Holisztika

Csak jönne már a gyerek

Bert Hellinger-féle családállítás 5. rész

Nem jön… pedig már minden megvan, van hová érkeznie a gyereknek, és a pár is kész rá, hogy szülővé váljon. Esetenként kiderül: valamilyen szervi oka van annak, hogy nem jön létre a terhesség, és a két embernek reménye sincs rá, hogy természetes úton gyereke szülessen. Van úgy is, hogy nincs semmilyen fizikális ok, minden rendben van. Ilyenkor a próbálkozások ideje következik. A vágyott gyerek válik a kapcsolat főtémájává, az, aki még nincs, és ami van, a párkapcsolat, teljesen alárendelődik ennek a tervnek. Gyereket kell nemzeni, mérnöki pontossággal kiszámítva az idejét. Sokan mesélik: ez az időzített szerelem feladatot csinál az örömből. Aztán jön a várakozás a ciklus végéig, majd a csalódás: ismét nem maradt el a havi vérzés. Így megy ez hónapról hónapra, talán évről évre, míg bele nem fáradnak.


 

A családállítás tapasztalatai alapján úgy tűnik, a gyermektelenség, mint minden más baj hátterében is állhatnak rejtett dinamikák. Előfordult már, hogy miután napvilágra kerültek és feloldódtak a tudattalan fogadalmak, a baba is megérkezett. Vegyünk közülük sorra néhányat a családállítás tapasztalatainak fényében.

 

 

Amikor nincs orvosi oka a meddőségnek

Ilyenkor érdemes megnézni, hogy van-e valamilyen pszichés vagy rendszerbeli oka a gyermektelenségnek. A családállítás tapasztalatai szerint ezek az okok is épp olyan erővel hatnak, mint a fizikaiak – csak van, hogy megoldódnak.

 

 

Féltem, hogy velem is előfordul

Sokszor a gyerekszüléstől való félelem áll a meddőség hátterében, sőt az is lehet, hogy ez a félelem nem is tudatos. Ilyenkor szokott kiderülni, hogy valaki – akár a dédszülők szintjén – belehalt a gyerekszülésbe vagy a gyerekágyba. 

 

Egy fiatal nő örömmel készült a gyerekvállalásra. Mégis – a saját legnagyobb meglepetésére – amióta szó van a tervről, elkezdte nem kívánni az együttléteket a férjével. Elhidegültek? Miért? Értetlenül és kétségbeesve érkezett. Kiderült: egyik dédanyja a dédapának második felesége. Az első belehalt a szülésbe, és a gyerek se maradt életben. A dédapa magát okolta a két halálért, és hogy kíméljék, a családban sohasem beszéltek a halott asszonyról és gyerekről. A második feleségnek, a dédmamának is nehéz volt elfogadnia, hogy két ember halála árán jutott férjhez és családhoz. 

A családállítás tapasztalatai azt mutatják, hogy az összetartozó emberek lényük egy más szintjén tudnak egymásról

 

Olyan is van, hogy valaki halva szült, esetleg sérült gyereket hozott a világra, illetve korán elvesztett egy vagy több gyereket.

 

Egy nőnek volt már egy testvére, de nem tudott róla. Bátyja fogyatékosan született, ötéves korában is csak ott tartott, mint egy pár hónapos csecsemő. Hogy ne zavarja meg az állandóan artikulátlan hangokat kiadó óriáscsecsemő a kisebb testvéreket, intézetbe vitték, ahol jó gondozás mellett is pár éven belül meghalt. 

