Holisztika

Családi körben

Bert Hellinger-féle családállítás – Az összetartozó embereket rejtett háló fonja rendszerbe

Sokszor magunk is meglepődünk, ha túlreagálunk egy helyzetet. Sokszor nem értjük, miért fulladnak kudarcba a kapcsolataink, miért választunk választhatatlan partnert. Miért rossz még mindig a viszonyunk a szüleinkhez, miért nem akarnak begyógyulni a gyerekkori sebek? Vagy miért sebezzük meg akaratlanul is saját gyermekünket? Miért vannak rossz gondolataink, vagy miért nem boldogulunk a munkánkban? És a betegségek? Miért pont én, és miért pont most, amikor életem maga a harmónia? Nyugtalanító kérdések, melyekre élettörténetünk látszólag nem ad magyarázatot. Mintha nem is a saját életünket élnénk.


A családban mindenkinek megvan a maga helye, és csak ezen a helyen állva élhet jó életet

 

Hellinger-féle családállítás kitágított látószöggel vizsgálja az embert és sorsát. Az összetartozó embereket rejtett háló fonja rendszerbe. Ebben a jobb híján „családi léleknek” nevezett rendszerben mindenkinek ott van a lenyomata, aki a kibővített családhoz tartozik, és ott van az információ is minden fontos történésről. A rendszer meghatározott törvények szerint működik. Ha valaki megsérül, negatív hatása lesz a rendszer többi tagjának életére, akár több generáción keresztül is. Nézzük sorra ezeket a törvényeket!

 

Az odatartozás joga

Minden családtagnak megvan a joga ahhoz, hogy a többiek elismerjék: ő is a családhoz tartozik. Mégis sokszor kitagadnak valakit. Vagy azért, mert valami olyat tett, ami vállalhatatlan, vagy pusztán azért, mert bár nem tett semmit, mégis – valami megmagyarázhatatlan morális, társadalmi felfogás alapján – szégyellni kellett testi vagy lelki fogyatékossága miatt. Valakit azért próbálnak meg elfelejteni, mert nagyon fáj az emléke. Talán bűntudat is társul a veszteséghez, így nem tudják elvégezni a gyászmunkát. Egy megoldás marad – az „aktív felejtés”. Egy halva született gyermek esetében például az őt követő azonos nemű testvér nem csupán a nevet örökli, hanem a feladatot is, hogy pótolnia kell a halottat. Ugyanígy lehet „elfelejteni” egy első feleséget is, aki gyerekszülésben halt meg. A férj még úgy is gondolhatja, hogy végső soron ő ölte meg azzal, hogy teherbe ejtette. Ezzel az elviselhetetlen gondolattal pedig nem lehet együtt élni. Ki kell rekeszteni a tudatból, és hogy sikerüljön, a halottat ki kell rekeszteni a családi köztudatból is.

 

Van, akinek a sorsát írják át. Vagy inkább nem is átírják, helyesebb kifejezés, hogy kitagadják a sorsát. Ha valaki öngyilkos lesz, miért állítja a család, hogy infarktus vitte el?

 

 

A hely törvénye

A családban mindenkinek megvan a maga helye, és csak ezen a helyen állva élhet jó életet. A saját helyünkön lenni annyit tesz, hogy azon a generációs létrafokon állunk, amelyikre születtünk. A legalsó létrafokon a gyermekek állnak. A felette lévőn a szülei. Felettük a nagyszülők és így tovább. Ebben a rendszerben csak és kizárólag az számít, ki kitől kapta az életét. Még ha meg is fordul a helyzet, és nem a gyermek, hanem a szülő, nagyszülő szorul ápolásra vagy gyámságra, a „generációs létrának” stabilnak kell maradnia.

 

Bár mindenki tudja, hogy hol a helye, mégis sokan élnek úgy, mintha a szüleik szintjére tartoznának. Mintha ők pótolnák a hiányzó társat, érzelmileg helyettesítenék az egyik szülőt. „Apu elment, de én itt vagyok, anyu” – mondja a fiú. „Apu velem érti meg magát igazán” – mondja a lány. Sok gyerek vonódik bele a szülők kapcsolatába, pártot fog és tanácsot ad. Olykor kétgenerációs létrafokot ugrunk – természetesen csak élményünkben – felfelé. Úgy érzünk, viselkedünk a szüleinkkel, mintha mi lennénk az ő szüleik, és megpróbáljuk nevelni őket, megadni nekik azt, amit a nagyszüleinktől nem kaptak meg. Így nem tudjuk a saját életünket élni. A lehetetlen vállalás, hogy gyerekként ellássuk a nagyszüleink feladatát, tartós stresszt jelent. Élményünkből hiányzik a gyereklét, amit majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatunkban akarunk pótolni. Figyeljük meg, hány házaspár hívja egymást „anyukámnak” és „apukámnak”, és nemcsak akkor, amikor ott van a kisgyerek is.

