Holisztika

Az ígéret

Az ígéret Az igaz szó: mint ön­ma­ga fo­nák­ja. Tao Te-king 78. vers


Az ígé­ret igen fon­tos kulcsmo­men­tum mind a be­szé­dünk­ben, mind a vi­sel­ke­dé­sünk­ben, egy­szó­val az em­be­rek kö­zöt­ti kom­mu­ni­ká­ció­ban. Mint ilyen, ren­ge­teg csa­ló­dás for­rá­sa is egy­ben. De ép­pen a re­mény és meg­hiú­su­lás ívén zaj­ló di­na­mi­ká­ja te­szi fon­tos­sá, hogy fog­lal­koz­zunk az ígé­re­tek­kel, ért­sük meg, meny­nyi vo­nat­ko­zás­ban be­fo­lyá­sol­ják éle­tün­ket. Ugyan­is ki­mon­dott és ki­mon­dat­lan szin­ten egy­aránt az ígé­ret te­remt egyen­súlyt egy szán­dék, egy in­dí­ték kez­de­ti ki­ne­ti­kai ener­giá­ja és a vég­ki­fej­let meg­erő­sí­tő ha­tá­sa kö­zött. Egy ilyen meg­va­ló­su­lá­si fo­lya­mat­ban több­fé­le idő­mi­nő­ség mun­kál. Egy­aránt sze­rep jut a li­ne­áris fo­lya­ma­tos­ság­nak, az ok-oko­za­ti­ság kö­vet­kez­mé­nye­i­nek és a pil­la­nat min­den­ha­tó­sá­gá­nak. Vé­gül is az em­be­ri élet is ilyen: a meg­ter­mé­ke­nyü­lés pil­la­na­tá­ban lény­egé­ben min­den el­dől, de a ki­fu­tás, a le­zá­ru­lás év­ti­ze­dek spi­rál­me­ne­te, amely ren­ge­teg ki­si­klást, tor­zu­lást, de­for­mi­tást hoz­hat lét­re.

 

Ma­dách Im­re is utal a Tra­gé­diá­ban ar­ra, hogy min­den em­ber Mes­siás­nak szü­le­tik, csak ké­sőbb vá­lik va­la­mi egé­szen más­sá.

 

Az ígé­ret va­la­mi­fé­le bi­zo­nyos­ság ön­ma­gunk­ban, a jö­vő­ben, egy má­sik em­ber­ben. Adott szó, ame­lyet meg­szeg­ni, vissza­von­ni hit­vány do­log. Az ígé­ret hi­tet kelt a lé­lek­ben, ki­lá­tás­ba he­lye­zi egy va­la­mi el­jö­ve­te­lét, be­kö­vet­ke­zé­sét, mint­egy arany­fe­de­ze­te a si­ke­res vég­be­me­ne­tel­nek. Min­den fej­lő­dés és fo­lya­mat ki­in­du­ló­pont­ja az ígé­re­tes­ség, akár az évi ter­més­ről, akár az egész em­be­ri­ség és vi­lág üd­vös­ség­tör­té­ne­té­ről van szó. Az ígé­re­tes­ség­ben a kül­ső-bel­ső le­he­tő­sé­gek és adott­sá­gok ér­zé­keny egyen­sú­lya mun­kál. Egy mély be­szél­ge­tés­ben évek­kel eze­lőtt az Ope­ra­ház fő­ren­de­ző­je úgy jel­le­mez­te az egyik kor­társ ze­ne­szer­zőt, hogy el­ső mű­vé­nek be­mu­ta­tá­sa óta is csu­pán a zse­ni ígé­re­te ma­radt. No­ha min­den le­he­tő­sé­get meg­ad­tak ne­ki. Hát igen. A nagy di­lem­ma, hogy az al­ko­tás, a mű lét­re­ho­zá­sa ho­gyan függ össze a bel­ső in­dí­ték­kal és a kül­ső meg­erő­sí­tés­sel.