 

Mint a családállítás tapasztalatai mutatják, úgy tűnik, még ha tudatosan nem is rendelkezünk információval az ilyen eseményekről, az összetartozó emberek lényük egy más szintjén tudnak egymásról. Mindkét esetben visszavettük a családba azokat, akiknek elvesztése, illetve sorsa túl nagy fájdalommal járt, ezért az érintettek és az utánuk következő családtagok megpróbáltak úgy élni, mintha az elvesztettek nem lettek volna, és nem történt volna semmi. Kimondtuk, hogy a tragédia megismétlődésétől való tudattalan félelem állt eddig a gyerekvállalás útjában, és kértük a nehéz sorsúak áldását. Azét az asszonyét, aki a saját és gyereke halálával csinált helyet a dédmamának, és a beteg bátyét, akinek kívülről szemlélve semmi jó sem jutott az életből, a szülőkét, akiknek ezt a sorscsapást el kellett viselniük, majd volt bátorságuk ismét gyereket vállalni, azaz megkockáztatni, hogy a dolog ismét előfordulhat.

 

 

Ha gyerekem lesz, nem tudok rád vigyázni

Sok családban tűnik úgy, mintha megfordultak volna a viszonyok. A gyerek a szülő szülőjének éli meg magát. Úgy érzi, ha nem gondoskodna úgy az apjáról vagy anyjáról, mintha azok a saját gyerekei lennének, ha elfordítaná róluk a figyelmét, akkor nem tudnának egyedül elboldogulni, bajuk esne, megbetegednének, talán meg is halnának. Ezek a félelmek persze nem mindig fogalmazódnak meg így, csak a sokszor teherként megélt feszült szülő-gyerek viszonyról beszélve kristályosodik ki, mi is akadályozza meg, hogy a felnőtt gyerek valóban megkezdje a saját életét. (A tények persze, hogy ki a gyerek és ki a szülő, ettől még nem változnak meg.) 

 

Ha az egyik félnek lehet gyereke, de a másiknak a gyerektelenség jutott, akkor a párkapcsolat valódi válságba kerül

 

Egy fiatal nőnek az anyja világéletében beteg volt, hol kórházban, hol otthon ápolták. A kérdésre, hogy „Tudnál így foglalkozni vele tovább, ha neked gyereked lenne?”, természetesen „nem” a válasz.

 

Nem kell ahhoz ilyen extrém helyzet, hogy a gyerek úgy érezze, tartozik a szüleinek avval, hogy lelkében otthon marad velük, és nem alapít saját családot. A házasságig még eljuthat, de ha már komolyra fordul a gyerekkérdés, a szülők felé megélt gyereki szolidaritás megteszi a magáét. Nem tud teljesen odafordulni az új családjához, ahol a párkapcsolat és a család boldogságáért lenne a felelős, mert figyelme és energiái jó részét még mindig a nálánál kisebbnek és gyengének megélt szülei kötik le. Itt jegyezzük meg, hogy a gyereknek kötelessége, hogy gondoskodjon a szülő fizikai szükségleteinek ellátásáról. Ki kell pótolnia a nyugdíját, ha a minimumszinten sem tud megélni belőle, gondoskodnia kell róla, hogy legyen mit ennie, meleg legyen a lakásában, és eljusson orvoshoz, el legyen látva, ha beteg. Mindezt úgy kell megoldania vagy megoldatnia, ahogy ő tudja. Ám ilyenkor sem feladata a szülők érzelmi és sorskérdéseit megoldani, lényegi döntéseikbe beleszólni. Na persze jó lenne, ha mindig meg tudnánk húzni a világos határokat – például azzal, hogy „Drága anyu, enni viszek, arra számíthatsz, de aput, kérlek, ne szidd nekem, ahhoz nincs közöm, én épp úgy szeretem, mint téged”. Már az is előrelépés, ha legalább eszünkbe jut, miközben neveljük a szüleinket, hogy beálltunk a nagyszüleink helyére. Ha sikerül helyreállítani azt, hogy ki a kicsi és ki a nagy, kinek meddig terjed a felelőssége, és belátni, a gyereknek semmilyen hatalma és eszköze sincs megváltoztatni a szülője sorsát, akkor sokszor nagy terhek gördülnek le a pár tagjairól, és végleg egymás felé tudnak fordulni. „Drága apám vagy anyám, én nem tudlak benneteket itt tartani. A magányotokat sem tudom feloldani, mert én nektek a gyereketek és nem a társatok vagyok. Csak egyet tudok: jól élek, hogy lássátok, érdemes volt engem a világra hozni. És ha az a sorsom, akkor lesz pár unokátok, hogy lássátok, minden jól ment tovább.” 

