Holisztika

Az önbecsülés repedései


 

Az ön­be­csü­lés va­riá­ciói igen jól ta­nul­má­nyoz­ha­tók a suly­kolt ki­sebb­sé­gi ér­zés és a te­nyér­be má­szó ön­hitt­ség kö­zött hú­zó­dó íven. Ez a ta­nul­má­nyo­zás – mi­ként a szó ön- elő­tag­ja is mar­kán­san jel­zi – na­gyon is bel­ső, él­mény­jel­le­gű, lel­ki. De hát a pszi­cho­ló­gia egy­re sikeresebben bir­kó­zik meg a ne­héz­ség­gel, amely egy­aránt ott van, ha ön­ma­gunk­ba pillantunk, vagy ha azt akar­juk ki­ta­lál­ni, hogy a má­sik lel­ké­ben (fe­jé­ben) mi zaj­lik. Nyil­ván az a pszichológiai vizs­gá­ló­dás ke­cseg­tet­het ered­ménnyel, amely a kül­sőt és bel­sőt, a lát­ha­tót és láthatatlant együtt­ha­tás­ban szem­lé­li, fog­ja meg, az ele­ven tör­té­nést kí­ván­ja meg­ra­gad­ni, és nem utó­lag mo­del­lez­ni, va­gyis kül­ső­vé ten­ni azt, ami na­gyon is bel­ső.

 

Té­mánk­ban ez a meg­be­csü­lés össze­ke­ve­ré­se len­ne az ön­be­csü­lés­sel. Er­re a ké­sőb­bi­ek­ben majd még vissza­tér­ünk.

 

Ugyan­csak nem sza­bad össze­ke­ver­ni az ön­bi­za­lom­mal. Itt is ha­tal­mas hé­zag ke­let­kez­het, ha a szü­lők­be (gon­do­zók­ba) ve­tett ős­bi­zal­mon nem lé­pünk túl, és a bi­zal­mat is egy va­la­mi­fé­le kül­ső­leg mér­he­tő je­len­ség­ként ke­zel­jük. Ezt a hé­za­got sok­faj­ta for­má­ban lát­hat­juk az olyan torz vi­sel­ke­dé­sek­ben, ame­lyek azt fe­je­zik ki:

 

én ugyan nem bí­zom ma­gam­ban, de ő igen benn­em;

 

és nem sze­re­tem őt, de ő sze­res­sen en­gem;

 

én nem tu­dom meg­vé­de­ni ma­ga­mat, de ő majd vé­del­mez en­gem,

 

és ami job­bá­ra már nem fo­gal­ma­zó­dik meg: én meg­be­te­gí­tet­tem ma­ga­mat, de ő majd meggyógyít en­gem. Eb­be a ka­te­gó­riá­ba még a gyógy­szer­füg­gő­sé­gek is be­le­tar­toz­nak.

 

Meg­ér­te­ni azo­kat, akik sa­ját ma­gu­kat sem ér­tik meg, ez bi­zony min­den szü­lő­nek, ne­ve­lő­nek, ta­ní­tó­nak, gyó­gyí­tó­nak, „mes­ter­nek” nagy ki­hí­vás. De, mi­vel nem ma­ra­dunk örök­ké gye­re­kek, ta­nít­vá­nyok, be­te­gek, ha­nem élet­re­va­ló szü­löt­tek, akik­nek az egyé­ni­ség­gé vá­lás út­ját kell vé­gig­jár­nia, ezek a sze­re­pek fel­cse­ré­lőd­nek. Ez az élet­re­va­ló­ság a pro­blé­ma­me­gol­dó képességünket, a tár­sas al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­sé­get, a fáj­da­lom­mal és fé­le­lem­mel va­ló megküzdés ké­pes­sé­gét, egy­szó­val az éle­té­ért fe­le­lős em­ber­ré va­ló fel­cse­pe­re­dé­sün­ket rej­ti magában. Hogy a fo­gan­ta­tás­tól a ha­lá­lig tar­tó idő­ben mi­ként vá­lunk egy­sze­ri, egye­di, senkivel fel nem cse­rél­he­tő sze­mé­lyi­ség­gé, ez min­den em­ber éle­té­nek a kér­dé­se itt a föl­dön. És mindenkinek le­he­tő­sé­ge nyí­lik ar­ra, hogy en­nek kül­ső és bel­ső fel­té­te­leit ta­nul­má­nyoz­za. És ép­pen az önbecsülés az a té­ma, amely kö­rül jól ki­kris­tá­lyo­sod­hat sze­mé­lyi­ség­gé vá­lá­sunk nagy kérdése.

