Holisztika

Az ego ezotériája

Az ego és az egoizmus alapvetően ellentétes tartalmúak

 Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg.  


Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.  „De nagy az egód!” - szokták mondani arra a személyre, aki saját magát mások elé helyezi és ennek érvényt is kíván szerezni. Az egót a gyarló személyiség önös érdekeit képviselő tulajdonságának tartjuk és az egoizmus fogalmával azonosítjuk. Azonban az ego és az egoizmus alapvetően ellentétes tartalmúak. Az ősi bölcsesség tanítása szerint a Teremtő, amikor kinyilatkoztatta akaratát a megnyilvánulásra, azt az „én vagyok, én létezem”, vagyis „ego sum” kijelentéssel tette. A megnyilvánulatlanságból a megnyilvánulásba, a végtelenből a végesbe, a határtalanból az idő és a tér által körülhatároltság feltételei közé az énen át vezet az útja. Az ember a Teremtő alkotórésze, tehát énje a Teremtő énje. Egója a teremtői tervet képviseli, aki a szeretet és a szabad akarat elvei alapján kívánja hatalmába keríteni a létezés hét síkját, és benne a legsűrűbb alkotórészt, a háromdimenziós fizikai világot.

 

Az ember a halhatatlan szellem és lélek, aki maga az ego, a „felső én” és a halandó személyiség, akiben az egót az „alsó én” vagy gyarló én hivatott képviselni. Ha minden rendben működne, akkor az ember harmóniában, egészségben teremtené Isten országát a földön, és nem ismerné a szenvedést, a betegséget, a félelmet, a gyarló vágyakat, amelyek kielégítéséért akár lelkét is odaadná. Elszakadva „felső énjétől” saját magát csak „alsó énje” által irányítottnak tudatosítja, amelyben érzékelése is megerősíti, és ezzel válik egoistává, vagyis magát csak a fizikai testben, egy életben, a különváltság illúziójában elképzelő emberré, akinek célja az egyéni érvényesülés. Személyiségét a „csak egyszer élünk” nyomasztóan korlátozó tartalma szinte kényszeríti a „mindent megszerezni, megtapasztalni” elérésére. Ez azonban többnyire vagy ellentétben áll valódi szerepével, vagy eltéríti igazi feladata megvalósításától.

 

Az egónak a személyiséghez való viszonya gyakorlatilag azonos az újbóli testet öltéssel. Mi az ego „szomjúságának” oka, amiért keresi a testet öltést? A reinkarnáció első és lényeges oka a teremtői akarat, ami hatással van az egóra, és ami benne mint a megnyilvánulás utáni vágy jelenik meg. Ennek engedelmeskedve képviseli az ego a Teremtő tervét, és leárad az alsó síkokba. Ez nem a szó közönséges értelmében vett élet iránti vágy, hanem inkább a tökéletes megnyilvánulás iránti törekvés, az a vágy, hogy teljesebben élőnek és tevékenynek érezze magát. A teljes öntudat iránti vágy, ami magában foglalja a környezetből eredő, minden síkról jövő, összes lehető rezgésre vonatkozó válaszadás képességét, úgy, hogy az ego elérhesse az együttérzésének tökéletességét, a veleérzést. Nem külső nyomás az, ami az embert a testet öltésbe kényszeríti, azért teszi, mert akarja. Ha az ego nem akarna visszatérni, akkor az nem is történne meg, de mindaddig, amíg a vágy megmarad az iránt, amit a világ adhat neki, vissza akar jönni. Így az egót nem akarata ellenére taszítják le a szenvedések világába, hanem a saját törekvése hozza őt vissza. Ha még nem dolgozott fel mindent, amit ez a világ adhat, és nem hasznosította teljes mértékben úgy, hogy már többet ne akarjon ettől a világtól, addig mindig újra akar születni. Ez a szomjúság először a külső tapasztalatokra irányul, de van egy másik és hevesebb szomjúság, amit jól fejez ki a következő gondolat: „Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után”. Ez a résznek a törekvése az egészhez, amelyhez tartozik. Ha meggondoljuk, hogy a rész az egészből ered, és sohasem veszti el a kapcsolatát vele, akkor állandóan jelen kell lenni egy bizonyos vonzóerőnek, ami igyekszik a részt visszahozni az egészbe. A „felső én”, aki isteni, nem talál végleges boldogságot nélküle.

