Holisztika

Hely annak a harmadiknak

Bert Hellinger-féle családállítás - Párkapcsolat és háromszög 2. rész

Attól, hogy az em­ ber­ ­ nek van egy stabil párkapcsolata vagy házasságban él, még reagál, illetve reagálhat a másik nem felől érkező jelzésekre, vonzásokra. Folyamatosan küldjük ki a jeleket magunkból, ha akarjuk, ha nem. Vonzások és vonzódások tehát állandóan vannak. Lehet, csak annyi történik, hogy a felek tudomásul veszik az érdeklődést, és másra nincs fogadókészség. Lehet, hogy rövidebb-hosszabb kapcsolat lesz a dologból, de közben nem merül fel a fő kapcsolattal való szakítás szándéka. És az is lehet, hogy az ember váratlanul beleszeret valakibe, és valódi válságba jut.


 

A szerelem nem rendelésre érkezik, és általában nem is akkor, amikor az úgymond a legalkalmasabb lenne.

 

Tanácsot adni ebben a kérdésben nem könnyű. A családállítás tapasztalatait felhasználva, néhány részkérdés tárgyalásán keresztül azt vizsgáljuk meg, mikor keletkezhet a tartós kapcsolatban élőknek igényük egy külső kapcsolatra, és mit tehetünk azért, hogy ezt lehetőleg elkerüljük.

 

"Apukám" és "anyukám"

Az előző számban szó volt róla, hogy a családban mindenkinek megvan a maga helye. Hogy ki melyik generációs létrafokon és azon belül is hányadik sorszámú helyen áll, az ténykérdés, ami a születésünkkor eldőlt. Tény, hogy a szüleink állnak felettünk, ők a nagyok, mi pedig a kicsik. Az is tény, hogy hányadik gyerekei vagyunk a szüleinknek - lehet, hogy az egyiknek mondjuk a harmadik, a másiknak az első. Annak ellenére, hogy ezek kemény tények, érzelmi megélésünkben egy egészen más helyen állhatunk. Úgy érezzük, hogy mi vagyunk a nagyok, és a szüleink szorulnak nevelésre, támogatásra, védelemre - tőlünk.

 

És persze gyereki szeretetből mindent megpróbálunk, hogy a kedvükre tegyünk. Ezzel - bár csak az élmények szintjén - két generációs létrafokkal ugrunk feljebb a saját helyünknél. Vagy úgy érezzük, hiányzik nekik egy "igazi" megértő társ, és ezt a társat próbáljuk meg pótolni. Ezzel "csak" egy létrafokkal állunk magasabban, mint a saját helyünk. Mindegyik felfelé való ugrásnak az a következménye, hogy nem tudjuk magunkat gyerekként, kicsinek megélni, és ez az érzés örökké hiányozni fog. Azt, ami hiányzik, az eredetihez hasonló helyzetekben próbálja meg bepótolni az ember. Ilyen, az eredeti családhoz hasonló helyzet a tartós párkapcsolat és a saját házasságunk. És talán nem véletlen, ha "apukámnak", illetve "anyukámnak" szólítja egymást a két fél.

 

Az a tény, hogy két ember házasságban él, még egyáltalán nem garantálja, hogy a felek az idő nagy részében házastársnak is élik meg magukat a párjuk mellett. Hangsúlyozzuk: az idő nagy részében. Egy kapcsolatnak ugyanis sokféle eleme lehet. Az egyik szülőként ápolja a másikat, amikor az beteg, vagy megtámogatja, ha épp arra van szüksége, ám a szükségállapot elmúltával az ellenkező nemű társat látja benne. Az apucinak vagy anyucinak szólított házastárs sokszor egy hiányzó szülőt pótol a másiknak. Miért? Mert annak idején hiányzott. Vagy korán meghalt, és ezért nem volt jelen, vagy válás következtében keletkezett a helyén nagy hiány. Ám az is lehet, hogy az akkori gyerek nem tudta átélni, hogy a szülője a nagy, ő pedig a kicsi, és úgy élt, érzett és viselkedett, mintha az apja és az anyja nem a szülője, hanem a gyereke lett volna.

 

Az is lehet, hogy ez a pótlás kölcsönös. Ha az idő nagy részében pótszülőként élik meg egymást a felek, fokozatosan kiszorul a kapcsolatból a férfi és nő közötti tűz és vonzás, ami a párkapcsolat legfontosabb kötőeleme. A jól működő kapcsolatban a tűz hol lángol, hol parázslik, de mindenképpen él. És ha otthon nincs már meg, előfordulhat, hogy házon kívül, valahol máshol lángol fel.

