Holisztika

Az óriáskövek mágiája

A menhirek, dolmenek és kőkörök titkai


    A megalitok az emberiség legnagyobb rejtélyei közé sorolhatók. A dél-angliai Stonehenge talán a leghíresebb példa

     

    Pontosan még ma sem tudjuk, hogy az óriáskövek (megalitok) milyen célt szolgáltak, hogyan szállították és állították fel őket. A kort, amelyben keletkeztek, megalitikumnak is nevezzük (görög megas = nagy, lithos = kő). E kor emberei még nem ismerték az írást, a kövekről szóló szájhagyományok pedig lassan elenyésztek az évezredek alatt. A bárdokkal, a hagyományok, legendák és a történelem őrzőivel és megéneklőivel a kövekhez fűződő ősi tudás és ismeretanyag maradékai is sírba szálltak.

     

    A megalitok három kategóriába sorolhatók: menhirek, dolmenek és kromlechek (= óriási kövekből épült kör alakú építmények). A menhir magas, oszlopszerű, felfelé enyhén keskenyedő kőtömb, amely mintha összekötné az eget a földdel. A menhirkörök vagy -sorok gyakran különleges föld alatti energiavonalak mentén épültek, és kozmikus erőkkel állnak kapcsolatban. A dolmen jelentése „kőasztal”, ennek megfelelően olyan lapos építményt jelöl, amelyek egy vagy több kőlapból állnak, s amelyeket menhirek tartanak. Az egész szerkezetet földdel vagy kisebb kövekkel fedték be, buckaszerűen. A dolmenek gyakran szertartások színhelyéül vagy sírkamraként szolgáltak.

     

    A megalitikus építkezés nyomait az egész világon megtalálhatjuk: Európában, Ázsiában, Afrikában, valamint Észak- és Dél-Amerikában. Minden kultúrában sajátos, a helyi kultúrára jellemző jelentésük volt. Úgy tűnik azonban, hogy megalitikus őseink gondolkodása hasonló volt, hasonlóan gondolkodtak a természetfeletti erőkről.

     

    A jégkorszak gleccserei sok óriási követ sodortak a völgyekbe. Ezekből 4-5 ezer éve az emberek valóságos csodákat emeltek – majdnem az örökkévalóságnak. De csak majdnem, ugyanis a kereszténység igyekezett eltörölni az ősi kultúrák és hiedelmek minden nyomát.

     

    Ami túlélte a rombolási dühöt, túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy fizikailag elpusztítsák. Ezekkel szemben félelmetes legendákat találtak ki: az álló kövek és az óriási sírhelyek az ördög művének minősültek – és ennek megfelelő neveket is kaptak: Devils Arrows (az ördög nyilai), Devils Circles (ördögi körök), vagy az ördög kemencéje. Ha az ördögöt kihagyták a dologból, akkor az óriások műveként állították be az építményeket.

     

     A kőköröket gyakran a Föld erővonalai mentén helyezték el. A körön kívül álló nagyobb kő volt az „adó”. Ez vezette tovább a kör közepében összegyűlt  energiát a külvilágba. Alul: a dolmen egy nagy lapos kőből áll, amelyet több  menhir tart. Földdel betakarva sírként szolgált. A képen látható példány az írországi Poulnabrone-ban csodálható meg

     

    A kereszténységre jellemző eljárás volt, hogy amit nem tudott elpusztítani, azt „bekebelezte”, azaz beépítette saját eszmerendszerébe. Ez történt sok megalittal is. Nagy-Britannia és a franciaországi Bretagne egyes vidékein úgy találhatunk a leggyorsabban pogány helyeket, ha a keresztény templomokat megkeressük. Így sok megalitikus építmény napjainkig megmenekült.

     

    A magányos kőóriások varázsa alól a mai ember sem képes kivonni magát. Aki szereti a természetet, szereti felfedezni, kedveli a túrázást, könnyen elképzelheti, hogy mit jelenthettek a mágikus vagy szent helyek a kőkorszaki embernek, és a szertartásokat is, amelyek a kőkörökben lezajlottak. És azt is, hogy milyen indíttatástól vezérelve emelték a régiek ezeket az óriási kőépítményeket, hogy közelebb lehessenek isteneikhez.

