Holisztika

Az ember fejlődésének ezotériája

- a benne lévő isteni és gyarló küzdelme

Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.


 

A belső megismerés, illetve lelki érzékelés más természetesnek tartott folyamatokhoz hasonlóan törvényszerű folyamat. Mihelyt a szükséges feltételek megteremtődnek, megvalósul. Ha a belső megismerés tárgya közvetlenül Isten, felső fokozatait a misztikus élmények képviselik. A misztikus élmények történelmi valódisága általában a materialista táborban is elismert, és csak értékelésük tekintetében térnek el a vélemények.

 

A lelki érzékelés létrejöttének szükséges feltételei logikai úton is levezethetők. Szükséges, hogy az érzékelő ugyanolyan rezgésekre legyen képes, mint az, akinek a kisugárzásait fel akarja fogni. Nem elég a puszta képesség, rá kell hangolódni, együtt kell rezonálni a kisugárzóval. Ha a hangvillát megpengetve saját magam hozom rezgésbe, akkor a hangvilla egyidejűleg más forrásból jövő rezgéseket felfogni nem tud, még ha máskülönben képes lenne is rá. Egy kívülről jövő közlésnek akár testi, akár lelki úton való felfogásában zavar, ha ugyanakkor magam is gondolkodom, és aktív működést fejtek ki. A közlés felfogásának elengedhetetlen feltétele tehát a teljesen befogadó magatartás.

 

Hogyan jön létre a spirituális élmény, illetve a minél szorosabb kapcsolódás Istennel, végső fokon pedig a vele való teljes egyesülés? Ehhez a fenti alapfeltétel szerint azonos rezgés szükséges. Egy másik lényt csak oly mértékben érthetünk meg, amilyen mértékben azonosak vagyunk vele, vagy felette állunk. Az Istennel való tökéletes kapcsolódás és teljes egyesülés feltétele a krisztusi utasítás: "Legyetek tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes." Ennek a követelménynek útjában a gyarlóság áll, és elválasztja az embert Istentől. A gyarlóság következménye, hogy az ember szellemi szervezete durva szubsztanciából épül fel, és csak lassú rezgésekre képes. Arra készteti az embert, hogy a gyarlóra koncentrálódjon, és annak áldozza életét.

 

Az Istenhez való közeledésnek és a gyarlóság kiküszöbölésének leghathatósabb pozitív eszköze az iránta érzett szeretet. A szeretet vonzó erő, mely mindent összekapcsol, mindent áthidal, és nem ismer akadályt. Ezért a legfőbb utasítás: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből."

 

A gyarlóság olyan sokféle formában jelenik meg, amilyen sokoldalú az élet. Csak néhány alapvető fajtájára térek ki. Ilyen az önzés, mely szorosan összefügg azzal az illúzióval, hogy különálló és különböző érdekű lények vagyunk, akiknek javára szolgálhat olyan is, ami másnak hátrányos. Ezzel elkülönítjük magunkat másoktól és Istentől, szűk körre korlátozzuk magunkat, ami tengernyi összeütközés és baj forrása. Elkerülésére szolgálnak az utasítások: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek bánjanak, ti is ugyanúgy bánjatok velük."

 

A gyarlóság második alapformája a ragaszkodás mindahhoz, ami fizikai. Egyik megnyilatkozása saját testi vágyaink szolgálása. Ezáltal a test annyira úrrá válik a szellem fölött, hogy az ember azt hiszi, hogy ő csak a test. Ekkor Istennek és minden spirituálisnak hátat fordítva már csak az iránt fogékony, ami testi és testileg érzékelhető. Lelki érzékelésről már szó sem lehet. E ragaszkodás másik megnyilatkozása az anyagi javakra való törekvés, amely nyomában gond, aggodalom és félelem jár. A vagyon felsőbb szempontból hasznos is lehet ugyan, de csak olyan embernél, aki már nem kerül abba a kísértésbe, hogy önösen használja, aki nem sajátjának, hanem csak a mások javára rábízottnak tekinti. Lélekben úgy viselkedik, mint a szegény, aki ha mindenkivel mindent megoszt, nem emelkedik személyes vagyonával senki fölé, tehát nem birtokol kiváltságai okán többet másoknál. "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa." Mivel azonban ilyen ember alig van, ezért ajánlotta Krisztus a teljes szegénységet, és erre saját életével mutatott példát.