 

Ugyanakkor a teremtői terv beteljesítésének vágya visszahozza az embert a mennyei állapotból a megtestesülésbe mindaddig, amíg célját el nem érte. Bizonyos alsófokú kiszabadulást elérhet az ember az újra testesülésből. Erre törekednek Indiában azok a jógik, akik tudatosan kiölnek magukból minden erre a világra vonatkozó vágyat, mivel megértették, hogy a világ mulandó, és ezért alig érdemes sokat bajlódni azzal, hogy megmaradjanak benne, különösen, ha sok csalódásban és szenvedésben van részük. Ilyenkor elérhetik a vágytalanság bizonyos alakját, ami azonban nem vezet a teljes felszabaduláshoz, csak részleges szabadulást eredményez.

 

Az egyik ősi hindu írás szerint az olyan ember, aki ez iránt a világ iránt minden vágyat megölt magában, eltávolodik abból és nem tér oda vissza. Ekkor olyan helyre kerül, ahol korszakokon keresztül maradhat. Többféle világ van. Vannak olyan helyek, ahol a meditáció állapotába merülve létezik. Ilyenkor vágya teljesen a meditáció tárgyára irányul. Következésképp az lesz a helye a meditatív világban, amire vágyott.  Végül azonban neki is vissza kell térni elhagyott világába, ha ez még fennáll, vagy egy másik hasonlóba, ahol fel kell venni fejlődése fonalát ott, ahol abbahagyta, s ezért sokkal okosabb, ha a benne előírt tervet időben megvalósítja.

 

Mivel a vágyak „megölése” lehetséges, ezért az okkult tanítások inkább a vágyak átalakítását írják elő. Amit megölnek, az ismét feltámad, de ami átalakul, az örökre megváltozik. A fejlődésnek még alacsonyabb fokán lévő ember, ha megöli vágyait, megöli a magasabb fok elérésének lehetőségét is, mivel nincs mit átváltoztatnia. A vágy meghal a jelen életre, ami annyit jelent, hogy az emelkedett érzelmeknek és az elmének magasabb élete is meghal egy időre. Ha az ember, aki a fenti módon öli meg vágyait, és csak átlagos fejlődési fokon áll, különleges erkölcsi vagy értelmi képességek nélkül, távol a világtól, olyan állapotban fog maradni, amilyenben ugyan boldog lehet, de nem lesz sem magának, sem másnak hasznára. Másfelől, ha az ember már jelentős utat tett meg az ösvényen, elérhette a meditációnak azt a fokát, ahol mentális erői öntudatlanul is képesek befolyásolni a világot, és így segít a teremtői rend megvalósításában. Az ilyen ember, aki telve van a szolgálat szellemével, olyan világba fog jutni, ahol ebben az irányban munkálkodhat. Ez a világ a lélek szintjén lesz. Itt fog állni korszakokon át, kiárasztva összpontosított gondolatainak hullámait, mások segítségére. Ezzel ő is közreműködik a szellemi erőtartály megtöltésében.

 

A személyiség az öntudat csillaga, az egónak az alsó síkokon való képviselője. Ő az, akit barátai és környezete ismer. Bár az ego öntudata saját síkján jelenleg elfátyolozott, bizonytalan, mégis mindig a jó oldalon áll, mert arra vágyik, ami a léleknek előnyére van. Örök vágya a haladás, a „felső én” kifejlődése. Az általunk negatívnak nevezett gondolatok lehetetlenek az ego számára, de világos, hogy az ego bizonyos dolgokban tudatlan, s az inkarnációnak éppen az a célja, hogy ez a tudatlanság megszűnjék. Az egónak egy kicsiny töredéke a testet öltött anyagban lesz tudatos, amiből adódóan úgy gondolkodik és cselekszik, mintha elkülönült lény lenne. A rész elfelejti, hogy az ego egészéhez tartozik, és az élet ügyeit saját számlájára végzi, megpróbálja, hogy azt cselekedje inkább, amit ő akar, és nem azt, amit a „felső én” szeretne. Fejlődésünk egész ideje alatt mindig fennáll a veszély, hogy az ember azonosítja magát azzal, amiben teljesen tudatlan. Ezért néha úgy látszik, mintha a rész az egész ellen működnék, de aki nem engedi megtéveszteni magát, éber és óvatos töredéktudatán keresztül visszanyúl a mögötte lévő igazi öntudathoz, és hűséggel viseltetik a „felső én” iránt.

