Holisztika

Az eltávozás ezotériája

Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.


 

A halál egyike a leggyakoribb cselekvési fajtáknak. Mi már sokszor meghaltunk, és újból és újból meg fogunk halni. A halál lényegében a tudat kérdése. Addig, amíg a tudatunk a forma aspektusával azonosítja magát, a halál felébreszti bennünk az ősidőktől tartó rettegést; mi lesz, ha eljön? Azonban, ha magunkat halhatatlan lélekként és nem halandó formaként tudatosítjuk, többé nem ismerjük meg a halált.

 

Gondolkodjunk el az eltávozás doktrínáján. Benne van az összes életjelenség és a halál örökkön csodálatos titka: az életbe vezető kapu. A halállal születünk meg az örök életre – olvassuk a szentírásban. Ebben a doktrínában két alapeszme szerepel: a halál értelme és az akarat természete.

 

A halál ma még általánosságban az ember számára a lehető legsúlyosabb katasztrófa, amit el tud képzelni. Ez a minden jótól való elválás, az ismertből az ismeretlenbe távozás, minden terv és elképzelés hirtelen megszakadása, a vég.

 

Legyen a legerősebb a hit a szellemi értékekben vagy bármilyen világos is az ismeret a halhatatlanság racionális megértésében, bármilyen meggyőzőek legyenek a bizonyítékok a túlvilági létezésről, ott marad a kétség: az abszolút vég lehetősége, az eltűnés és minden működés megszűnése; a vágyaknak, a gondolatoknak, az elképzeléseknek, amelyek az emberi lényt körülveszik. A határozott állásfoglalás kitartani a folytonosság melletti hitben bizonytalan alapokon, mások tapasztalatain nyugszik, akik már nem térnek vissza, hogy elmondhassák a valóságot. A hangsúlyt ezért Isten egységére, a makrokozmosz és a mikrokozmosz, vagyis a Teremtő és az ember elválaszthatatlanságára kell helyezni.

 

A bennünk lévő isteni én, az örök utazó lélek, saját szabad akaratából az „okkult halált” választja, mert belemerül a sűrű anyagi világba és magára ölti testét abból a célból, hogy felmagasztalja a forma természetét. Eközben ő már „halott” abban az értelemben, hogy a szabad lélek számára a formába merülés a halál. Az életáramlat formába merülve elveszíti szabadságát, éber öntudatát, elfátyolozva a sötétségben észleli magát, ami a halál szinonimája. 

 

A fizikai forma halála nem elsődleges tényező, és helyreállítható az újjászületés folyamatának köszönhetően. A reinkarnáció, az újbóli megtestesülés a természet alaptörvénye, és a halál nem létezik.

 

 

 

A halálhoz való egészséges viszonyulás nagyon fontos. Amikor a fájdalom és a gyengeség eltávoznak, lehetővé kell tenni a halálba készülőnek, hogy valóban felkészülhessen a nagy átmenetre. Ne feledjék, hogy a fájdalom sok erőt vesz ki az emberből, és szétzilálja az idegrendszert. 

 

Vajon olyan nehéz elképzelni azt az időszakot, amikor a halál aktusa az élet ünnepélyes befejezésévé válik, és a halálos ágyon eltöltött órák a tudatos eltávozás dicső eseményévé lesznek? Az emberi lélek fizikai burkából felszabadulását ő és szerettei is emelkedett eseményként élik meg? A szükségszerűen bekövetkező elmúlástól való félelem könnyei helyett, hiszen nem egy váratlan csapásként megélt súlyos betegség vagy kiszolgáltatott, tehetetlen állapot fájdalmas, végső fázisa lesz az átmenet, a megbékélés veszi át a szerepet. Amikor a küzdelmes életút sikeres befejezése nagyobb érdemmé válik, mint a megszületés vagy a házasság. A nem oly távoli időben az intellektuális emberiség ezt fel fogja ismerni. A többiek pedig lassacskán szintén elfogadják.

 

A halált a felszabadítás, nem pedig a korlátok közé szorítás törvénye irányítja. A halál csak az önálló, tudatosan létező életek által értelmezett helyesen, és eltorzított azok számára, akik bűvöletben élnek és becsapottak.

 

Amikor az igaz szolgálat értelmezése helyes lesz, akkor fedezik majd fel, hogy az isteni teremtő energia mindig a pusztító aspektussal együtt létezik. A formát elpusztítja, hogy a bezárt tudatot szabadon ereszthesse. Amikor a halálfélelem jelenségével találkozunk, nincs mit tenni azon kívül, hogy fel kell emelni a fogalmat a tudomány szintjére, vagyis meg kell ismertetni az embereket a halál jelenségével. Megszületni nem tudjuk megtanítani az embert, de a halálhoz való helyes viszonyra igen. 

 

A halál a nagy illúzió része, és csak azoknak a lepleknek köszönhetően létezik, amelyeket magunk köré vontunk.