 

A képzeletbeli létrán a generációkon belül is megvan mindenkinek a maga helye. Van első, második, sokadik gyerek, illetve első, második, sokadik fontos párkapcsolat az ember felnőtt életében. 

 

A rendszer-lelkiismeret

Hellinger szerint egy teljes mértékben igazságtalan és tudattalan csoport-lelkiismeret működik a családi léleknek nevezett összeköttetés-rendszerben. Ha a tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik vagy nehéz sors jutott neki, akkor valószínűleg lesz valaki, aki egy-két generációval később született, és úgy fog élni, érezni és viselkedni, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ehhez egyáltalán nem kell, hogy ismerje a nehéz sorsú családtagot, sőt az sem kell, hogy tudjon a létezéséről! Ebben a „másvalakiben” tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt magát tagadták volna ki, mintha ő vesztette volna el nagyon korán a szüleit, szerelmét, gyerekét, mintha őt érte volna valamilyen sorscsapás vagy mintha tőle vették volna el a tisztességét. Úgy él, mintha azt mondta volna a szülőjének, nagyszülőjének, testvérének vagy valamelyik más családtagjának a lelkében: „Inkább én, mint te!” – majd én viszem a keresztedet, megbetegszem helyetted, meg is halok, csak maradj. Majd vallok én kudarcot a kapcsolataimban vagy a munkámban helyetted. Vagy: „Ha te, akkor én is!” – ha neked menned kellett, megyek én is.

 

Ilyenkor az út többnyire a betegségbe, a halálba vezet. Vagy ha a másiknak nehéz sors jutott, akkor ő se fog jobban élni. Mindez gyermeki szeretetből történik. Lelkünk gyerekrésze a maga mágikus gondolkodásával azt hiszi, hogy segíthet, és ha magára vállalja a másik keresztjét, akkor az a másik megszabadul a terhétől. Azt hiszi, lehet helyette beteg, boldogtalan, átveheti és kiélheti a nehéz érzelmeit, viselheti a terheit, képviselheti, ha kitagadták, és jóváteheti, ha vétkezett.

 

Nagyon sok párkapcsolati és szülő-gyerek zavar hátterében az elődökkel, illetve helycsinálókkal való szolidaritás áll

 

A családállítás alkalmával először azt kérdezzük, történt-e valami az illető saját életében, ami indokolhatná a panaszát. Ha nincs ilyen ok, akkor feltételezzük, hogy átvette valakinek a nehéz sorsát. Ahhoz, hogy ezt kiderítsük, azt kell tudnunk, volt-e valaki a kibővített családban, akinek nehéz sors jutott. Nézzük meg, mi számít ebben a rendszerben nehéz sorsnak, és ki tartozik bele a kibővített családba. 

 

 

Az életbevágóan nehéz sors

Ebben a rendszerben az életbevágóan nehéz sorscsapások és terhek számítanak nehéz sorsnak. Ilyen, ha valaki nem tudott megszületni, vagy megszületett, de még kiskorában vagy fiatalon, az élet delelője előtt halt meg. Ha valaki korán elvesztette apját, anyját, meghalt a kiskorú gyereke. Betegség, baleset vagy valamilyen sorscsapás következtében elvesztette a párját. Megbetegedett, és a betegség következtében már nem élhet jól, fizikailag már nem teljes értékű, fogyatékossá vagy nyomorékká válik. Bár szeretne, de nem tud gyereket szülni vagy nemzeni. Kerékbe törik a pályáját, és onnantól már csak vegetál. Benne volt egy balesetben, természeti katasztrófában vagy üldöztetésben, és ő túlélte ugyan, de rokonai vagy bajtársai odavesztek. Nagy bűnt követett el, ami másnak az életébe vagy testi-lelki épségébe, egzisztenciájába került, és ezért vezekelnie kellett vagy kellene.

 

Van objektív bűn, amikor valaki ártott, tettével vagy gondatlanságból valaki más halálát vagy megnyomorodását okozta. Van szubjektív bűn is, amikor azt hiszi valaki, hogy ő volt a felelős, pedig semmilyen befolyása nem volt a történésekre. A szubjektív bűn ugyanolyan teher lehet az illetőnek, mint az objektív, és ugyanolyan készséggel próbálhatja meg magára venni és vezekelni érte egy később született.

