. A szakmai tépázottság politikai balsorssal egészült ki, még a börtönt is megjárta. Míg végül egy méltatlan szerelmi kapcsolat miatti sértést párbaj követett. Ebben halálos sebet kapott. Az ágyánál síró fivérének a következőket mondta:

 

"Ne sírj! Nekem minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy 20 éves koromban meg tudjak halni."

 

A párbaj előtti éjszakán megírta a csoportelmélet alapjait. Ez a mű csak bő másfél évtizeddel a halála után keltette fel a szakmai érdeklődést. Addig irigyei és akadályozói kemény frontot képviseltek vele szemben.

 

Lady Diana sem természetes halálban adta át lelkét a teremtőnek, inkább valamiféle kényszerű ellehetetlenülés folytán.

 

Nehéz a szavakat megfelelően fűzni ahhoz, hogy a halál misztériumjellegét ne sértsük és kifejezésre juttassuk. Amit egy hányaveti serdülő úgy fogalmaz meg: "Minek születünk, ha úgyis meghalunk!?", Krisna árnyaltabban mondja: "Ó Arjuna! A halál bizonyosan a születésért van, és a születés bizonyosan a halálért. Ezért ami elkerülhetetlen, nem kellene, hogy szomorúságod oka legyen."

 

Az időfaktor - Szaturnusz - keményen benne van a deadline meghatározásában, akárhogyan is következik be halálunk. Nehéz analógiát vonni életünk és halálunk között, jóllehet összefüggés bizonyosan van. Mégsem állítható fel olyan tökéletesen egészséges életmód, amely a test halálát száműzhetné. Nyilván nem is ebben az irányban kell kutakodnunk, amikor a jó halál művészetéről értekezünk. Túl a halálösztönön és elménk félelmeket gerjesztő gondolatain, a reinkarnációs örökségeinket is számításba kell vennünk, amikor életünkkel és halálunkkal foglalkozunk, bármily nehezen is konkretizálhatók ezek az örökségek.

 

A kultúrák halálkultuszai között talán az egyiptomi a legkimunkáltabb, bár Halottas könyve a tibetieknek, a perzsáknak is van. Legalábbis ezek a legismertebbek. „A halált örök erő intézi" - írja Lao-ce. Az Ars Moriendi (a meghalás művészete) középkori fametszet, amelyen a menny gyönyöreit és a pokol borzalmait mutatták be. Sugallata a keresztényhez méltó halálra vonatkozik.

 

A "jó halál" írásunk szellemében a természetes, vagyis nem erőszakolt - sem a siettetés, sem az életben tartás vonatkozásában -, amely helyt ad a történésnek, a magasabb ujjmutatásnak, és amelynél a mérték betelik.

László Ruth
XV. évfolyam 11. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.