 

Az emberek nem veszik észre, hogy minden éjszaka alvás közben a fizikai sík számára halottakká válnak, és a másvilágban cselekszenek. Elfelejtik, hogy már képesek elhagyni fizikai testüket, de mivel az agyat még nem tudják rávenni, hogy visszaemlékezzen az ilyen elhagyásra, ezt a rövid, néhány órás alvást nem társítják a halál fogalmával, ami végeredményben a fizikai világban nagy szünet az élet számára. Az ember hosszabb időre elhagyja a fizikai síkot. Az alvás és a halál hasonlítanak egymáshoz, azzal a különbséggel, hogy alvás közben a magnetikus energiafonat, az élet fonala szorosan összekapcsolja a tudathordozó testeket és biztosítja a visszatérést ébredéskor, míg a halál során elszakad. Ha ez bekövetkezik, a tudatos lény képtelen visszatérni a sűrű fizikai testbe, és a test az élet forrásától elszakítva felbomlik.

 

Az eltávozás az élet aspektusával kapcsolatos, és a szellemi akarat cselekvése váltja ki. A „feltámadás elve” érvényesül, amely rejtve van a „pusztítás munkája” mögött. Megnyilvánulása az a folyamat, amit halálnak hívunk, a tudatot képviselő életáramlat elszakításának eszköze a testek formáitól a gondolatok, a kívánságok és a fizikai test három világában. Így keletkezik a nagy szintézis. A pusztítás, a halál és a feloldódás valójában az élet jelenségei. Az elválás pedig a fejlődés folyamatának tényezője.

 

A halál során következik be a nagy egyesülés. A beavatott mester szavai szerint: „aki a halált a külvilág tapasztalataiból és a belső élet kifejeződéseiből egyaránt ismeri, annak a halál nem létezik. Az elválás elrettentő, fájdalmas folyamata sem létezik, kivéve az erőszakos vagy hirtelen halál eseteit. Az egyedüli komoly kellemetlen érzet a pillanatnyi, mindent elnyomó, felettünk lebegő veszélyérzet és az elszakadás állapota, ami olyan valami, mint az elektrosokk. A jó halál, a törvény szerint, a cél teljesítésével jön el, és következésképp a törekvés megszűnésével. Az elváláskor az emberi forma elveszíti polarizációját a benne létező lénnyel, így lehetővé teszi számára a távozást. Más szavakkal, megszűnik mágneses fókuszként, vonzóerő forrásaként működni. Elveszíti mágnesességét, és a vonzás törvénye elveszíti fölötte hatalmát, ezért a forma világában a bomlás a végső állapot jellemzője.”

 

A változást az akarat összpontosított energiá­jának áramlata váltja ki. Tulajdonsága szerint annyira magnetikus, hogy magához vonzza a központok életét, és ez vezet a formák széteséséhez, az élet felszabadulásához. A halál akkor keríti hatalmába az embert, a szó szokott értelmében, amikor a fizikai testből eltávozik az élet akarata, és a helyét az elválás akarata foglalja el. Ezt nevezzük mi halálnak. Az egyén lelke a saját szerepében világosan felismeri a megtestesülés ciklusának végét és visszahívja életét. Teszi ezt az akaratenergia-áramlatok impulzusaival, amelyek elég erősek ahhoz, hogy létrehozzák a változást. A háborúkban más a helyzet, mert nem az egyéni elválás akarata, hanem a kényszerű részvétel a csoportos eltávozásban a folyamat jellemzője. Krisztus az elválás eseményét az emberiségre vonatkoztatva kijelentette: „És amikor felemelkedem a földről, mindenkit magamhoz veszek.” Egy másik mondás a korszak végére vonatkozik a Világ Urától: „A törvény követeli, hogy a változások távolítsák el a formát, adjanak minőséget a fénynek és a hangsúlyt az életre helyezzék.”

 

Az evolúciós célpont saját valóságos fényében az élet. A forma vagy jelenség, kiszolgálva a célt, eltűnik. Bekövetkezik a forma halála. A minőség, mivel bolygónkon fejlett, „tudatosítja önmagát”. Sem a forma, sem a minőség (sem a test és sem a tudat) a lét új állapotában nem jut szerephez, csak az élet aspektusa, a szellem, aki a saját maga síkján válik domináns tényezővé. A mi hét energiaközpontunk a kozmikus síkokban való jelenlétünk. A fejlődés folyamata, hogy ezekben a síkokban érzékelőek legyünk, tudatra ébredjünk, és a síkokból a tapasztalások eredményeként az eltávozás után feljebb lépjünk. 

 

Az ok létrehozza az ember formai aspektusát, és ettől kezdve ameddig az életakarat létezik, addig fog a forma élni. A forma a mentális életképesség által erősödik. Ez a gyógyítás gyakorlatában kap megerősítést, miszerint ameddig van határozott élni akarás, addig valószínűsíthető a fizikai síkon a várható élettartam. Azonban ha ez eltűnik, vagy a test lakója elveszíti életkedvét, eljön a halál és a test felbomlik.