     

     

    Útmutatók, hőskövek, vagy kapcsolat a kozmosszal

    A megalitikum emberei előszeretettel a löszös talajú folyóvölgyekben és tópartokon éltek. Vándorlásaik során a csillagok és a Nap állásának segítségével tájékozódtak. Azonban egy síkságon szükség volt olyan tájékozódási pontokra, amelyek messziről látszanak. Hegyek, szakadékok, sziklák, folyók vagy fák nem mindig voltak „kéznél”. Tehát használták leleményüket, és köveket állítottak… Ez azonban csak az egyik elmélet a menhirekkel (ősi breton nyelven men = kő, hir = hosszú) kapcsolatban. Méretük eltérő, 1-től 12 méterig. Az összes ismert monolit közül a leghatalmasabb Locmariaquerben, Bretagne-ban állt. Magassága 20 m volt, és közel 350 tonnát nyomott.

     

    Ez a kereszténnyé tett menhir Bretagne-ban, St. Uzecben áll

     

    Természetesen léteznek kevésbé hétköznapi, inkább a szellemvilágot idéző magyarázatok is. Sok menhirről az a hiedelem, hogy kővé dermedt emberek. Angliában az ottani kőkörökről olyan legendák ismertek, miszerint ezek körtáncot járó lányok, akik kővé váltak. Az „outlier”, a körön kívül álló magányos menhir volt a táncos, aki a talpalávalót húzta. Bretagne-ból való az a történet, amely a Krifol nevű menhirről szól. Krifol fiatal, szemrevaló férfi volt, akinek semmi nem volt szent. Amikor lesújtott rá Isten haragja, Krifol kővé vált. Lelke ma is a kő körül lebeg a legenda szerint. Bizonyos éjszakákon hallani is lehet. Ezeket a magyarázatokat azért nem vethetjük el teljesen, mert meglepő módon Földünk egy igen távoli pontján hasonló kultusszal találkozunk. Az időszámításunk szerinti 12. századig Dél- és Nyugat-Indiában szokás volt az ún. hőskövek állítása, olyan, többnyire fiatal személyek emlékére, akik nem természetes halált haltak (baleset, sérülés). Életerőiket még nem élték fel, szellemük ezért nyugtalanul bolyong. A hőskő tartást ad nekik, segít nekik tájékozódni, hogy eljussanak az istenek világába.

     

    Platón szerint a lélek halhatatlanságának oka annak nyugtalansága, mozgékonysága: „Az Önmagától Mozgó halhatatlan. Kizárólag az Önmagától Mozgó minden mozgatott mozgásának forrása és eredete.” Ha így tekintjük, a menhir új jelentéssel gazdagszik. A lélek mozgásának középpontjában áll, összekötve az eget a földdel. A megalit tehát nem egyéb, mint útmutató az elhunytak lelkének, az örök kozmikus mozgásban. A mai napig sokan hisznek benne, hogy a menhirekből áldáshoz lehet jutni. A Kerderf nevű megalit (Bretagne, Le Menec környéke) a gyermektelen szülők utolsó reménye. Aki a sötétben hozzádörgöli a hasát, annak nem kell soká várnia a gyermekáldást. A gyermek iránti vágy vitt sok fiatal házaspárt a Halle (Németország) közelében álló „kőszűzhöz”. Akinek sikerül szöget verni a kőbe, annak hamarosan gyermeke születik. Nem csoda, hiszen a legtöbb menhir ősidők óta a földanya termékenységi szimbóluma.

     

    A németországi saarlandban található Gollenstein nevű kő Közép-Európa legnagyobb menhirje: magassága 6,58 méter, korát legalább 4000 évre becsülik

     

    A menhirek tehát hidak is lehettek, amelyeken keresztül az emberek és istenek világa kapcsolódhatott egymáshoz. Nem véletlen, hogy közülük sokat az erdő sűrűjében állítottak fel. Itt fák, források, patakok, cserjék, virágok, állatok társaságában az emberek eggyé váltak a természettel, és közelebb kerültek isteneikhez és őseikhez.

     

     

    A kőkörök jelentése

    A kör alakban elhelyezett menhirek napjainkban is igen kedveltek. Nem csak azért, mert a feltételezett, eredetileg 3000 ilyen építményből napjainkra alig néhány maradt meg jó állapotban. Még a 20. században is rendszeresen hallani lehetett olyan feltételezéseket, miszerint kelta druidák építették azokat. Ma azonban tudjuk, hogy a kőkörök a druidáknál régebben, a neolitikumban (újkőkorszak) keletkeztek. Ennek ellenére mágikus kisugárzásukat az emberek évezredeken keresztül érezték. Ugyanis a kőből emelt kör alakú építményekkel szent tereket teremtettek. Tereket, amelyek első pillantásra különlegesek, magasztosak, és az itt elvégzett szertartások fokozták a belőlük kiáradó mágiát.