 

 

Amikor az egyiknek lehet, a másiknak nem

Ha az egyik félnek lehet gyereke, de a másiknak a gyermektelenség jutott, akkor a párkapcsolat valódi válságba kerül. Kezdetben még mondhatja a nemző-, ill. szülőképes fél, hogy szolidaritást vállal a párjával: ha a másiktól elvette a sors a szülőség lehetőségét, akkor ő maga is lemond a saját gyerekről. Van, hogy ez a döntés végleges. Ilyenkor azonban a meddő félnek tudnia kell, hogy a másik nagy áldozatot hozott a kedvéért, illetve a kapcsolatukért, és ezért elbillent az adok-kapok egyensúlya. Az elbillent egyensúly pedig mozgást indukál, ezért helyre kell állítani. Mit tehet a meddő fél? Ki kell mondania, hogy nagy ajándékot kapott, és valahogyan viszonoznia kell. Hogy mi a viszonzás, az megbeszélés kérdése. Jó, ha a pár talál magának valamilyen közös szép és értelmes célt, illetve feladatot, ahová az az energia folyik, amit a gyereknevelésre szántak. Sokszor jön szóba az örökbefogadás – erről egy következő számunkban bővebben is szó lesz. A családállítás tapasztalatai alapján eddigi ismereteinkhez képest számos új dolgot kell hozzá figyelembe venni.

 

Előfordul azonban az is, hogy a kezdeti szolidaritás idővel veszít az erejéből, és egyre inkább feléled a nemző, illetve szülőképes félben a saját gyerek utáni vágy, és erősebé válik, mint a párja iránti szeretete. Nagyon fájdalmas helyzet ez mindkét fél számára. A tapasztalat az, hogy az élet valami nagyobb, mint a kapcsolat: el kell engedni azt, akit ez a nagyobb vágy húz. És bár nagyon nehéz feladat, de akkor tud mindkét érintett jól tovább élni, ha a meddő fél elfogadja, amit rámért a sors, szeretettel elengedi a párját, és áldását adja annak születendő gyerekeire. Így ha másképp nem, ezzel mégiscsak hozzá tudott járulni ahhoz, hogy új élet szülessen.  

 

A gyerek olykor úgy érzi, tartozik a szüleinek avval, hogy lelkében otthon marad velük, és nem alapít saját családot

 

Amikor mindegyiknek lehet, csak nekik együtt nem lehet

Ez a helyzet annyiban más, mint az előző, hogy itt a két fél egyforma áldozatot hoz a kapcsolat kedvéért. Egy ilyen kapcsolatra nagyon kell vigyázni. Legalább akkora energiával kell összetartani, mint amekkorával a saját gyerek utáni vágy hat az ellenkező irányba. És ha a kapcsolatot kikezdi az idő vagy valami más, ugyanaz történhet, mint a fenti esetben.

 

 

Amikor egyiknek sem lehet

Ilyenkor az az egyetlen jó a helyzetben, hogy közös a nehéz sors, és legalább a kapcsolat nincs ebből a szempontból veszélyben. A közös teher erősítheti a kapcsolatot.

 

 

Amikor az orvostudomány segíthet

Hála az orvostudománynak, ma már beleavatkozhatunk a sorsunkba: vannak párok, ahol orvosi segítséggel mégis sikerül teherbe esni, illetve gyereket nemzeni. Viszont egy dolgot meg kell fontolni: a hormonkezelések következtében a terhesség sokszor iker- vagy többszörös ikerterhességnek indul, és nem mindegyik embrió jön világra. Hogy milyen erős hatása van egy elveszett ikernek, azzal szintén egy következő számunkban fogunk foglalkozni. 

