Holisztika

Az illúzió és a tudat kapcsolata

Az ezotéria fogalma az emberi értelem elől elrejtett valóságot jelenti, amely megismeréséhez szemléletet kell váltani, hiszen ha az általánosan elfogadott világkép korlátain belül gondolkodunk és viszonyulunk a jelenségekhez, rejtve marad az a lényeg, amit a legjobb törekvésünk ellenére sem érthetünk meg. Az ezoterikus ismeretek azt szolgálják, hogy fellebbentsék a fátyolt a vélt igazságokról, az axiómaként elfogadott, tudomány által is képviselt dolgokról, és tudatára ébresszenek a valóságnak.


 

Az elme úgy van megszerkesztve, hogy a föld semmilyen fényűzése és gazdagsága nem képes lecsillapítani a saját létezése megmagyarázásának keresése közben érzett forró lázat. A kifürkészhetetlen misztérium minden súlyos nehézsége, az intellektus által feltett minden kérdés, a fejlődés közbeni felemelkedés minden szívszaggató szenvedése, a világot átható igazságtalanság és nyomor láttán érzett minden kín, a széttört álmok és megtört remények minden kiábrándultsága, a hozzánk közel állóktól és nekünk kedvesektől való elválás minden fájdalma, a betegségtől hanyatlástól és haláltól való minden félelem páraként oszlik el a felső én felismerésekor felkelő belső nap fényében. Az túl van minden gondolaton, minden kételyen, túl van minden kínon és halandóságon. Ha egyszer felfogtuk, villámfényhez hasonlóan világítja meg elménket, és eloszlatva az éjszaka sötétjét, az embert egyetlen pillanat alatt a szellemi világ kifejezhetetlen ragyogásába emeli.

 

Az ábra célja, hogy az elmélkedéshez, mély gondolkodáshoz és a gondolatokon túl nyújtson útmutatásokat. A felső én nem foglalkozik a külső dolgokra irányított mentális tevékenységekkel, ezért kevés a kapcsolatunk természetünk szellemi oldalával, hacsak nem töltünk időt elmélkedéssel.

 

Az ábra szimbolizmusa tudatunkat naprendszerünk istenségéhez, galaxisunk központi napjához, a galaktikus rendszerben testet öltő lényhez, a világegyetemünk mögötti tudathoz, az abszolúthoz viszonyíthatja, amelyből minden univerzum megjelenik. Mindegyik „gyűrű” az anyag más-más fokozatát jelképezi annak hét altípusával együtt, teljesen eltérő időértelmezést, érzékelést és a felfogóképességet, valamint a tudatfokozat legalább egy teljesen eltérő dimenzióját is jelenti.

 

Kifelé nézve elkülönültek vagyunk és anyaghoz kötöttek, bár anyaghoz kötöttségünk fokozatosan csökken. Bármely szinttől befelé nézve egyek vagyunk, és mindenki egy, szabad, félelemmentes, derűs és nyugalommal teli. A tudat mindegyik sugara az isteni élet egyedi kifejeződése, irányában és szemléletében is egyedi, azonban egy az isteni élettel, és semmi más, csakis az isteni élet. A Nap egyszerűen ragyog. Sugarai nem eltérőek vagy mások, mint a Nap, de nem is hagyják el a Napot. Ez a Nap, amely a központból sugárzik kifelé. Te vagy az! Az, aki az egyetlen valóság. Semmi más nincs, csak az, még benned is.

 

Elmélkedjünk az alábbiakon: Előbb térben és az idő végtelenségében kiterjedve fogjuk fel az egységet. Érjük el képzeletben az állandó jelenlétet minden térben és időben. Eközben megértjük, hogy a feltételhez kötött vagy korlátozott térnek vagy helynek nincs valódi léte, csupán a káprázat világában, vagyis más szavakkal a felfogóképességünkben.

 

A titkos tanítás szerint a tér a valóságos világ, míg a mi világunk mesterséges. A tér végtelenségében ott van az egy, a maga feneketlen mélységében és az illuzórikus felszínén is, amely felszín számtalan illuzórikus világegyetemmel és tükörképszerű világgal van teleszórva.  A tudat a létezés észlelése. Ha az emberi tudat szintjei szerint határozzuk meg a létet, a teret és az időt, akkor vagy elkülönültnek, vagy az egy részének érzékeljük magunkat, tehát csak egy életben létező személyiségnek vagy az öröklétben élő egyéniségnek. A látszólagos különváltság illúziójának szintjei a személyiség tudatának káprázata. A személyiség a gondolkodó elme, a vágyak és a fizikai test hármassága.