     

    A kőkörök szinte mindig szabad térben állnak, és gyakran a téli és nyári napéjegyenlőség szerint tájolták azokat – obszervatóriumként és természetes naptárként. A nemzetség élete az égitestek ritmusától függött. Megvolt az ideje a vetésnek, a háziállatok megtermékenyítésének, a betakarításnak és az ünnepeknek. Tudós papok, sámánok figyelték az égitestek járását, és ebből tudták, mikor minek jött el az ideje.

     

     

    A menhirekből álló körök vagy sorok az égi energiákkal állnak kapcsolatban. A  fenti képen a Lewis szigeten (Hebridák) található Callanish nevű építmény  látható Középen: Kermario a neve a kövekből álló sornak, Carnac mellett (Franciaország) Alatta: Achnabreck (Skócia): A köveken jellegzetes karcolt minták a sziklán: Napminták

     

    A kőköröknek azonban további jelentősége is volt. Egy részüket a termékenység istennőjének szentelték (ezek a mai napig felismerhetők kis mélyedésekről, amelyekbe földet és magokat, esetleg élelmiszert helyeztek el). Feltűnően gyakran találtak a közelükben vizet – és ezzel ellentétben a kör közepén hatalmas tüzek nyomait találjuk. A kultuszban tehát fontos szerepet játszhattak az elemek. A halottkultusz szintén. Az élők közösségéhez hozzátartoztak az elhunytak is. Hogy őket megnyugtassák és tiszteljék, ilyen szent helyeket emeltek, ahol találkozhattak az eltávozottakkal. Az ősök ugyanis közvetítők voltak az élők és az istenek között.

     

    A megalitikum ünnepeinek helyszínének kifelé nyitottnak kell lennie, mivel a megalitikum emberei a természetben, azzal összhangban és abból éltek.

     

     

    Stonehenge – ma is rejtélyes, zseniális építmény

    Ha kőkörökről beszélünk, akkor automatikusan Stonehenge jut eszünkbe. A Salisbury fennsíkon emelt őskori templom maradványai a mai napig fennmaradtak.
    Minden 5000 évvel ezelőtt kezdődött, egy óriási kör alakú fallal. A templom elkészítése kb. 1500 évig tartott. Utolsóként a mai Wessex megyében élő törzsek változtattak rajta. Ők már a bronzkor emberei voltak, bronzból készült eszközökkel és fegyverekkel kereskedtek, az így szerzett jólét biztosította az anyagi forrást a nagyszabású építkezéshez. Főként az óriási kövek helyszínre szállítása tekinthető a kor egyik legnagyszerűbb műszaki bravúr­jának. 100 tonna összsúlyú, 80 db nagyméretű követ juttattak el tutajokon és szárazföldön Salisburybe.

     

    Stonehenge: a kövek ügyes elrendezése lehetővé tette, hogy előre kiszámítsák a hold- és napfogyatkozásokat

     

    Gerald Hawkins amerikai csillagász számítógépes analízis segítségével felfedezte, hogy Stonehenge az akkori szinten forradalmian futurisztikus csillagvizsgáló volt. Ráadásul Hawkins szerint Stonehenge a nap- és holdfogyatkozások időpontjának kiszámítására is alkalmas, különleges eszközül is szolgált.

     

    A Salisbury kőkör azonban kétségkívül templom és temető is volt. A nyári napforduló napján a nap pontosan a sarokkő és a mellette álló (ma már nem meglévő) kőoszlop között kelt fel.

     

     

    Kősírok, a másvilág kapui

    Hogy a megalitikumban milyen óriási jelentősége volt a halottkultusznak, az a kősírokon látszik. A régészeti leletek arra utalnak, hogy a temetések során bizonyos szabályok szerint jártak el. Fontos szerepet játszott a sír tájolása és az istenkultusz. A déli tájolású sírok a napkultuszra utalnak. A germánok ezzel szemben halottaik tartózkodási helyét a megközelíthetetlen Északon sejtették. A sarkköri tengerpartokon végződött az élők világa. Ott sötét volt és hideg. Ha a holttestet kelet felé tájolták, az elhunyt „láthatta” a felkelő napot. Mellesleg: a kelet (oriens) felé irányuló tájolásból származik „orientáció” szavunk.

     

    A váltás halál és élet, születés és meghalás között, a megalitikus kultúra egyik vezérgondolata volt. Egyes helyeken – pl. New Grange-ben – a küszöbül szolgáló köveken kígyózó vonalak formájában örökítették meg. A sírok falain ábrázolt stilizált istenségek, mint pl. a „Nagy Istennő” védelmezték a holtakat. És természetesen szokás volt a holtak mellé adományokat temetni, hogy azok a túlvilágon szolgálják gazdájukat. A korabeli sírokban fegyvereket, hétköznapi használati tárgyakat, rituális tárgyakat, ékszert, élelmiszert, evő- és ivóedényeket találtak. Az Etian nevű királylányról szóló legenda egy kétéves ciklusról szól: az első évben emberi alakot ölthet, a másik évben sirályként repül a tengerek felett. Kozmikus tágasság és földi nehézség váltja egymást. Etian csak akkor talált feloldozást sorsa alól, amikor édesanyja másodszorra is világra hozta, és a leány végleg megtarthatta emberi alakját.

