Holisztika

Az önsajnálat homlokzata

Báránybőrbe bújtatott indulatok


Az önsorsrontók és önsajnálók széles táborát figyelmesen tanulmányozván igen sok fontos és tanulságos felismerésre juthatunk. Maga a kapcsolat az ilyen emberekkel igen megterhelő, esetenként őrjítően érthetetlen, sulykolt hangulatú, túlzás nélkül abszurd mértékig hamis, de a gyümölcse annál inkább édes. A megértés, a felismerés, a megoldás, a változás igen nagy felszabadult örömet hoz. Valóban olyan, mintha tüskés bozótból kellene finom bogyókhoz jutnunk. A tanulságos felismerések mindenekelőtt azzal kapcsolatosak, ahogyan mi tükröt kapunk saját belső világunkról azokon a megütköztetéseken keresztül, amelyek bennünket a másikban irritálnak. Mert azért azt jobb, ha tudjuk, hogy ha valami mélyen megbotránkoztat bennünket, akkor a saját pszichés küszöbünkön toporgunk. Amit másokban nem sikerül úgymond megoldanunk, az saját belső gordiuszi csomónk – a külső megcsomósodott helyzetek mindenkor belső elakadásra utalnak. Amikor valaki felkiált: de hát hogyan kerülhettem én ide, ebbe a helyzetbe, jobb, ha abban segítjük, hogy valóban rájöjjön, hogyan került ilyen helyzetbe, nem pedig az elidegenítését erősítjük, hogy neki más dukál, ez nem méltó hozzá, ne is vegyen róla tudomást. Igenis, vegyen róla tudomást, nézzen szembe, próbálja megérteni, kibogozni, felismerni, rálátni. Értse meg a probléma lényegét és találjon megoldást. Minden megoldási kísérletet megbénít az olyan program, negatív elvárás: nem értem, nincs megoldás, nincs erőm.

 

Az ilyen panasztirádák, vég nélküli sopánkodások, méltatlankodások valóban megbéníthatják a felülkerekedés erejét, önmagukat beteljesítő jóslatokká válván.

 

A régi közmondás ezt a fajta öntehetetlenséget úgy summázta:

 

– segíts magadon, az Isten is megsegít.

 

Az intés a szekerével kátyúba ragadt embernek szólt, aki kétségbeesetten rimánkodott csoda-segítségért. Jól figyeljük meg:

 

Kátyúba ragadt kerék. Vagyis a továbbjutás akadálya, elakadt kerék.

 

A modern pszichológia ezt így fejezi ki: I AM STUCK. Vagyis elakadtam. Mármint a lelki fejlődésemben, a kommunikációban, a megértésben, a felismerésben.

 

Az önsajnáló emberek kátyúja – többek között – az az ambivalencia, amely viselkedéses játszmájuk lényege:

 

A „segíts rajtam!” és „hagyjál békén!” váltogatása, amely valóban meghiúsít minden változást, megoldást, továbbjutást. Nos, a másik nagy tanulság eme viselkedés tanulmányozásából éppen ez a furcsa szenvedés, amelytől valójában nem is akar megszabadulni. Egyszer csak kilátszik ez a lóláb, a megrendítő, katartikus szenvedés helyett valamiféle maszlagos szenvelgéssel találjuk szemben magunkat, amely önsajnálónkat mákonyos bűvöletben tartja. És akkor beindul az ördögi kör:

 

Az agyonprovokált felnőtt elutasítja a duzzogó, ajkbiggyesztő, túlkoros durcást,

 