 

Végül pedig nehéz sorsnak számít, ha valakit kitagadtak vagy töröltek a családi köztudatból, illetve elvették a tisztességét, és fekete bárányt csináltak belőle. Kitagadásnak számít az is, ha valakinek nem ismerik el az áldozatát, amit a kibővített család gyerekeinek megszületéséért hozott. 

 

Kik tartoznak a családba?

Az összes testvérünk, akivel az egyik szülőnk közös. A házasságon kívül született, esetleg eltitkolt gyerek is beletartozik a testvérsorba – a tapasztalatok szerint ott van a lenyomata ebben a rejtett összeköttetés-rendszerben. Ha nem fogadják be, akkor valamelyik gyerek képviselni fogja az ily módon kitagadott testvérét.

 

A generációs létrafokokon felfelé haladva a szülők és az ő testvéreik következnek, majd a nagyszülők és a testvéreik és a dédszülők. A tapasztalatok szerint a dédszülőkig nyúlik a családi léleknek nevezett energiamező – úgy tűnik, a fölöttünk álló három generációval érezzük egy családba tartozónak magunkat. Minél közelebb áll hozzánk egy nehéz sorsú családtag, annál nagyobb erővel vonódhatunk bele a sorsába. A gyilkosságok, nagy bűnök és nagy tragédiák utórezgései akár négy-öt, sőt több generáción túlról is hathatnak.

 

A családállítás tapasztalatai világítottak rá, hogy kiterjedt családunknak olyan fontos tagjai is vannak, akikről eddig nem tudtuk, hogy „hozzánk tartoznak”.

 

A helycsinálók

Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink előző fontos kapcsolatai is családunk tagjai. Valószínűleg nem élnénk, ha ők nem léptek volna ki bármilyen oknál fogva és bármilyen módon a kapcsolatból, és adták volna át a helyüket annak, akitől az életünket kaptuk. Ezzel a (ki)lépésükkel járultak hozzá az életünkhöz, és szerezték meg az odatartozás jogát. Nagyon sok párkapcsolati és szülő-gyerek zavar hátterében az elődökkel, illetve helycsinálókkal való szolidaritás áll.

 

Minden olyan párkapcsolatban, ahol felmerül, hogy a két ember együtt adja majd tovább az életet, kialakul a kötődés mint lelki kapocs. A kötődés nem feltétlenül jár együtt a jó kapcsolattal és a szerelemmel. Ha egy ilyen kötődés bármilyen oknál fogva és módon megszűnik, az az érzelmi történésektől függetlenül a léleknek fáj. Akár átéli ezt a lelki fájdalmat valaki, akár nem – ezzel a fájdalommal és a kapcsolat elvesztésével fizetett az életemért. Így ő is „hozzánk tartozik”, és jár neki, hogy elismerjük az áldozatát és megadjuk neki a helyét. „Te vagy anyu első vőlegénye, te csináltál helyet apámnak, ezért hozzánk tartozol.” Csupán ennyire van szükség – de ennyire szükség van. Ezt a tiszteletet és elismerést azonban nagyon gyakran nem kapják meg az elődök – inkább kitörölni szeretnék őket. Ilyenkor szolidáris velük az egyik – többnyire velük azonos nemű – gyerek, aki úgy érez, viselkedik azonos nemű szülőjével szemben, mintha az előd érzelmeit élné át. A lány például mérges, féltékeny, verseng az anyjával. Az is lehet, hogy apjával szemben pedig úgy viselkedik, mintha nem is a gyereke, hanem a kis „igazi” társa lenne. Ő maga sem érti talán, hogy miért nem tud ő olyan jóban lenni a szüleivel, mint a testvérei. Vágyna a jó kapcsolatra, de köti a tudattalan szolidaritás. És ez még csak az otthon, az eredeti családban tapasztalható következmény. De a párkapcsolata sem lesz zökkenőmentesebb.

Van egy másik fontos „családtag” is, akinek igen jelentős hatása lehet az ember életére.

 

 

Az elveszett iker

Átlagosan minden nyolcadik terhesség ikerterhességnek indul. Az egyik iker azonban egy pontnál nem fejlődik tovább. Nyomtalanul „eltűnik”. Az is lehet, hogy a megszületett gyerekben egy ún. dermoid ciszta tartalmazza az elveszett ikertestvér embrionális szöveteit. Még ha nem is tudnak az elveszett ikerről, a tapasztalatok szerint a megszületett párja lelkében ott van a lenyomata, és akár egy életen át tudattalanul keresheti őt mindenkiben, barátaiban, kapcsolataiban – és persze nem találja. Ha van párkapcsolata, szinte egybe akar vele olvadni, megfojtja a ragaszkodásával, amit egy felnőtt ember, ha nem volt neki is hasonló méhen belüli tapasztalata, nehezen tud elviselni. A kapcsolatnak hamar vége szakadhat. „Senki se elég jó” – gondolhatja arra a közelségre és összeolvadásra vágyva, amit magzati korában megtapasztalt. Vagy sorsközösséget vállalhat vele: „Ha te nem élhetsz, én sem élek jól”, és sorra rontja a kapcsolatait, nem lesz sikeres − hogy csak két lehetőséget említsünk. 