 

 A fizikai test három térdimenzióban és töredék másodperces „jelenben” létezik. Az emberi tudat a fizikai testnek képzeli magát. A belső szellemi világosság folyamatosan sűrűsödő sugara saját fizikai árnyékaként vetíti a fizikai világba legdurvább összesűrűsödését. Itt a testtel azonosulva a másikra úgy tekintünk ki, mint ugyanúgy megtestesült tudatpontokra, és teljesen elkülönülten érezzük magunkat. Jelenlegi fejlettségi fokunkon ez az átlagos ember normál tudata. Szellemileg fejlett, kibontakozott állapotban testünk a benne lévő isteni élet templomává válik, olyan megszentelt központtá, amelyen át a dicsőséges élet kiáramolhat a földön.

 

Az érzelmek és a vágyak a négy térdimenzióban és a kibővült „jelenben” léteznek. Az emberi tudat az alsóbb szinteken gyarló vágyainak tekinti magát, míg a magasabb szinteken a lélek irányába motiváló kívánságnak. Az élvezetek hajszolása a boldogsággal ellentétes irányba halad, mivel elkerülhetetlen következménye a szenvedés. A boldogságot nem hajszolhatjuk, kereshetjük és kaphatjuk meg, nem is birtokolhatjuk, mert mi vagyunk a boldogság. A külső tárgyakra irányuló szellemi akaratot vágynak nevezzük. Befelé fordulva, nem kívánva semmit, szívünk örömmel telik meg, és állandóan azt az egyetemes szeretetet sugározzuk, amely nem kíván viszonzást, nem érez korlátokat, és határtalanul áramlik minden lényhez.

 

Az elme öt térbeli dimenzióban és a nagymértékben kibővült „jelenben” létezik. Az emberi tudat az elmével azonosul, a gondolkodónak tekinti magát. Az alsóbb szinteken formákban gondolkodik, a magasabb szinteken forma nélkül, elvontan. A fejlődés jelenlegi szakaszában a legtöbb gondolatot a vágy működteti. A mélyen gondolkodás, amelyet semmilyen külső irány nem motivál, megtisztítja az elmét és felszínét lecsendesíti, ezzel olyan lencsét hozva létre, amelyen a bölcsesség világossága teljes szépségében ragyoghat át.

 

A tényleges egység valóságos szintjei adják az egyéniséget. Ezeket a szinteket sem a magasabb elme szintjén, sem az alsóbb szinteken kifejlesztett beszéddel nem lehet pontosan leírni, azonban meg lehet tapasztalni, ahogy minden igazi misztikus megtette.

 

Az intuíció hat térbeli dimenzióban és olyan „jelenben” van, hogy a múltat, jelent és jövendőt is magában foglalja. Az emberi tudat fokozatosan átfedi más egyének tudatát, és felismeri a velük való egységet. Másokat nem a kívülről való megtekintéssel ismerünk meg, hanem azzal, hogy bennük vagyunk. Ezen a szinten, az elmén túl, az igazság felfogása közvetlen, és nem a józan észtől függ. Amikor az ilyen meglátások leszűrődnek az agyba, intuícióról beszélünk, vagyis meglátásunk van.

 

A szellemi akarat hét térbeli dimenzióban, az „örök jelenben” létezik. Az emberi tudat felismeri az egyéni tudaton át működő egyetemes szellemi akaratot. Ezen a szinten, amely a buddhisták nirvánája, az egyén maga a világegyetem, és bármely helyre vagy bármely lénybe kivetítheti, összpontosíthatja magát. Az ellenállhatatlan erő az isteni akarat óceánjának részévé vált.

 

Az isteni szikra, a monád, a multidimenzionális tudatban létezik. Isten a legmagasabb belső én, amely a központi szellemi nap képére és hasonlatosságára van alkotva, nem elkülönülve a Naptól, hanem az anyag legmagasabb szintjén lévő anyag vékony fátylával elválasztva, amely az egyéniség érzetét kelti. Az isteni élet bizonyos „irányba” kezd kisugározni. Ez a buddhista Parinirvána.

 

A tér nélküli időtlen lét központi szellemi napja a minden lényen belüli legbelsőbb szellemi világosság. Aki az egész világegyetemet testeként viseli. Minden tudaton túl és azon belül. Forma nélküli lét szuperintenzitása, amely annyira rezgő, hogy minden élet és forma forrása és valóságos szubsztanciája, és az „élőről” alkotott felfogásunkban mégis nem létező. A hinduknál ez a tulajdonságok nélküli Brahman, a buddhistáknál a Mahaparinirvána.

 

Az abszolút, a mag. A sötétségnek az a pontja, amely a világosság forrása. Az üresség vagy a végtelen kicsi, parányi semmi, amely mindennek a forrása és eredete. Minden dimenzió és kiterjedés dimenzió nélküli forrása. A hinduknál az attribútum nélküli Brahman, a Paramatman.

