Holisztika

Egyek vagyunk

Újabb gondolatok a Bert Hellinger-féle családfelállítás módszeréhez (lásd előző számunk )


 

A családom. Aligha van ember, aki anélkül tudná kiejteni ezt a két szót, hogy ne keltene benne érzelmeket. Van, akinek a védelemmel, szeretettel, biztonsággal jelent egyet. És vannak sokan, akikben a keserűség, a harag, a düh, és mindannak a hiánya merül fel, amiről úgy gondolja, hogy nem kapta meg. Bár a gyerekkornak már réges-rég vége, az ember már maga is szülő, akár nagyszülő, azok a régi sebek csak nem akarnak begyógyulni.

 

Szülő és nagyszülő annak idején hogy fogadkozott, hogy ő majd jobban, másképp csinálja a dolgokat a saját gyerekeivel, és most azt kell látnia, hogy ez korántsem sikerült. Azt is lát ja, hogy mintha az a régi rossz az ő életében is megismétlődne: az ő házassága se jobb, mint a szüleié volt. Ilyenkor persze eszébe juthat az embernek, hogy miért lenne jobb, hol tanulta volna meg, hogy hogyan kell ezt jól csinálni? És akkor itt a keserűség megint, és az az érzés, hogy lemaradt a jó életről miattuk – a szülei miatt. Mert ha akkor ők másképp csinálták volna, ha jó mintát nyújtottak volna, most másképp menne minden.

 

A legnagyobb baj az, hogy ezzel végleg kialakul az emberben az az életérzés, hogy hiába minden, ő a vesztes, a családja áldozata. Így az tán még mindig a szüleitől függ az élete. Nem élhet úgy, ahogy szeretne, ahogy a szerencsések, akiknél jól ment minden.

 

Aztán van olyan is, akinél minden rendben volt, de nála is jön a baj. Látszólag minden ok nélkül depressziós, talán időnként az is megfordul a fejében, hogy befejezi az életét. Nem érti, hogy miért, de mindegyik kapcsolata tönkremegy – az is lehet, hogy mindegyik ugyanúgy megy tönkre. Vagy kudarcok érik a munkában – pedig minden tehetsége megvan hozzá, hogy sikeres legyen. Érthetetlen.

 

Legalábbis azok alapján érthetetlen, ahogy eddig képzeltük el pszichénk működését. Ám ha nagyobb, eddig szokatlan látószögből nézünk ezekre a történésekre, kirajzolódik a rend, az okok és okozatok rendszere.

 

A fenti bajok kialakulását nem lehet csak a saját életünk eseményei alapján megérteni. Úgy tűnik, mint ha a sorsunk elválaszthatatlanul összefonódna a kibővített családunk tagjainak sorsával. Mintha lenne egy közös családi lélek, egy olyan energiamező, amelyben mindenki bennefoglaltatik, aki csak a családban élt, függetlenül attól, hogy tudunk-e a létezéséről, vagy nem.

 

A családi lélekben pedig szigorú törvények uralkodnak. Először is mindenkinek megvan a maga helye. Aki továbbadta az életet valakinek, az a Nagy, aki pedig megkapta, az a Kicsi. A Nagy egy generációs létrafokkal feljebb áll a Kicsinél, mint ahogy a Nagynál is feljebb áll az ő szülője, aki természetesen Még Nagyobb. A két ember, a Nagy és a Kicsi közötti különbség az idővel mit sem változik: ki-ki marad a maga létrafokán.

 

Rend van vízszintes irányban is: az azonos létrafokokon állók között van első, második, harmadik, sokadik, aszerint, hogy ki hányadikként érkezett a rendszerbe: első, második, sokadik gyerek, első, második, sokadik fontos kapcsolat az ember felnőtt életében. Ez is magától értetődő állítás – ám annál többször hagyjuk figyelmen kívül.

 

A második törvény, hogy mindenkinek, aki ennek a családnak a tagja, egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Olyan ez, mint egy sok darabból álló kirakós játék: mindegyik darab egyfomán kell ahhoz, hogy kirakjuk a puzzle-t, és mindegyik darab csak a saját helyén van a helyén.

 

A harmadik törvény szerint az emberek közötti adok-kapoknak egyensúlyban kell lennie. Eddig egyszerűnek hangzik a dolog. Ám ha ezen törvények szempontjából vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a rend, a három törvény valamelyike, és a rendszer, a családi lélek megkezdi a kiegyenlítő mozgásokat.

 

Működik ugyanis ebben a családi lélekben egy igazságtalan csoport-lelkiismeret: ha valakivel valami életbevágóan rossz történik, akkor egy más valaki, rendszerint egy egy-két generációval később született gyerek, el kezd ugyanúgy rosszul élni, szenvedni, pedig neki – látszólag – erre semmi oka. Mintha – teljes mértékben tudattalanul persze – azt mondta volna a lelkében: „Kedves Anyám, Apám, Nagyszülőm vagy Rokonom, inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot, mint Te.” „Ha menned kellett, követlek a halálba, a betegségbe, vagy inkább megyek helyetted.” „Ha nagy csapások értek, szolidarítok Veled, én sem élek jól, hogy ezzel is átvegyek tőled valamennyit a terheidből.”