 

Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy ami­kor cse­le­ke­de­te­ink­nél a ju­ta­lom­jel­leg túl­sá­go­san a lá­tó­tér­be ke­rül, ott az ere­de­ti szán­dék csor­bát szen­ved. A tu­dás, az ér­tés, a jó tett ön­ma­gá­ban ju­ta­lo­mér­té­kű csak­úgy, mint a hű­ség, a sza­va­hi­he­tő­ség, a meg­bíz­ha­tó­ság. Mi­nek a kor­rektsé­get ju­tal­maz­ni, ki­tün­tet­ni, mél­tá­nyol­ni? Ta­lán azért, mert fe­hér hol­ló rit­ka­sá­gú? A csor­bát, a ha­mis­sá­got az erő­sza­kolt­ság és ki­ér­dem­lés je­len­ti. Amit ju­ta­lo­mért te­szünk, ab­ba be­le­csú­szik az „... ak­kor, ha ...” fel­té­te­les­ség. Va­gyis, ha nem ka­pom meg a ju­tal­mat, nem te­szem meg, amit most ígér­ge­tek. A ju­ta­lom ki­lá­tás­ba he­lye­zé­se itt szin­te pa­ran­cso­ló jel­le­gű, amely­nek en­ge­del­mes­ség­gel vet­jük alá ma­gun­kat. Ez már olyan, hogy ön­meg­ve­tés sze­gő­dik a nyo­má­ba. Ha­son­ló­kép­pen ah­hoz a kü­lönb­ség­hez, amely a tol­vaj­lás­tól va­ló tá­vol­ma­ra­dás két in­dí­té­ka kö­zött van: mert más azért nem lop­ni, mert az az ön­be­csü­lé­sün­ket sér­ti, vagy azért, mert fé­lünk a le­bu­kás­tól.

 

Nem is be­szél­ve a ké­jes iz­ga­lom­ról, amely még a le­bu­kást koc­káz­tat­ja lo­pás­kor, ha­zu­do­zás­kor, csa­lá­sai ese­tén.

 

És most ves­sünk egy pil­lan­tást az ígé­re­tek szint­je­i­re és táv­la­tai­ra, hogy a fen­ti­ek­ben érin­tett pa­ra­dox mű­kö­dé­sét job­ban meg­ért­hes­sük. Ami a szin­te­ket il­le­ti, igen jól el­kü­lö­nít­he­tő az anya­gi, lel­ki és szel­le­mi szfé­ra. Anya­gibb, meg­fog­ha­tóbb ígé­re­tek a ja­vak, mint pél­dá­ul ter­mő­föld vagy bár­mi­fé­le gaz­dag­ság, min­daz a vi­rág­zó jó­lét, bő­ség, ame­lyet a köz­hi­e­de­lem jó­sors­nak tart. Fő­leg a föld ter­mé­ke­it, gyü­möl­cse­it szá­mít­hat­juk ide, ana­ló­giá­ban a női ter­mé­keny­ség­gel, a gyer­me­kál­dás­sal. Anya­gi szin­ten a med­dő­ség-ter­mé­keny­ség po­la­ri­zá­ló­dik. Lel­ki szin­ten a kap­cso­lat, az össze­tar­to­zás, az egy­más­ra ítélt­ség je­gyé­ben hang­za­nak el fo­ga­dal­mak, re­mény­kel­té­sek, biz­to­sí­té­kok. A csa­lá­di, ba­rá­ti és sze­rel­mi kap­cso­la­tok csak­úgy, mint az or­vo­sok hip­po­kra­té­szi es­kü­je, spor­to­lók vagy ma­gas ál­la­mi tiszt­sé­get vi­se­lők fo­ga­da­da­lom­té­te­le kü­lön­fé­le ígé­re­te­ken ala­pul­nak. Is­me­re­te­sek a tör­té­ne­lem­ből és a le­gen­dák­ból a vér­szer­ző­dé­sek, tit­kos szö­vet­sé­gek, össze­es­kü­vé­sek, ahol a feny­ege­tő at­ti­tűd is je­len van, meg­ha­tá­ro­zó mó­don mun­kál. A szü­lő-gye­rek kap­cso­la­tok­ban is egy­fé­le bol­dog­ság ígé­re­te rej­lik, el­tép­he­tet­len, örök kö­te­lék. A sze­rel­mi kap­cso­la­tok­ban ezt az időt­len idő­kig ér­vé­nyes össze­tar­to­zást in­kább csak vágy­szin­ten is­mer­jük, mint a min­den­na­pok gya­kor­la­tá­ban. Mi­nél ab­szur­dabb fo­ga­dal­ma­kat csi­kar­nak ki egy­más­ból a sze­rel­mes­pá­rok, an­nál na­gyobb bi­zony­ta­lan­ság aknáz­za alá kap­cso­la­tu­kat. Né­hány pél­da:

 

– Oly­kor fel­tét­len őszin­te­sé­get pró­bál­nak egy­más­nak fo­gad­ni, hogy so­ha nem ha­zud­nak és so­ha nem csap­ják be egy­mást. Ám az ilyen ki­csi­kart őszin­te­ség so­ha nem men­tes a ma­zo­chis­ta ele­mek­től és a má­sik fe­let­ti kon­troll­gya­kor­lás igé­nyé­től. A bi­zony­ta­lan­ság­tól va­ló fé­le­lem dik­tál ef­faj­ta ki­szá­mít­ha­tó­ság irán­ti igényt. Sa­ját ki­szá­mít­ha­tat­lan­sá­gá­tól is fél.