 

Ha ezen ismeretek után kellene válaszolnom arra a kérdésre, hogy ki az ember, ki vagyok én, ráébrednék, hogy az, akinek illuzórikusan képzelem és észlelem magam. Ember, ismerd meg önmagad – figyelmeztet az ősi mondás. Tapasztalj, tanulj, cselekedj, elmélkedj!

 

Az ősi bölcsesség tanítása szerint a mély elmélkedés, a meditáció gondolatokon túli tevékenység. A szokásos erőltetett agyi tevékenység, gondolatmegfeszítés és a meditáció között nincs tátongó szakadék. A különbség az összpontosítás minőségében rejlik. A meditáció különleges erejű és fajtájú figyelemösszpontosítás, amely során az ember teljes egészében egybeolvad az elmélkedés objektumával. Ha jobban belegondolunk, mindegyikünk átélt már ilyen pillanatokat. A meditáció során az ember szinte beküzdi  saját magát lényének titkos mélységeibe, a felső énjébe. A tudatfeletti síkok aktív mozgásba lendülnek, bekapcsolódnak az intuíció mechanizmusai, a kérdésekre villámgyorsan és pontosan megjön a válasz, a megoldás. Ezt szokták megvilágosodásnak is nevezni.

 

Bár a hétköznapi elmélkedés és a meditáció között tényleg nincs leküzdhetetlen szakadék, különbség azonban van. Az elmélkedéskor a mennyiségi változások az összpontosítás fokának függvényében minőségi változásokhoz vezetnek a vizsgált jelenség megismerésének magasabb szintjén, és a magasabb filozófiai igazságok megismerésével ajándékoznak meg.

 

Az ember teremtő ereje a születendő karmája. A karma ezen fajtája gondolataink, kívánságaink, vágyaink és tetteink által keletkezik megszakítás nélkül. Ez az a vetés, amelynek termését a jövőben fogjuk learatni. A tudatosan karmáját építő embernek teljességgel uralnia kell gondolatait, és nem cselekedhet hangulata alapján. Tetteinek lelke törekvéseit kell tükrözni. Az öröklét számára épít, és felismerve ezt, figyelmesen kell megválogatnia az építőanyagot. Az ilyen munka, amely átfogja a mindennapi élet minden részletét, csak a már érett lélek számára elérhető, csak az erős akaratnak adatik meg, és az ilyen akarat képes saját karmája kioltására.
Aki a karma törvényeit megismeri, lelki rabláncok helyett szárnyakat kap, és az erős lélek a végtelen szabadság szférájába emelkedik. Arnold Ázsia világossága c. poémájában a nyugati költő gondolataiban megfogalmazódik a keleti bölcsesség teljes mélysége:

 

A végtelenség szenvedéssé válna,
a világ szíve örök börtönné,
ha a sors könyörtelen kezével
téged kerekéhez láncolna,
de reád bilincset senki sem rakott.
Akaratod minden kínnál erősebb,
a világ szíve nem hordoz emberi
bánatot.
A tökéletesség a földi úti cél.

 

Ha összesítjük mindazt, amit a nap folyamán átéltünk, eredményként a napi karmánkban sok jó és sok hibás dolog is lesz. Ha ezeket a teljes karmánk mérlegének serpenyőire helyezzük, észrevesszük, hogy rossz megnyilvánulásaink egy részét a jó megnyilvánulásaink kiegyenlítik, és csak az ezen felüli súly, amely vagy az egyik, vagy a másik oldalra billenti a mérleget, őrződik meg sorsunk történetírásában, az összes többi kioltódik. Ez az oka annak, hogy a cselekvő embernek, aki bármelyik pillanatban saját maga érdekében rá tud tenni a jó serpenyőre saját javát szolgálva, sokkal nagyobb az esélye karmáját megváltoztatni, mint a cselekvésképtelen, tehetetlen embernek.

 

A tehetetlenségnek, a kilátástalanságnak egyik oka a tudat illúziója, amely az emberi létet a beszűkült, saját korlátai közötti vélt létben észleli és képzeli el. Ha valaki csak egy életben gondolkodik, mindent egyszerre ebben az egyben akar megszerezni és megtenni, ami lehetetlen. Ha sikertelen, az életet kudarcnak, fölöslegesnek véli. Azonban ha kiszabadítja magát a tudása és a hite segítségével a különváltság illúziójából, magát a Teremtőből fakadó örök emberi lénynek tekinti, akinek bár figyelme a fizikai világra irányított és érzékelése is ezt erősíti, de a tudata, ha ennek korlátai fölötti, akkor képessé válik személyiségét hatalmába keríteni, és valódi célja szerinti egységet képviselő rendben és szeretetben élni.

Dr. Bíró Dénes
XVI. évfolyam 7. szám

Címkék: ezotéria, illúzió, tudat

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.