 

A gyarlóság harmadik alapformája a szellemi önzés, a gyarló én nagyrabecsülése: a hiúság, büszkeség, gőg, becsvágy és hatalomvágy. Az ilyen egyén egyre több elismerést akar elérni. Számára mindenekfölött az a fontos, hogy másokat maga mögé szorítson. Ez az önzés megakadályozza, hogy saját hibáit felismerhesse és kiküszöbölhesse. A belőle fakadó érzékenység és a sértődésre való hajlam gyarlóságának a kívülről jövő támadások elleni védőpáncélja. Ha bizonyos magasságot elér, idegenkedik attól, hogy magánál különb lényt elismerjen, aki előtt fejet és térdet kellene hajtania, és ez a materializmus karjaiba viszi. Ebből a forrásból ered Istent saját erejéből felismerni nem képes, gyarló intellektusának elbizakodott túlbecsülése, a maga végzetes következményeivel. A szellemi önzés sokféleképpen akadályozza a kapcsolódást Istennel. Megoldásként Krisztus az alázatot és az engedelmességet ajánlotta: Kívánj világi szempontból az utolsó lenni az emberek között, és mindenkinek a szolgája, akkor első lehetsz a mennyeknek országában!

 

Az Istennel való kapcsolódás követelménye az, hogy törekedni kell hozzá minden gondolattal, érzéssel és cselekedettel. A belső átalakulás elvezet a spirituális élményhez.

 

Mindaz, ami az emberben alkotótevékenység, az isteni énből sugárzik elő. Az isteni én tér fölötti, és ezért az ábrán egy kiterjedéssel nem rendelkező pont képviseli. A gyarlóság önmagában semmi, mintegy tér alatti, és ezért egy nulla ponttal ábrázolható. Nem az isteni én, hanem csak az, ami belőle kisugárzik, szövődik össze a gyarlósággal, és alkotja az embert. A keveredés nem egyforma. Amint az isteni éntől lefelé haladunk, a gyarlóságot folyton növekvő mértékben tartalmazó átmeneteket találunk. Azok a tudatszintek, melyekben az isteni én felé emelő tendencia uralkodik, alkotják a felső ént. Ahol a gyarlóság lefelé húzó tendenciái nyernek teret, az alsó én létrehozói. A kettő között foglal helyet a tudatos én, amely a kettőnek a tudatos, aktív részeit tartalmazza, nevezetesen a felsőnek az alsó részeit és az alsónak a felső részeit. A felső én és az alsó én többi, jóval nagyobb részei a tudat fölött és alatt, illetve a tudaton kívül maradnak. A felső ént a tudatos énben a lelkiismeret, a kötelességérzet, a szellemi-erkölcsi követelmények és eszmények képviselik, az alsó ént a gyarlóságok megnyilvánulásai alkotják.

 

Az éntudat a kettő gyújtópontja, szintén tér fölötti, és egy ponttal ábrázolható.