 

Arra az érzésre, illetve élethelyzetre tehát, hogy a család kicsijének éli meg magát az ember, egyszer mindenkinek szüksége van az életben. Aki szerencsés, az ott és akkor élte meg magát gyereknek, amikor ténylegesen az is volt: a szülői házban. Ha ez nem sikerült, ott pótolja ezt be, ahol tudja. Nézzünk néhány példát:

 

"Anyu mindig rosszkedvű volt, nagyon lekötötte a nagymama, akit végig ápolnia kellett. Mi ketten értettük meg egymást igazán az apuval, velem tudott nevetni" - mondja a harmincas éveiben járó nő, aki azzal jött, hogy a férjével teljesen elromlott a szexuális életük, pedig a kapcsolat nagy szerelemnek indult. Amióta a kislányuk megszületett, szinte alig feküdtek le egymással. Most pedig gyanakszik rá, hogy a férjének van valakije, mert egy fiatal férfi ugye nem élhet szex nélkül - neki magának is hiányzik.

 

Már így elmondás alapján is sejteni lehet, hogy a nő annak idején édesapja társának élhette meg magát. A családállításból is kiderült, hogy szeretetből pótolta, illetve próbálta pótolni a másfelé forduló anyját. (A szülő persze bármilyen más sorsátvállalás miatt is "távol" lehet lelkileg annak ellenére, hogy fizikailag jelen van.) Egy generációs létrafokkal feljebb lépett, és nem tudta gyerekként megélni saját magát. Az is kiderült, hogy a férje is hasonló helyzetben élt gyerekkorában: ő is beállt a saját apja helyére társnak. A szülők korán elváltak. Az akkor nagyfiú pedig úgy kezdett el élni, mintha az lett volna a dolga, hogy a társa legyen egyedül maradt, depressziós anyjának. Ő próbálta elirányítani a testvéreit, elment anyja elé a munkahelyére, hogy ne kelljen egyedül hazajönnie, apja nevében virágot vett neki nőnapra, azt füllentvén, hogy apja vele küldte haza a csokrot… 

 

A két hiány sokszor összetalálkozik, és akkor egy ideig boldogan él a pár, mert mindegyik megkapja, amire annak idején szüksége lett volna: a (pót)papát, illetve a (pót)mamát.

 

 

Ha közös gyerekeink is vannak, akkor tudjunk róla, hogy a legnagyobb jót kaptuk a párunktól, és örökké szülőtársak maradunk

 

 

Tudjuk, hogy ha egy igény kielégül, akkor átadja a helyét a soron következőnek. Aki pedig már eleget volt gyerek, az felnő, és elkezd párkapcsolatot keresni. Szülőpótló párját továbbra is nagyon szereti, csak innentől másfajta szeretetre is szüksége van.

 

Mi a megoldás? Ha sikerül az embernek utólag terápiában vagy a családállításon mélyen átélnie, hogy ő a szülei gyereke, a kicsi, akkor is, ha nem kapott meg mindent, amire ideális esetben szüksége lett volna, akkor hirtelen friss szemmel láthatja a párját. Sokszor fordul elő ilyenkor, hogy a felek meglátják egymásban a vonzó férfit, illetve nőt, és elkezdődik a kapcsolat egy új fázisa. És ha otthon megvan az, amit keresnek, nem kell érte házon kívülre menniük.

 

Amikor egy pár úgy él, mintha testvérek lennének…

"Nagyon szeretjük egymást, nem is tudunk a másik nélkül meglenni. Csak éppen a szex nem megy évek óta, és állandóan csaljuk egymást - mondja a fiatal pár, és közben fogják egymás kezét. - Persze szakítani és elmenni egyikünk se akar." Újra és újra megpróbálnak férfiként és nőként élni, aztán egymás nyakába borulva siratják a kudarcot. Sokat hallott panasz ez is. És sokszor az derül ki, hogy annak idején egyikük vagy mindkettejük elvesztett egy kistestvért vagy még méhen belül egy ikret, és mintha az elveszett testvért pótolnák egymásnak. Mintha azt mondaná az egyik tudattalanul: "Érzem, hogy vágyódsz utána, és félek, hogy elmész. Inkább pótolom neked, hogy maradhassál, és lemondok arról, hogy valóban a párod lehessek." Az ilyen esetekben is sokszor kölcsönös a pótlás.

 

Mi a megoldás? Ezeknek a helyzeteknek is az a megoldása, hogy terápiában vagy családállításon "ránézünk" arra, aki eredetileg hiányzik, akit eddig a párunkban kerestünk. Meggyászoljuk, és helyet adunk neki a szívünkben. Ha ily módon helyet kap a hiányzó testvérünk az életünkben, már nem kell valaki másnak helyettesítenie. Így lesz esélye annak, hogy a párkapcsolatunk valóban az legyen, ami: egy férfi és egy nő szövetsége - ha az a sorsuk - arra, hogy továbbadják az életet.

