Holisztika

Élettörténeti utazások

…mint a tengermélyi harangok megszólalása a lélekben…


Ami az életben „való, hazugság nélkül, biztos és igaz” – miként a Tabula Smaragdina kezdődik –, az igen sok álságos, hamis, mesterkélt, művi dologgal ellensúlyozódik. Ez egyáltalán nem csoda, hiszen a valóságot látni és igazán szólni cseppet sem könnyű ügy. Festők tudnak szólni a fény és árnyék játékáról, a formák kirajzolódásáról, amely a szembeötlő mögött van. Hasonlatosan az írók sorok mögötti olvasásához. A színek, a hangok, a hangvételek, a benyomások a maguk természetében és természetességében próbálják megragadni a valóságot, de ez sokszor torz, üres, hiteltelen, hamis, nélkülözi a meggyőző erőt. Nincs ez másképpen az élettörténetek elmondásánál sem. Megidézni a múltat, amelyben valamiképpen a végkifejlet is megrajzolódik, nem mindennapi lehetőségünk.

 

Vincent van Gogh  - Önarckép


Hogy egy történet mikor és mitől válik elmondhatóvá, megírhatóvá, annak annyi titka van, hogy meddő igyekezet lenne azokat számba venni akarnunk. De ha sikerül a megidézés, az maga az évszázadokat túlélő és a mulandóságon átívelő valóság, elevenen ható szuggesztív erő. A futó benyomástól a kiforrottságig ér az időfolyam, amely az út metafizikáját tartalmazza. Ily módon, amikor egy történet szálait bogozzuk, az nagyon is a világjárók utazásaihoz hasonlítható, bár ez utóbbi konkrétabb, megfoghatóbb, földrajzi helyekhez köthető, „külső” utazás. Míg az élettörténetek inkább az álomlogikához közelebb álló, belső időutazások, lelkünk belső végtelenjének különféle rétegeiben, dimenzióiban. Mégis a valóság megszólító erejével hatnak, mivel megtörténtek, lezajlottak, vagyis átlendülvén a valószínűség határain, formát öltöttek. Nem véletlen, hogy a régiek a történelmet az élet tanítómesterének tartották, miként a latin mondás fogalmaz: Historia magistra est vitae.

 

Egy lezajlott történetben a látható és láthatatlan világ összetalálkozik. A történés magasabb dimenzióinak erői öltenek látható formát a cselekedetekben, az eseményekben. Az „esemény” minden történet elemi egysége. Az eset, esemény kifejezés az esni ige származék szava, egy cselekmény befejeződésére utal. Egy röppálya végén földet ér az „elvetett kocka”, lezajlik a megnyitó, megvalósító és lezáró szakaszok három fázisa. A történet maga ezeknek az eseménysorozatoknak az együttese, amely hordozza a lehetőség és megvalósulás alakulásának valószínűségét. A történetekben mindig az emberi cselekvések logikája érvényesül, amely által az élettörténetek az egyetemes emberi cselekvésnormák hordozói.

 

Nézzünk egy példát, Vincent van Gogh életét például. Sorrow című rajza 29 éves korából származik. A kép egy profilban lévő meztelen nőt ábrázol, akinek a feje karjaira van hajtva. Elhagyatottságot, végtelen szomorúságot sugároz az alakja, miként erre a cím is utal. Szemmel látható, hogy a nő az élet ránehezedő súlya alatt roskadozik testileg és lelkileg egyaránt. Ez a megtört nő a festő élettársa volt másfél évig, Siennek nevezte. Sien utcalány volt, akit a szeretője elhagyott, amikor meg- tudta, hogy terhes. Van Gogh megpillantotta az utcán, és a lány sápadt arca és súlyos tekintete olyan mértékben hatott rá, hogy képtelen lett volna szó nélkül továbbmenni mellette. Felkarolta, hazavitte, később bekísérte a kórházba, segített a gyermek gondozásában is. Nem zavarta a nő romlottsága, igazi részvét vezérelte, pedig még nemi bajt is kapott tőle. Ennek ellenére valami olyan tisztaságot és jóságot látott a nőben, amit igen kevesen fedeztek fel benne. Főleg, amikor másfél év múltán elhagyta jótevőjét, lusta és érzéketlen szajhának mondván magát.