 

Az alsó én és a felső én a tudatos énben harcolnak egymással az uralomért. Ha a harc nagyon hevessé válik, veszélyezteti a tudatos én dinamikus egyensúlyát, és az egyén neurotikussá válhat, elméje megzavarodhat. Az egyensúlyt az aktív ellentétek korlátozása biztosítja. Ezért a tudatos énben csak a felső én és az alsó én egymáshoz közelebb álló minőségei nyernek polgárjogot, amiben döntő része van az elfogadott normáknak. Ilyen normák a mi társadalmunkban a bizonyos határon túl már nem elfogadható hiúság, önzés és egyéb gyarlóságok, másrészt bizonyos felső határt túllépő erkölcsi követelményektől való eltekintés. Nem kapott polgárjogot a lopás, rablás és gyilkolás, másfelől viszont Krisztus utasítása sem: "Annak, aki elveszi köntösödet, add oda ruhádat is", vagy "ne állj ellen a gonosznak erőszakkal". Az alsó határ alá eső gyarlóság csak polgárjoggal bíró minőség köntösébe álcázva válhat a tudatos énben aktívvá, és nyerhet nyilvánosságot.

 

A pszichoanalízis már sok ilyen álcázásról rántotta le a leplet. Azok a felső és alsó minőségek, melyek között nagy az ellentét, egymás érvényesülésének útját állják és kirekesztik a tudatos énből. Rendkívüli körülmények többé-kevésbé megbolygathatják átmenetileg a helyzetet úgy, hogy váratlanul ismeretlen felső és alsó minőségek törnek be a tudatos énbe.

 

Az isteni én azonos a Világszellemmel, aki minden létezőben teljesen és osztatlanul jelen van. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a tér minden pontja egyformán középpontja a teret betöltő végtelen nagy gömbnek. Gondoljunk még arra, hogy minden létező egyetlen pozitívuma ugyanazon gyarlóságmentes tökéletes lét, és az a létpont, melybe minden fejlődésvonal belefut, mely mindennek a kezdete és vége, és a maga létsíkján osztatlan tér fölötti egység, míg a sokféleség csak gyarlóság szülte, mulandó illúzió. Isten tehát bennünk és kívülünk, a tudatos énen kívül is van. Az ember tudatos kapcsolódása Istennel, tudatos énjének kapcsolódása isteni énjével.

 

Az egyén fejlődése gyarlóságai, illetve a belőlük fakadó alantas minőségek korlátozásával érhető el. Ez fejlődésének ezotériája. Ezzel egyrészt a tudatos én határai folyton tágulnak, másrészt az egész tudattartomány a középpontjával, a hozzá kapcsolt életerőkkel az isteni én felé eltolódik. A legalsó szintekről az életerők teljesen kivonulnak, feloszlanak. E folyamat párhuzamos a legsúlyosabb kémiai elemek radioaktív bomlásával. Ahogy a tudatos én és az isteni én közti távolság csökken, tudatos kapcsolódásuk könnyebbé válik, amit a köztük működő szeretet növekedése vonzó erejével hathatósan elősegít. Ez eleinte csak ritkán, percekre képes a gyarlóság válaszfalát átütve, tudatos kapcsolódást létrehozni. Ha a körülmények alakulása folytán, amiben az életritmusnak nagy szerepe van, a felső én fokozottabban kezd érvényesülni az alsó énnel szemben, akkor az egyén nyugtalanító szakadékot vesz észre, mely egyrészt a felső ént képviselő eszmények által jelzett kívánatos állapot, másrészt az alsó énből teremtett megszokott állapot között tátong. Az egyén ilyenkor hiányt érez, felismeri gyarlóságát, elégedetlen magával, és ennek nyomában lelkiismeret-furdalása támad. Ez a kezdete a felső én és az alsó én harcának, mely a tudatra ébredéshez vezet. Az alsó én, saját védelmére, harcba szólítja az aktív gyarlóságokat, az önzést, a szenvedélyeket, a gőgöt, hiszen ezek léte forog kockán. Ha sikerül, mozgósítja az intellektus gyarlóságait is.