     

    Ilyen, fűvel borított kőházakban éltek kőkorszaki elődeink. A legjobb állapotban Skara Brae házai maradtak fenn

     

    Az újjászületés azonban nem csak a halál és az új földi élet között állt, hanem minden új életfázisba való lépés előtt is. És természetesen ezek az átmenetek, fázisok megvoltak az év folyamán is. A kőkori ember pontos „naptár” szerint ülte meg ünnepeit. Február 14-én ünnepelték a tavasz kezdetét és a vetést. A nyarat május 1-jén ünnepelték (Beltane, a középkor óta Szent Iván-éj), a Nap és a tűz ünnepén. Augusztus 14. (Lugnasad) a napisten Lug ünnepe volt, egyúttal az ősz és a betakarítás ünnepe is. November 1-jén volt „Samhain”, a halottak ünnepe. Ezt a négy fő ünnepet kövekbe vésve pontosan dokumentálták a kőkorszaki emberek.

     

    A születés és halál a kőkorszaki ember életében, akinek átlagéletkora 24 év volt, meglehetősen közel esett egymáshoz. Az elemek őserejétől rettegve minden apró jel megfigyelése életfontosságú volt. A korabeli ember tudta, hogy a villám hol sújt le gyakrabban, megfigyelték, hogy az állatok milyen helyeket kedveltek vagy kerültek, figyeltek a tájon elhelyezkedő, feltűnő objektumokra és minden egyes változásra.

     

     

    Skara Brae – Bepillantás egy újkőkorszaki falu életébe

    Skara Brae az Észak-Skócia partjai előtt fekvő Orkney-szigeteken található, talán legjobb állapotban fennmaradt kőkorszaki falu Észak-Európában. A falu virágkora 600 évig tartott (kb. Kr. e. 3100–2500). Ma nem csak a házak láthatók meglepően jó állapotban, a „berendezés” is bepillantást enged a korabeli ember „belső építészetének” csodálatra méltó harmóniájába.

     

    A családok 35 négyzetméteres házakban laktak, amelyek egyterűek voltak. A bejárat rendkívül alacsony volt. Aki járt már ott, tudja, milyen jeges és erős az ottani szél. A kis ajtók egyszerűen jobb védelmet nyújtanak a szél és a hideg ellen. A háztetőt bálnacsontból vagy fából készült oszlopok tartották. A tető fűből, illetve más növényekből készült, amelyet kőnehezékkel rögzítettek.

     

    A bútorok javarészt palakőből készültek, mivel az Orkney-szigeteken már akkor sem nagyon volt fa. Az állati prémmel és bőrökkel kibélelt, bölcsőszerű ágyak melegek voltak. A baldachin sem hiányozhatott, hisz így jobban megmaradt az ágyban a meleg. Az ajtóval szemben egy kőlapból készült pult vagy asztalféle állt, talán azért, hogy a belépők azonnal a háziak legbecsesebb tárgyait pillantsák meg.

     

    A berendezés is kőből készült: balra egy ágy, a bejárattal szemben egy kőből készült „vitrin” áll

     

    A többi korabeli faluhoz hasonlóan Skara Brae is önellátó volt: mindent megtermeltek maguknak, nem voltak cserekereskedelemre ráutalva. Az évszázadok során azonban változott a falu rendje, élete: az önálló falvak helyét regionális csoportok vették át, amelynek vezetői egyre nagyobb politikai és vallási hatalomra tettek szert. A kifelé nyitás hatására megkérdőjeleződött a régi, szoros együttélés a faluközösségen belül. Ezért a házak egyre távolabb kerültek egymástól, és egy nagyobb szervezet, társadalom tagjaiként értelmezték magukat. A falu lassan eltűnt.

     

    Lehetséges, hogy egy olyan kultúra számára, amely a természetben és a természettel együtt élt, teljesen időszerűtlen és valószerűtlen lett volna a történelmi folyamatokat írásjegyekkel lejegyezni. Talán éppen ezért nem volt okuk rá, hogy az utókornak üzenjenek. Az írás hiánya a kultúra jellegéről, de nem színvonaláról árulkodik.

    –tamás–
    XIII. évfolyam 12. szám

    Címkék: dolmenek, kőkörök, menhirek

      Aktuális lapszámunk:
      2019. december

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.