 

Az evolúciónak két fő vonulata van: az, amelyik az anyaghoz és a formához tartozik, és az, amely a lélekhez, a tudat aspektusához, a megnyilvánult gondolkodóhoz tartozik. A fejlődés mindkettőnél különbözik, és mindegyik a saját útján halad. Ahogy már ismert előttünk, a lélek magát sokáig a formával azonosítja és törekszik a „halál útján” haladni, hiszen valójában ilyen a gondolkodó sötétben járása. Később, az erőfeszítések energiáinak hatására, ez az azonosulás megszűnik. A lélek felismeri saját útját, és elindul a fény és az élet útján. Azonban emlékezzünk, hogy mindkét aspektus útja a saját maga számára helyes út, és a fizikai testben és a kívánságokban elrejtett impulzusok nem hamisak, csak bizonyos szemszögből azok, ha helytelenül alkalmazzák azokat. Ezek a gondolatok késztették a tanítványt Jób könyvében felkiáltani: „Eltorzítottam azt, ami helyes volt.” A fejlődés két útja különálló és egymástól különböző, és ezt észben kell tartani.

 

A halál a forma természete, és betegségként vagy legyengülésként jelentkezik. A lélek a saját érdekeit tartja szem előtt a saját síkján addig a pillanatig, amíg az evolúciós folyamat nem hoz olyan szituációt, amely során a forma és a lélek között létre nem jön az integráció, amely annyira valóságos, hogy a lélek teljesen azonosul megnyilvánulásával. Ez az első igazi testet öltés. A lélek képes teljes mértékben belemerülni a megnyilvánulásba. Ez ritkán tudatosul és nem kap elég hangsúlyt.

 

Az élettapasztalások többségében és a korábbi életekben a lélek gyengén érintkezik a történésekkel. Az anyag felszabadulása, amelyből a formák teremtődnek, természetes úton megy végbe, és az „anyag karmája” az irányító erő. Őt váltja fel a forma és a lélek által közösen létrehozott karma, bár a korai stádiumokban a léleknek még kicsi a felelőssége. Azonban idővel, ahogy a lelkiismeret felébred, a lélek minőségi szerepe megnövekedik. Kialakul a megkülönböztetőképesség és a felelősségérzet, az elme megerősíti az ellenőrzést és a tudat felébred. A felelősségérzet az, ami összekapcsolja a lelket a személyiséggel. Ezután a halálprogramok és a betegség elveszítik erejüket, és a belső szellemiség megvalósításának érzékelése folyamatosan erősödik mindaddig, amíg a beavatott saját szellemi akarata elhatározásából lesz képes a tudatos eltávozásra.

 

A betegség vagy a halál olyan állapot, ami az anyagiságot jellemzi. Amíg az ember magát a formával azonosítja, addig a feloldódás törvénye irányítja. Ez a törvény alapvető kozmikus törvény, amely a forma életét határozza meg a világokban. Ha a beavatott magát a lélekkel azonosítja, és az életelv szerint felépíti a lélek hídját, akkor kilép a törvény ellenőrzése alól és a testet a szellemi akarata szerint használja.

 

Az eltávozás különböző az átlagember által megélt betegség eredményezte halál során, valamint a beavatott tudatos gyakorlatában. Ezek a folyamatok lassan fejlődő felismeréseket foglalnak magukba. A korai stádiumban a beavatott is a betegségektől, mint a forma tendenciájának megnyilvánulásától szenved. Ez a tendencia váltja ki a halált, majd újabb stádiumokon jut keresztül, amelyeket a betegségek enyhébb fajtái még jellemezhetnek. Végül eljön a békés, betegség nélküli halál, amely saját szellemi akaratának a kívánsága lesz, méghozzá úgy, hogy idejét és módját a lélek határozza meg, ami tudatosan pecsételődik az agyba. Fájdalom mindegyik esetben lehet, azonban a beavatás útján járónál a fájdalom nem jelentős vagy akár hiányozhat is, de nem azért, mert a beavatott mindenáron el akarja kerülni, hanem mert hiányzik a forma igénye, a vágy azok iránt a nemkívánatos dolgok iránt, amelyek elhagyása, elvesztése fájdalmas lehetne. A fájdalom a forma őre és anyagának védelmezője. Figyelmeztet a veszélyre, és az evolúciós folyamatban való szint értékmérője. Olyan elvvel kapcsolatos, amely alapján a lélek azonosul az anyaggal. Ha ez megszűnik, akkor a fájdalom, a betegség és végül a halál sem lesz képes hatni a beavatottra. A lélek már nem rendeli alá magát semmilyen gyarló elvárásnak, folyamatnak, és az ember felszabadul, mivel a betegség és a halál a forma minőségei, és a forma életeinek a szolgálatában állnak.

 

A halál az ember számára olyan, mint az atom számára a belőle felszabadított energia. Az atommag „szétesik”, és ez az esemény az atom életében hatalmas fényt és óriási erőt szabadít fel. A halál jelensége megközelítőleg analóg módon megy végbe. Megrázza és szétrombolja az anyagi formát, és építő célt szolgál, hiszen az illúziók ködét oszlatja szét.

Dr. Bíró Dénes
XVI. évfolyam 6. szám

Címkék: az eltávozás ezotáriája, ezotéria

Aktuális lapszámunk:
2018. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.