 

A dolgok természeténél fogva az egóban nem lehet semmi rossz, azonban a lélekben lévő valamilyen gyengeség lehetőséget ad arra, hogy az „alsó én” helytelen cselekedetet hajtson végre. Megszállhatja olyan erő a vágyakon keresztül, amely bűnre ragadtathatja. Ilyen esetben az ego nem eléggé éber, hogy közbelépjen, vagy talán nem fogja fel, hogy a szenvedély képes arra, hogy az „alsó ént” bűnre kényszerítse. A rossz ennél fogva nem a „felső énből” ered, hanem a „felső énben” való hiány következménye, mert ha az ego fejlettebb lenne, az ármány gondolata és pusztító vágya meg sem születne, és következménye, a bűnös cselekedet nem történne meg.

 

A hétköznapi emberben az ego nem tudja erősen megmarkolni a személyiséget, hiszen arról sincs egészen világos felfogása, hogy mi célból küldte ki a részecskéjét. A kis részecske, amellyel a személyiségben találkoztunk, megnövekszik, saját utakon jár, és az így szerzett tapasztalatok következtében fejlődik. Ez jut tovább az egóhoz, aki az igazi fejlődését szolgáló információkkal együtt rendszerint sok olyat is összegyűjt, ami szóra sem érdemes. Szerez előítéleteket is, ami egyáltalán nem nevezhető igazi tudásnak. Az előítéletektől nem is szabadul meg addig, legyen az tudás, érzés vagy cselekedet, amíg el nem érte a tökéletességet. Ezért szükséges a személyiség megtisztítása. Ezt segíthetik és készíthetik elő a szülők és nevelők az oktatással és helyes példamutatással. Amíg ez meg nem történik, a személyiség mindent a saját korlátozott nézőpontjából lát.

 

Az ego nem látja, hogy mi történik világában, csak a személyiség eltorzított képét látja. Ezért a legtöbb embernél az ego nem nyerhet semmi kielégítőt a személyiségtől, csak ha az már a mennyei világban van. Az ego meg tudja különböztetni a valóst a hamistól, felismeri az igazságot és elveti a látszatot. Ha letekint a személyiségre, általában a következetlen gondolatok olyan összevisszaságát tapasztalja, hogy semmi határozottat nem tud megkülönböztetni. Kétségbeesetten elfordul és elhatározza, hogy várni fog a mennyei világ nyugalmáig, ahol majd tisztán megvizsgálhatja az elmúlt fizikai élet érzelmeit és gondolatait, mert ott már csak az igazi érték marad meg. A tanítványnak természetesen ezt az állapotot már a fizikai testében meg kell közelítenie oly módon, hogy megtisztítja a személyiségét, és összhangba kerül egójával.

 

Ha az ego még fejletlen, nem tud válaszolni az absztrakt elme rendkívül finom rezgéseire, így ezek áthaladnak rajta anélkül, hogy érintenék őt. Először erőteljes és aránylag durva rezgésekre van szüksége, hogy hassanak rá, de ilyenek nem léteznek saját síkján, ezért kell leereszkedni az ötdimenziós mentális síkból az alsó rétegekbe, hogy rájuk találjon. Mivel teljesen éber öntudatot először csak a legalsó és legsűrűbb közegben kaphat, figyelme hosszú időre a háromdimenziós fizikai síkban összpontosul. Bár ez a sík kevés működési teret biztosít, mégis ebben a korai fokozatban nincs más lehetősége. Amint öntudata növekszik, és működési területe kiterjed, fokozatosan mindinkább az egy fokkal magasabb, négydimenziós asztrális anyagban kezd el dolgozni. Még sokkal később, ha az asztrális anyagban már megfelelően tud működni, képessé kezd válni arra, hogy az ötdimenziós konkrét elméjének anyagán keresztül fejezze ki magát. Még később oly teljesen és világosan működik kauzális teste anyagában, absztrakt elméje síkján, mint most a fizikaiban.