 

 

Akik még családtagok lettek

Családtaggá válik az az ember, aki például kimenti a vízből az egyik felmenőmet, de ő maga odaveszik. Ugyanígy családtag az is, aki a felmenőmmel együtt volt egy nehéz helyzetben, életét vesztette, de a családtagom életben maradt: egy balesetben vagy a fronton. A szerencse döntötte el, hogy ki maradhatott és kinek kellett mennie. Vagy éppenséggel az illető áldozta fel a saját életét, hogy a felmenőm maradhasson. Aki életben maradt, az a lelkében már az áldozatokkal van. Sokszor tűnik úgy, mintha onnantól nem lenne igazán jelen az életében, depressziós, gyötri a túlélők bűntudata. Ezt a szolidaritást vállalja át sokszor egy gyerek, mondván: „majd én megyek hozzájuk helyetted, te maradj!”

 

A családállítás: a családi lélek megkérdezése

Más családterapeuták is alkalmazták azt a módszert, hogy a család szereplőinek képviselőket választanak, majd elrendezik őket a térben, és értelmezik az így keletkezett térbeli képet. Virginia Satir családi szobor technikája is ismert. Neki már feltűnt, hogy az idegenek közül kiválasztott szereplők időnként félelmetesen hasonlóan mozognak, gesztikulálnak és beszélnek, mint a számukra ismeretlen „eredeti” figurák, akiket megszemélyesítenek. A családállításnál az az újdonság, hogy a csoport résztvevői alig tudnak valamit azokról a személyekről, akiket az állításban képviselnek. A kliens egy-két mondatban elmondja a témáját, azt, ami miatt eljött családállításra, majd az állítás vezetője feltesz néhány, a tényekre irányuló kérdést. Kirajzolódik, hogy kire, azaz mely családtagok képviselőire lesz szükség a munkához. Ezután kiválasztják a jelenlévők közül a képviselőket, akik megkeresik a helyüket a térben, majd rövid időn belül egyszerű zsigeri érzetek, impulzusok, mozdulatok, érzelmek alakulnak ki bennük. Ezek persze nem a sajátjaik, ezt ők is pontosan tudják. Sokszor meghökkentően hozzák a képviselt személyek gesztusait, érzéseit, beszédmodorát, akár mondatait is. Erre bárki képes, aki nem „agyal”, hanem minden szándéktól mentesen érzékeli a benne kialakuló áramlatokat. Az állításvezető a képviselők visszajelzéseire, spontán mozdulataira, a velük kimondatott mondatok hatására és persze saját elméleti tudására, tapasztalatára és intuíciójára hagyatkozva deríti ki a rejtett dinamikát. És ha már világos, hol borult a családban a rend, kitől mit próbált meg átvállalni a kliens, akkor saját maga is beállhat a képbe, és végigcsinálhatja az „oldást”, azaz a rituálét, melynek során fejet hajt a nehéz sorsú családtag előtt, meghagyja neki azt, ami az övé, elfogadja a maga helyét és sorsát, és innentől azt éli. Az is ugyanígy hathat, ha „csak” végignézi az illető a jelenetet. Ettől is megváltozik benne az a belső kép, ami eddig irányította az életét.

 

Az egybehangzó tapasztalatok szerint az állításon történtekre azok az érintett családtagok is reagálnak, akik ott se voltak, és hírből se hallottak a dologról. Megváltoznak a viszonyok, a megkövült viselkedésminták.

 

Azt, hogy kinek-kinek milyen sorsátvétel nehezíti az életét, kizárólag úgy lehet megmondani, ha azt egy erre kiképzett (és lehetőleg jól képzett) családállító terapeutával vagy tanácsadóval egy csoporton vagy egyéni foglalkozás keretein belül az erre kidolgozott új módszerekkel kideríti. Ugyanolyan baj mögött számos különböző dinamika állhat – és ugyanaz a dinamika számos különböző tünetben nyilvánulhat meg.

 

A jövő hónapban azt vesszük majd sorra, hogy milyen lehetséges rejtett dinamikák működhetnek a bevezetőben felsorolt panaszok hátterében.

Dr. Angster Mária
XVI. évfolyam 1. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, psziché

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.