 

Vissza­tér­ve az ön­bi­za­lom­ra, meg kell lát­nunk egy fon­tos össze­füg­gést. Azt, hogy az önbizalom a tet­tek vagy a vi­sel­ke­dé­sünk kez­de­ti sza­ka­szá­ban mű­kö­dik haj­tó­erők­ént, indítékként, po­zi­tív erők­ént. Az ön­be­csü­lés pe­dig a tet­te­ink, vi­sel­ke­dé­se­ink alap­ján ki­ala­kult tapasztalat, kö­vet­kez­mény, va­gyis a fo­lya­mat má­sik szint­jén ta­nul­má­nyoz­ha­tó. Az önbizalom egy pillanatra a cél­lal köt össze ben­nün­ket. Ami­kor ne­ki­kez­dünk va­la­mit meg­ten­ni, repítőerőként működik. Az önbecsülés  ta­pasz­ta­la­ti úton kris­tá­lyo­so­dik, vá­lik megfogalmazhatóvá, lesz értékrendünk ki­ala­kí­tá­sá­nak alap­ja. Ez az ér­ték­rend-ki­ala­kí­tás az aranymosáshoz hasonlítható: a sár­ból, iszap­ból, szennyes ára­dat­ból ki­vá­lik az arany.

 

Az arany – na­pa­rany – ön­ér­té­ke alap­ján min­ta, fe­de­zet, vi­szo­nyí­tá­si le­he­tő­ség. Nem rozsdásodik, ál­lan­dó fé­nye van, nem kül­ső dol­gok függ­vé­nye. A fény va­lu­tá­ja. Lény­ege az értékállandóság, ezál­tal kel­le­ne, hogy a pa­pír­pénz, ér­ték­pa­pír fe­de­ze­te is le­gyen. Az önbecsülés is ef­fé­le ér­té­kál­lan­dó­ság kell hogy le­gyen az éle­tünk­ben. A re­pe­dés ak­kor jön létre, ha az iga­zi arany he­lyett csak egy be­vo­nat vagy nem arany pró­bál arany­ként működni. Annyi min­dent ha­mi­sí­ta­nak az em­be­rek: épí­tő­a­nya­got, ru­ha­anya­got, ét­elt, ké­pet, műalkotásokat. Mi­ért ne akar­nák az ara­nyat is ha­mi­sí­ta­ni? A fi­gyel­mes ol­va­só már bi­zo­nyá­ra ki­szır­te az ed­dig olvasottakból, hogy az ön­be­csü­lést már há­rom szin­ten is tet­ten pró­bál­tuk ér­ni, még­pe­dig az át­élés, a vi­sel­ke­dés és az ér­té­ke­lés szint­jén. A há­rom kö­zül éle­tünk önértéke kö­rül va­ló szerveződése a leg­fon­to­sabb. Hogy vég­le­tek­ből hoz­zak pél­dát: ha egy apa oly mó­don fa­kad ki a gyereke el­len, hogy a leg­na­gyobb té­ve­dé­sem volt, ami­kor té­ged megnemzettelek, vagy egy anya azt mond­ja: mi­nek is hoz­ta­lak vi­lág­ra!, bár­csak megszabadultam vol­na tő­led!, akkor igen nagy le­he­tő­sé­ge nyí­lik, hogy a sar­kun­kra áll­junk és azt mond­juk:

 

én azért örü­lök, hogy meg­nem­zet­tél (vi­lág­ra hoz­tál), mert én sze­re­tek él­ni, ak­kor is, ha ti nem sze­ret­tek en­gem.