 

Vincent van Gogh Sorrow című rajza

 

Bár Van Goghot mélyen felkavarta az eset, soha nem fordult ellene. Ellenkezőleg. A nagyon is emberi szenvedés megtestesítőjét látta benne, amelyből a kép született 1882 áprilisában.

 

Van Gogh élettörténetének eseményeiről könyvek sokasága született már, mert szívbe markoló és szívhez szóló a bányászok közötti lelki szolgálat, a számkivetettség, a fékezhetetlen alkotói tűz, az ismeretlenségben való élet, a testvéréhez fűződő mélyen szeretetteljes és bizalmas kapcsolat, és az egész, mindössze 37 évnyi idő, amelynek önkezével vetett véget. E sorok írója számára legkülönösebb a magánya, az ismeretlenség homályában végigküzdött élete, amely halála után mégis képes volt megszólítani az embereket. A Napraforgó című képének még a hamisítványai is a legkeresettebb képek közé tartoznak. Sorsa a magány volt. Ez rímel talán Sien végtelen elhagyatottságára.

 

Nem sokkal korábban festette a Magvető című képét, amely önkifejezés. Még sokáig lehetünk kalászszedegetők Van Gogh búzamezőjén. De természetesen a legfontosabb a saját élettörténetünk logikájának, struktúrájának, menetének, dinamikájának a felismerése. Tanulságosak a minták, a példaképek, a példabeszédek, az esetelemzések, családregények, bírósági történetek, színdarabok, filmek. De mindezek nem múlhatják felül saját történetünk fontosságát. Minden ember egyszeri, egyedi és megismételhetetlen. Kibontakozásunk öntörvényűen történik. Nem szerencsés erőszakoltan gyorsítani vagy irányítani azt. Jobbára minden életben felfedezhető egy úgynevezett centrális életesemény, amikor sűrítve és egyidejűleg kirajzolódnak a főbb vonulatok. Szoktak halálszériákról is beszélni az emberek, amikor rövid idő alatt elvesztenek fontos hozzátartozókat. És az sem árt, ha rálátás nyílik valamiféle reinkarnációs emlékre, amikor mintegy befejezzük, ami akkor és ott félbemaradt.

 

Vincent van Gogh Napraforgó című festménye

 
Persze sokkal több a bolyongás, tévelygés, amikor cseppet sem vagyunk biztosak abban, hogy miért születtünk le a Földre és mi a dolgunk itt. Fontos elmozduláspontokon olykor meghalljuk a lélekmélyi harangok hangját, amelyek emlékeztetnek és irányt mutatnak. Mert mindenki élete a magister interior – belső mérték – által vezérelt. A sors menetében is felismerhetők bizonyos ismétlődések, miként a problémamegoldási kísérletei között is gyakori az ugyanabból még több. Vagyis, miként a betegségeknél is sokszor a tünetek variációit gyarapítjuk a meggyógyulás helyett, úgy a próbálkozásaink nagy része okulás nélküli ismétlés, ami végül a szamszárához vezet. De a szamszára, a káosz, a sötétség, a massa konfuza nagyon is fontos része annak az alkímiai folyamatnak, amelynek során a lelki ólomból szellemi arany váltódik ki.

 

Csodálatosak az esetek, amelyek mindig valaminek a parafrázisai. Ezért értelmezzük, magyarázzuk, írjuk át, fejtjük ki, fogalmazzuk át. Vagyis örökhatóan foglalkoztatnak bennünket, még akkor is, ha nem lett volna szabad megtörténniök. De megtörténtek, és ezzel valóságértékük lett. A rezonancia elvén működvén más eseményeket is megszólaltatnak, miként ha az egyik harang megkondul, lassan a többi is bekapcsolódik a hangjátékba. Élettörténetünk is dallamvonalakon szólaltatja meg önmagát.

László Ruth
XVII. évfolyam 7. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.