 

Az intellektus szerepének megértéséhez vegyük tekintetbe azt, hogy önmagában véve, felsőbb szempontból, igen értékes, és nem tolható félre úgy, mint például a gőg. Viszont az intellektus a személyiségé, aki azt gyarlóságai szerint is irányíthatja. Az önzés, a szenvedélyek, a becsvágy, a gőg megvesztegetik az intellektust, és rábírják, hogy a dolgokat úgy állítsa be és ítélje meg, hogy igazolva legyenek. Amilyen értékes, olyan végzetes is lehet beavatkozása, amikor a gyarlóságok léte forog kockán. De van az intellektusnak még egy másik, nem kevésbé katasztrofális hatása is. Természetéhez tartozik, hogy mindent kételkedő kritikával fogadjon, és lehetőség szerint ízekre szétszedve megvizsgáljon. A spirituális késztetést, annak ébredésekor, darabokra szedi. Úgy jár el, mint aki a zsenge palántát azért tépi ki a talajból, hogy eredetét megvizsgálja, bár ezzel tönkre is teszi. Akinél tehát a kritikus, kételkedő intellektus a legfőbb ítélkező, annál a felső én helyzete az alsó én elleni harcban majdnem reménytelen.

 

Aki intellektusát nem képes legyőzni, annál a küzdelem, igen ritka kivétellel, a materializmushoz vezet. Ezt tükrözi Schiller, a nagy német költő esete is, akit intellektusa átmenetileg hitetlenné tett. Egyfelől bizonyos, hogy kiváló intellektussal rendelkezett, melyet nem lehetett félretolni. A lényeget illetően, a jelenleginél is hiányosabb akkori természettudomány alapján, Schiller intellektusa nem juthatott saját erejéből a spirituális lét bizonyítékaihoz, így érthető hitetlensége. Másfelől azonban zsenialitása arról tanúskodik, hogy intuitív kapcsolódása a spirituális léttel szintén jóval nagyobb volt az átlagosnál; nem volt ugyan olyan erős, mint Goethénél, hogy intellektusát az akadályokon átsegíthette volna, de olyan gyenge sem, hogy azt az intellektusa elfojthatta volna. Az eredmény az ingadozás és a tartós belső küzdelem. Hitetlensége csak átmeneti volt, és sohasem teljes. Amikor viszonylag felülkerekedett, erős hiányérzetet, elégedetlenséget és boldogtalanságot idézett elő. Ezeket mutatják Schiller alábbi szavai, melyek Gyula Rafaelhez írt filozófiai levelei című művéből valók, ahol Gyula Schillert képviseli, Rafael pedig az intellektust:

 

"Te, Rafael, azt mondtad nekem: - Egyedül az ész bizonyítékait fogadd el. Semmi sem szentebb, mint az igazság; az igazság pedig az, amit tulajdon eszeddel felismertél. Én szót fogadtam, és feláldoztam lelkem legszentebb kincsét, hitemet. Most értelmem az egyedüli biztosítéka Istenemnek, erényeimnek, halhatatlanságomnak. Jaj nekem, ha e biztosíték téved! Boldogságom e naptól csak ítélőképességemtől függ. Mit csinálok, ha az élet viszontagságai között ítélőképességemben kár történik! Rafael, a te tanításod nagyon hízelgett öntudatomnak! Boldog idő, mikor még átengedve magamat érzelmemnek, gondtalanul éltem. Rafael, te megtanítottál gondolkozni, és megvetést ébresztettél bennem az iránt, amit azelőtt tiszteltem! Te elraboltad hitemet és ezzel lelkem békéjét. Szívem tele volt szent érzelmekkel, de most, mint valami kifosztott templom, üresen, elhagyottan áll! Rafael, én nem vagyok már boldog; a kétségbeesés nehéz órái váltották fel az öröm és nyugalom napjait. A kétely árnyéka sokszor borult lelkemre, de a sötétségben sohasem tévesztettem szemem elől a te világosságod sugarát, Istenem."