 

Még rosszabb, amikor a mesterséges megtermékenyítést követően három, négy, öt vagy több embrió indul fejlődésnek – túl sokan ahhoz, hogy bármelyiküknek is esélye lenne egészségesen megszületnie. Ilyenkor választani kell: melyik maradjon meg? Az orvos vagy a szülők kerülnek a magasabb égi hatalom posztjára, és döntik el: ez az embrió élni fog, az nem. Még ha öröm is aztán a világra jött baba, kérdés, milyen hatással lesz ez az előtörténet a család és a megszületett gyerekek életére. Hogyan lesz a szerencsés gyerek szolidáris a méhen belül elpusztított testvéreivel... Ezért, ha a megtermékenyített petesejt beültetése a választott módszer, inkább csak eggyel vagy kettővel kísérletezzünk. Annyival, ahányat egészségben vállalni tudunk. Hogy hányan maradnak meg, az innentől ismét a sors kezében van – jobb, ha ebbe aktívan nem avatkozunk bele. Ha pedig ez már megtörtént velünk, jó, ha lelkünkben befogadjuk a családba azokat a gyerekeket is, akik „túl sokan” voltak odabent.

 

A két sejt találkozásából vagyunk. A hormonkezelések következtében a terhesség sokszor iker- vagy többszörös ikerterhességnek indul, és nem mindegyik embrió jön világra

 

A spermabank 

Az a vér szerinti szülője az embernek, akitől az a mindennek kiindulópontját adó petesejt és hímivarsejt származik. A két sejt találkozásából vagyunk. A gyereknek az az anyja, aki befogadta a donor spermát, apja pedig maga a donor, még ha nem is tud róla, ki mindenki született a tőle származó sejtekből. Az anya partnere a donorapát helyettesíti – és általában a helyébe lép. Most, hogy már kezdjük érteni a családállítás logikáját, talán tudjuk is, mik lehetnek ennek a helyzetnek a következményei. Illusztrációképpen egy eset:

 

Anya jön: fiai vannak, kétéves ikerpár. Férje sterilitása miatt spermabankból választottak donort. A szülés óta erősen megromlott a párkapcsolat, a férj készül elhagyni a házasságot. A felesége utolsó próbálkozásként jön el családállításra. Kiválasztjuk a képviselőket, akik maguktól keresik meg a helyüket: a szülők egymástól távol, a két gyerek pedig mindegyiküktől távol szorosan egymás mellett. Ahogy a spermadonor, azaz a vér szerinti apa képviselője megjelenik a színen, azonnal átrendeződik a kép: a két gyereket mintha mágnes húzná a donorhoz, azaz az apjukhoz. Összekapaszkodnak vele, majd onnan néznek az anyjukra és nevelőapjukra, akik ezek után közelebb tudnak lépni egymáshoz.

 

Mi történt az állításban? A vér szerinti apa, azaz a spermadonor megkapta a helyét a családban, felerészben tőle vannak a gyerekek. Az ikrek is felvehették vele – lelkükben – a kapcsolatot. (Még jobb lenne, ha ez az életben is megtörténhetne.) A nevelőapa pedig felszabadult annak a „bűnnek” a terhétől, hogy a magáénak mondta, tehát elvette egy másik férfi gyerekét. Nem kellett veszteséggel vezekelnie, innentől a feleségét is visszakaphatta. (Az állításban pontosan kirajzolódnak a rejtett erővonalak, viszonyok, tennivalók és azok lehetséges következményei. Ám hogy a való életben megteszi-e a lépéseket az, aki az állítást kérte, az már a saját döntése és felelőssége.)

Reméljük, lassan olvasóink számára is egyre érthetőbb és használhatóbb lesz a családállítás logikája, a valóság biztonsága és útmutatása.

 

www.angstermaria.hu

képzés: www.rendszerakademia.hu

Dr. Angster Mária
XVI. évfolyam 5. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, meddőség, psziché

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.