 

Ugya­nis nem kell okvet­le­nül át­ven­nünk szü­leink meg­ha­son­lott­sá­gát. A becs­mér­lő, rom­bo­ló íté­le­tek csak ak­kor aknáz­zák alá ön­be­csü­lé­sün­ket, ha túl­sá­go­san kül­ső meg­erő­sí­té­sek­re vágyunk, mint a di­csé­ret, biz­ta­tás, elis­me­rés, ju­ta­lom. Va­ló­já­ban ezek a háj­jal ke­ne­ge­tő hízelgések in­kább fel­fu­val­ko­dot­tá tesz­nek ben­nün­ket, mint­sem iga­zi bel­ső erő­in­ket hív­nák elő. Oly­kor a vesz­te­sé­gek foly­tán kor­bá­cso­ló­dik fel bel­ső erőnk.

 

Ne té­vesszen meg hát ben­nün­ket, hogy a Pygma­lion-ha­tás a po­zi­tív elvá­rá­sok ha­tá­sát favorizálja. Az a lé­nyeg, ami be­lül tör­té­nik. Egy igen si­ke­res spor­to­ló – hét ara­nyér­em bol­dog tulajdonosa – azt nyi­lat­koz­ta a so­ka­dik ér­mé­je meg­szer­zé­sé­nél:

 

Nem az el­len­fe­lem­mel har­col­tam, ha­nem ma­gam­mal.

 

Nyil­ván a kis­hi­tű­sé­gé­re és/vagy el­bi­za­ko­dott­sá­gá­ra gon­dolt, vagy az ezek kö­zöt­ti cibálódásra, ame­lyet le kel­lett küz­de­nie, hogy győz­hes­sen.

 

Az ér­ték­te­len­sé­gi szo­ron­gás ren­ge­teg rossz ér­zés­től kí­sért, igen össze­tett éle­tér­zés és lelkiállapot. Fáj­dal­mas em­lé­kek­ből, el nem fo­ga­dott­ság­ból, el­len­sé­ges és fé­le­le­mér­zé­sek­ből ötvöződik. Van, aki sér­tett ma­gány­ba for­dul, a má­sik vég­let ab­nor­má­lis erő­fe­szí­té­se­ket tesz a figyelem ma­ga fe­lé for­dí­tá­sá­ért, mint­egy ki­vet­kőz­vén ön­ma­gá­ból. Le­győz­nie azon­ban ezt az ér­zést azok­nak si­ke­rül­het, akik be­lül szer­zik meg, amit kí­vül nem kap­tak meg. A suly­kolt kisebbségi ér­zés és a rom­bo­ló önos­tor­ozás he­lyett ön­kri­ti­ká­juk sa­ját mér­té­kük­höz iga­zo­dik. Nem le­het olyan ér­té­kek mel­lett el­kö­te­le­ződ­nünk, ame­lyek ide­ge­nek a lé­nyünk­től vagy színvonalunktól.

 

Ter­mé­sze­te­sen a má­sok ér­té­ke­lé­se is fon­tos ah­hoz, hogy sa­ját meg­győ­ző erőn­kről tapasztalatokat sze­rez­hes­sünk. A mai mo­dern, kis­sé kao­ti­kus­nak mond­ha­tó tár­sa­da­lom­ban, ahol az élet esz­kö­zei fon­to­sabb­nak tın­nek, mint ma­ga az élet, és tisz­tá­zat­lanok a rangviszonyok, ne­héz eli­ga­zod­nunk és ér­vényt sze­rez­nünk ér­té­ke­ink­nek. Et­től per­sze még nem kell ha­mis értékekhez iga­zod­nunk, kül­ső oko­kat és fe­le­lő­sö­ket ke­res­nünk.

 

Az iga­zi, ve­re­tes, hé­zag­ta­lan ön­be­csü­lés el­le­náll az ál­sá­gos be­fo­lyá­sok­nak, őr­zi sértetlenségét, egy­sé­gét.

 

László Ruth
XI. évfolyam 4. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.