 

A felső én és az alsó én közti küzdelem, az egyénben uralkodó viszonyok alapján, igen változó az időtartam, a hevesség, a lefolyás és a megnyilatkozás módja szerint. A harc fordulópontja és vége akkor következik be, amikor a felső én a tudatos énben magához ragadja a hatalmat, illetve amikor a tudatos én elhatározza, hogy szakít az alsó énnel, és átengedi magát a felső én vezetésének. A tudatra ébredők vallomásaikban ezt úgy fejezik ki, hogy feladtam magamat, és akaratomat Istenre bíztam. Előzőleg ugyanis a tudatos én azonosította magát az alsó énnel (én csak a test vagyok), és annak törekvéseit a saját akaratának tekintette. Ennek megszűnése jelzi a nagy fordulatot a tudatra ébredéshez. Az egyén elhatározott szándéka lesz, hogy erőinek megfelelően teljesítse a követelményt: add fel a gyarló életedet, hogy elnyerhesd a felsőt. Az akarat olyan mérleg nyelve, melynek egyik serpenyőjében a felső én, a másikban az alsó én küzd a túlsúlyért. A fordulat akkor következik be, amikor a kapcsolódás az istenivel már eléggé megerősödött, és a lelki érzéssel felfogott spirituális hatás a tudatos énben erőssé vált. Mivel az ima és a meditáció a spirituális kapcsolódást lényegesen megerősíti, ezért nagy a szerepe a tudatra ébredés folyamatában. A fordulat is gyakran ima vagy mély elmélkedés közben következik be.

 

A tudatra ébredés eredménye a belső harc megszűnése, melyet boldog béke vált fel. A tudatos én most jóval közelebb érzi magát Istenhez, és rajta keresztül minden egyébhez. Érzi és tudja, hogy minden egy tökéletes, mindenható, szerető Világszellem kezében van, aki mindenkinek a legjobbat akarja. Lelkesedéssel kész részt venni a munkában, szeretet és segítőkészség tölti el minden létező iránt. A gyarlóság megritkult fátyolán keresztül egészen más szemmel nézi a világot. Eddig elrejtett szépségeket és mélységeket fedez fel mindenben, egészen új, ragyogó, csodálatos világot lát maga körül.

 

A fordulóponton a szellemi állapot olyan, mintha két életmód, a jelenlegi gyarló és a megkívánt helyes, erős ellentétben össze lennének préselve, és mindkettő a tudat birtoklásáért harcolna. E harcban az egyén főleg megfigyelő, de eközben szenved, és gyakran széttépetté, tudathasadásossá válik, az egymás ellen küzdő erők, az élet és a halál között lebeg. Végül azonban, gyakran hirtelenül, az ideális élet kerekedik felül, és a lélek szabadsága, a boldogság lesz a jutalma. Képletesen e harcot mint a világosság és a sötétség harcát vázolták. A tudatra ébredés egyik oldalról az embernek egy korlátozottabb világból egy szabadabba való felemelkedése, másik oldalról a személyiség irányításának feladása, hogy a magasabb hatalmak, melyeknek ő is része, vezethessék. Az egyén a gyarló öntevékenység egy központjából az egyetemes lét megnyilatkozásának alkotórészévé alakul át, és megtanul a külső, nagyobb élettel rokonszenvező és egyesülő életet élni.

 

A spirituális élményei a gyarlóság kiküszöbölésének szükségességében foglalhatók egybe, amit az ember a krisztusi értelemben vett erkölcsi követelményeket kielégítő átalakulásával érhet el. Amilyen mértékben ez bekövetkezik, olyan mértékben kapcsolódik a tudatos én az isteni énnel intenzitás, fokozat, teljesség és tartósság tekintetében. Ez szorosan összefügg azzal, hogy az embert csak a gyarlóság különbözteti meg Istentől, amit a spirituális élet tapasztalatai igazolnak.

Dr. Bíró Dénes
XV. évfolyam 8. szám

Címkék: az ember fejlődésének ezotériája, ezotéria

Aktuális lapszámunk:
2018. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.