Ezek a fogadalmak, mint mondtuk, nem tudatosak, ám annál erősebben irányítják az ember életét. Az az egyik baj az ilyen típusú gyereki szeretetből fakadó fogadalommal, hogy nem segít annak, akinek segíteni szeretnénk vele, hanem épp ellenkezőleg, gyengíti. A másik baj pedig az, hogy ezzel felborul a család rendje, mert nézzük csak: tud egy kisgyerek segíteni egy Nagynak? Természetesen nem. Ehhez fel kell ugrania úgymond egy-két létrafokkal magasabbra, a szülei vagy a nagyszülei létrafokára.

 

Amikor az ember nem a saját helyén él a családban, hanem helyettesíti egyik szülője számára a másikat, aki elhagyta (ilyenkor a gyerek egy létrafokkal áll feljebb a saját helyénél), vagy megpróbálja megoldani a szülője sorskérdéseit, tanácsokat adni neki fontos dolgokban (ehhez pedig a saját nagyszülője létrafokán kell állnia), akkor nem a saját életét éli.

 

A vízszintes irányú rend is könnyen sérül. Sokszor van, hogy meghal egy testvér, és a család nem beszél róla, hogy ne tépkedje fel a sebeket. Így a családi lélekben ott a lenyomata, a látható életben pedig mintha kitagadták volna. A testvérsorban foghíj keletkezik – pl. az a gyerek, aki a másodiknak tudja magát, valójában a harmadik. És könnyen előfordulhat, hogy ő is elkezdi az „elfelejtett” gyerek életét élni.

 

Ugyanígy egy első fontos kapcsolat az első, és az is marad, a második fontos kapcsolat – még ha ő is az igaz szerelem, csak a második helyet kaphatja meg párja szívében. Az első pedig a helycsináló: ő csinált ugyanis helyet az utódja számára. Ha nem lépett volna ki, bármilyen oknál fogva vagy bármilyen módon a párja mellőli helyről, a következő kapcsolat sem jöhetett volna létre. Ezért köszönheti a boldogságát például egy második feleség az elsőnek, mert ha az a kapcsolat nem futott volna zátonyra, még mindig ők lennének egy pár.

 

Mi történik akkor, ha az ember nem tiszteli, illetve tartja számon a házassága előtti fontos kapcsolatát? Mivel ezzel kitagadtunk valakit, aki a lélek törvényei szerint a rendszerhez tartozik, sérül a rend. Így aztán könnyen előfordulhat, hogy az egyik gyerek elkezdi képviselni azt a fontos másikat. Átéli a veszteségét, az érzéseit, a kitagadottságát, továbbá megfosztja magát attól az érzéstől, hogy ő a szülei gyereke, a Kicsi. Az történik ugyanis, hogy az előző kapcsolatot képviselve az egyik szülőnek a partnereként, a másiknak pedig a riválisaként éli meg magát, így lelkében nincsenek szülei, nincsenek meg a gyökerei.

 

Mint mondtuk, a fogadalmak tudattalanok. Ám a megfelelő módszerrel, az ún. családfelállítással a felszínre hozható és fel is oldható a rejtett dinamika.

 

Nézzünk néhány példát arra, hogy milyen esetekben valószínű, hogy beindul a rendszer-lelkiismeret, és egy gyerek megpróbálja majd „jóvátenni” azt a rosszat, ami a felmenőjét érte: ha valaki nem tudott megszületni, vagy megszületett, de viszonylag hamar meghalt; ha valakit nagy, életbevágó sorscsapások és veszteségek ér tek; ha valaki nagy bűnt követett el, és vezekelnie kellene; ha valakit ténylegesen kitagadtak vagy mintegy „töröltek” a családi köztudatból.

 

És kik tartoznak a klánba, illetve a családi lélekbe? A testvéreink, szülők és a testvéreik, a nagyszülők és a testvéreik, esetenként a dédszülők, és a szülők és nagyszülők házassága előtti fontos kapcsolatok. Ez az az ember-, ill. lélekcsoport, akinek a sorsa, úgy látszik, össze van kötve egymással, akár tudnak róla a tagok, akár nem.

 

Minden és mindenki egy, mindannyian össze vagyunk kötve. Sokat halljuk ezt mostanában, a Vízöntő korában. Ám hogy a „mindenki” egy részével, a családunkkal egyek vagyunk, azt ha eddig homályosan érezhettük is, most Bert Hellinger „családfelállítás” néven ismert módszerével közvetlenül is megtapasztalhatjuk. És ha megtapasztaltuk, és letettük a magunkra vállalt sorsokat, érzelmeket, akkor onnantól a kezünkbe vehetjük az életünket. Az életünket, ami a szüleinken, nagy szüleinken, dédszüleinken keresztül érkezett el hozzánk, és csinálhatunk belőle valami  nagyon jót, hogy lássák, érdemes volt tovább adni nekünk. A legnagyobb ajándékot, amit csak ember embernek adhat. 

Dr. Angster Mária
XI. évfolyam 2. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás

Aktuális lapszámunk:
2018. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.