akinek ez az elutasítás további olaj kisebbrendűségi érzésére. De ami a legrémesebb, hogy szomorú elkullogása újból megerősítette reményetlen önsajnálatában. Íme, ismét sikerült egy embert beállítania az örökmozgó mókuskerékbe, amely fényes igazolóelmélet arra nézvést, hogy nincs kiút a reménytelenségből. Ezért állítható ez a gyermeteg elesettség az önsorsrontás táborába, mert valóban úgy bedarál, örvénybe húz, kényszeres kötések gúzsába csomóz, ahogyan a sors is működik a helytelen tettek eredményeképpen. Az ilyen sorsból a mások vádlása, hibáztatása, önmagunk felmentése semmiképpen nem szabadít ki. Egy ilyen öneszmélés akár első lépés lehet önismeretünk nehéz beavatási útján, a tudattalan útvesztőiben vagy a társadalmi dszungelekben való bolyongásaink során. Az én kialakulása, dinamikusan táguló határainak működtetése csecsemőkorunktól tart, noha akkor még inkább ösztönnevelésnek hívjuk, ami később a lelki fejlődés, az autonómia alapjául szolgál. Mire megtanulunk járni, beszélni, addigra már sok esetben igen nehezen emészthető fájdalmakkal is szembekerülünk, például a testvérféltékenység, anyánkról való leválás, idegen környezet, esetleg szülők válása. A fájdalmak mindenáron kerülni akarása igen veszélyes módja azok kezelésének, elviselésének, mert hasadást idéz elő az énben. Lehet, hogy valakinek a szülei nem megfelelőképpen szeretnek, de ez még nem igazolja, hogy olyan életet kell kiépítenie, amelynek alapja a fél évszázadnál is tovább fenntartott önsajnálat: nem tettetek eleget értem. Az ilyen vádat a fájdalom lehasítási akarása láncolja oda az énhez, csakhogy addigra már neurózis lesz belőle, ahol a valóságot képzelgés próbálja helyettesíteni, az autonóm egyéniséget pedig függőségek, céltvesztettség, felelőtlenség, hamis érzelmek akadályozzák a kialakulásban. Titkon gyűlöli is magát ezért az énárulásért, de ha sokáig ködösít, megmarad abban a saját hamis érzésben, amelyet az alakított ki, hogy nem élte meg fájdalmát. A megélt fájdalomban ugyanis megtisztító erő rejlik, alkímiai hő, amely kiolvasztja az ércet, mint nemes anyagot a kőzetből. Aki a fájdalmat, csalódást, ínséget mindenáron kerülni akarja, igazából a valóságot tagadja. Érzéketlenségében egy alattomos szándék munkál, egy hisztérikusan és önkényesen beszűkített saját nézőpont, olyan egocentrikusság, amely felnőttkorban már nem tartható fenn. Érzéseit régen meghamisította, amikor nem hagyta azokat a fájdalomban kiforrni, másoktól viszont együttérzést vár. De vajon mivel lehet együttérezni egy ilyen zavaros kuszaságban? Erre trükk a „sajnálj engem!” ujjszopós idejébe való visszacsúszás. Valóságos homlokzat, amely mögé jól elbújhat saját empátiás készségének teljes hiánya. Ez a homlokzat a trükk, a hazug, szemfényvesztő viselkedés álcázására, a bújócskára:

miért nem értesz meg engem? Vádja mögött mélyen elásva munkál saját részvétlensége, amellyel másokat megérteni soha nem is akar.

 

Az önsajnálat ennek az együttérző hiánynak a fedezéke. Az a feladata, hogy elterelje a figyelmet a hiányról.

 

De egyszer csak a panasz- és vádáradatban az embert szíven üti:

mivel is kellene együttéreznie? Ekkor bújik elő a farkas a báránybőrből:

csak kapni akar, soha nem ad,

erőszakos, folyton figyelmet, vállveregetést, elismerést akar.

Miközben minden igazi segítség és szeretet elől lényegében kitér.

 

A legárulkodóbb az, ahogyan a másikban akar bűntudatot kelteni. Ha még néhány báránybőrbe bújt érzést keresni akarunk ennek kapcsán – igaz érzések híján – az csak irigység, gőg, hiúság és képmutatás lehet. Ha engedünk ennek a zsarolásnak, és valóban sajnáljuk őket, valójában a neurotizáló önsajnálatukat erősítjük meg. Titkon megvetést éreznek irántunk, amiért segítő buzgalmunkkal bedőltünk a trükkjüknek.

László Ruth
IX. évfolyam 10. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.