 

Ha az ego figyelmét magunkra akarjuk irányítani, tegyük a személyiséget hasznossá számára. Amint az ember gondolatainak nagyobb részét magasabb dolgok felé irányítja - más szavakkal, amikor valójában elkezd élni -, az ego valószínűleg több figyelmet fog rá fordítani. Az ego jól tudja, hogy a fejlődéshez szükséges bizonyos dolgokat csak a személyiségen keresztül szerezheti meg, a gondolatokban, érzelmekben és a fizikai testben. Tehát tudja, hogy időt kell szentelni rá, kézbe kell vennie és ellenőriznie kell. De azt is megérthetjük, hogy ez a feladat sokszor nem látszik vonzónak. Ha megnézzük a körülöttünk lévő személyeket, sokuk teste tele van kábítószerekkel, a dohány és az alkohol mérgeivel, asztrális testük gőzölög a mohóságtól és érzékiségtől, mentális testüket a pénzszerzésen kívül semmi más nem érdekli, legfeljebb még a „sport”, de annak is a durvább változatai. Nem nehéz megérteni, hogy az ego ezeket látva elhatározza, hogy erőfeszítését egy másik inkarnációra halasztja el abban a reményben, hogy a megújuló személyiség irányíthatóbb lesz, mint ez a mostani, akit rémülettel szemlél.

 

Amikor az ego elhatározza, hogy energiáját teljes egészében a személyiségre fogja fordítani, a változás, amit létrehozhat, igen jelentős. Ha a feltételek megfelelőek, csodálatos, gyors és gyökeres változás mehet végbe. A feltételek akkor megfelelőek, ha az ego eléggé erős, és a személyiség a maga részéről határozott erőfeszítést tesz, hogy az egónak tökéletes kifejezésévé váljék. Minél inkább szokásunkká válik, hogy azonosítjuk magunkat az egóval, annál világosabban és értelmesebben tekintünk az élet problémáira.

 

De addig, amíg személyiségeknek érezzük magunkat, nyilvánvalóan kötelességünk és érdekünk is, hogy kitárjuk magunkat egónknak, és folytonosan olyan rezgéseket gerjesszünk magunkban, amelyek hasznára lehetnek. Mivel az önzés a személyiség elmélyítése, az első lépés az legyen, hogy megszabaduljunk ettől a hibától. Azután az elme teljen meg magasztos gondolatokkal. A hétköznapi gondolatok és dolgok is lehetnek tiszteletre méltóak a maguk nemében, de az ego nem tudja vezetőként használni ezeket kifejeződésére. Ha a „felső én” kísérletet tesz az irányításra, úgy is mondhatnánk, hogy leküld a személyiségbe egy kutatószondát, azt örömmel kell fogadni. Így az ego birtokába veheti az elmét. A személyiségnek pedig arra kell gondot fordítania, hogy ne gyarló érdekeinek szentelje magát. Egész idő alatt eszében kell tartania, hogy az ego az igaz valósága, aki nélkül gyökértelen. A spirituális haladásnak első feltétele az a minden kétségen felüli bizonyosság, hogy mi vagyunk az ego, illetve a „felső én”. A második pedig az, hogy saját erőnkben, mint egóban teljességgel megbízzunk, és bátran használjuk is. Ezért ahelyett, hogy úgy tekintünk magunkra, mint személyiségünk szokásos és normális öntudatára, tekintsünk egónk életére úgy, mint saját valódi életünkre. Ha ennek ismeretében mondanák azt nekem, hogy „de nagy az egód”, örömmel venném.

Dr. Bíró Dénes
XVII. évfolyam 3. szám

Címkék: az ego ezotériája, ezotéria

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.