 

– Még ab­szur­dabb volt an­nak a kis­lány­nak az öt­le­te, aki oly mó­don akart ta­nú­bi­zony­sá­got ten­ni ba­rát­ja iránt ér­zett „ne­mes­sé­gé­ről”, hogy azt mond­ta: so­ha ne mond­juk el egy­más­nak, ha meg­csal­juk egy­mást. Ne okoz­zunk fáj­dal­mat.

 

– Kö­te­te­ket le­het­ne ír­ni a tör­té­ne­tek­ből, ame­lyek úgy kez­dőd­nek: „ígérd meg,...”

 

– Csak rit­kán van­nak a sze­rel­me­sek az önis­me­ret olyan fo­kán, hogy nem ígér­nek sem­mit egy­más­nak, ha­nem tart a sze­re­lem ad­dig, amíg tart. Ami­kor nem akar­nak üres sza­vak­ba és ígé­re­tek­be ka­pasz­kod­ni, szem­re­há­nyá­sok­kal te­téz­ni az elvá­lás fáj­dal­mát. A szá­mon­kér­he­tő­ség, ki­szá­mí­tott­ság, be­biz­to­sí­tott­ság nem a sze­rel­mi kap­cso­la­tok sa­ját­os­sá­ga.

 

A szel­le­mi szfé­rá­ban az ígé­re­tet a be­tel­je­sí­tés mé­ri. Ez már ho­lisz­ti­kai ho­ri­zont. Éle­tünk te­le van elve­télt ter­vek­kel, be nem tar­tott el­ha­tá­ro­zá­sok­kal, be­fe­je­zet­len kez­de­tek­kel, vég­ig nem gon­dolt gon­do­la­tok­kal. Ezek a fél­be­ma­ra­dá­sok nem egy­sze­rű gyön­ge­sé­gek, áll­ha­ta­tos­sá­gok, ame­lye­ken könnye­dén túl­jut­ha­tunk. Az ab­ba­ma­radt küz­del­mek – fej­lő­dés – mint­egy idő­hu­rok­ban tart­ják az em­bert, reg­resszió­ba kény­sze­rí­tik, a to­vább­ju­tás aka­dá­lyai. Be­tel­je­sí­te­ni va­la­mit nem egy­sze­rű­en csak egy te­vé­keny­sé­get je­lent, ha­nem a tö­ké­le­tes­ség esz­mé­jét tar­tal­maz­za. Be­tel­je­sí­te­ni egy meg­kez­dett mű­vet az­zal egyen­lő, hogy jó vég­re vit­tük. Az ilyen ígé­ret egy ön­tő­for­ma, amely meg­te­lik a va­ló­ság­gal. A cél­hoz ju­tást tar­tal­maz­za. A va­ló­di be­tel­je­se­dés sok­kal több an­nál, ami elő­re lát­ha­tó, ki­szá­mít­ha­tó, meg­jö­ven­döl­he­tő. Ugya­nis tar­tal­maz­za a ma­ga­sabb sí­kra va­ló át­eme­lő­dést is. Egy más idő­mi­nő­sé­get je­löl, amely­ben az egész meg­mu­tat­koz­hat, szem­ben a ko­ráb­bi, rész sze­rint va­ló meg­mu­tat­ko­zás­sal.

 

A je­len tár­sa­dal­mi élet­ben a po­li­ti­ku­sok ígé­re­tei a leg­pri­mi­tí­vebb hi­szé­keny­ség­re ala­po­zód­nak. Ám ma­ga­sabb né­ző­pont­ból az em­ber, mint Is­ten te­remtmé­nye, azt az ígé­re­tet hor­doz­za, hogy meg­ad­ja a vá­lasz­rí­met a vi­lág­min­den­ség­nek.

László Ruth
X. évfolyam 12. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.