 

Amikor az egyik fél nagyon eladósodik…

Egy másik dinamika, ami kiolthatja a férfi és a nő közötti tüzet, az az eset, amikor a két ember között felborul az adok-kapok egyensúlya. Az egyik fél súlyosan eladósodik a másiknál. Túl sokat kapott, és keveset adott vissza. Lehet ez szeretet, figyelem, a saját érdek alárendelése a másik céljainak, bármi. Az a másik adósként már nem tudja magát egyenrangú társként megélni a kapcsolatban. A párkapcsolathoz ugyanis két egyenrangú szuverén emberre van szükség.

 

"Nagyon szeretem a feleségemet. Abba a másikba meg halálosan szerelmes vagyok. A feleségem megtudta, és ultimátumot kaptam. Vagy ő, vagy a másik. Azonnal döntenem kell. De hát itt nem lehet dönteni… az lenne a legjobb, ha az egészből úgy, ahogy van, eltűnnék…"

 

Kiderül, hogy a házasság története akár egy film forgatókönyve is lehetne. A két fiatal a szülők akarata ellenére házasodott össze, méghozzá korán. Ott álltak egy fillér és lakás nélkül, az egyetem első évében. Megállapodtak: a feleség elmegy dolgozni, a férj kijárja az egyetemet, addig a felesége eltartja, majd utána a feleség tanul, és a férj tartja el. Ennek a tervnek a fele valóra is vált: a férj végzett, jól tanult, jó ösztöndíja volt. Ám a közös élet költségeinek nagy részét így is a feleség viselte. Aztán a feleség következett volna, de közbejött két örömteli esemény: megérkezett az első, aztán a második gyerek. Továbbtanulásról már szó sem lehetett. Mire iskolás lett a kisebbik, az asszony teljesen elvesztette minden ambícióját, úgy érezte, semmi értelme az életének. Kapcsolatuknak állandó eleme lett a kimondatlan neheztelés, amit se a jó életszínvonal, se a férfiúi figyelmességek, udvarlások nem tudtak feloldani. Aztán jött az éppen szingli kolléganő, akinek nem kellett sokat bizonygatnia, hogy a férj álmai férfija.

 

 

Ami kiolthatja a férfi és a nő közötti tüzet, az az eset, amikor a két ember között fel borul az adok-kapok egyensúlya

 

 

Mi a megoldás? Az adósságot rendezni kell. Az utolsó fillérig összeszámoltuk, hogy mai értéken és kamatokkal együtt mennyi pénzébe került a férfi diplomája a feleségének. Azt is, hogy mennyivel vállalt többet a gyerekekkel való foglalatosságokból. Bár azokat az éveket visszaadni már nem lehet, meg tudtak állapodni benne, hogy mivel tudja a férj jóvátenni az áldozatot, és kifejezni a köszönetét. Innentől a férj már adós helyett társként tudta megélni magát a házasságában. A külső kapcsolat igen hamar elhalványult. 

Amikor a szerelem lép közbe…

Van, hogy jól működő, ám régóta fennálló partnerkapcsolat egyik tagját éri el a szerelem nevű természeti csapás. Tehetetlenül vergődik a partneréhez és a családhoz fűződő kötődése és szeretete, illetve az új szerelme között. Bárhová lép, az fáj, és fájdalmat okoz. Bármelyikről mond le, azzal nagyobb a veszteség, mint ami elviselhető. Van megoldás? Talán az idő segít. Abban segít, hogy kiderül: milyen tartósak és mennyire erősek a két irányba húzó kötelékek. 

 

Ha helyreáll a fő kapcsolat…

Ha alábbhagyott a külső lángolás, és a tartós kapcsolat még mindig erősebben köt, talán helyre lehet még állítani. Ilyenkor viszont fontos, hogy a "megcsalt" fél lásson néhány dolgot: az, hogy a kapcsolat pillanatnyilag nem volt olyan erős, hogy megtartsa az elvágyódó felet, mind a kettőjükön múlott. Az is lehet, hogy valamilyen rejtett dinamika is közrejátszott a háromszög kialakulásában. Ezt pedig jó szakemberrel tisztázni.

 

Tudni kell azt is, hogy csak úgy tud helyreállni a házasság, ha a "megcsaló" fél egyenes háttal jöhet vissza. Azzal, hogy elment, bántotta a párját. Így felborult közöttük az adok-kapok egyensúlya, amit helyre kell állítani. A megcsalt félnek vagy vissza kell adnia annak a bántásnak egy részét, ami őt érte, vagy kérnie kell valamit - és itt nem feltétlenül anyagiakra gondolunk -, amivel a másik mintegy megváltja annak a lehetőségét, hogy ismét tiszta lappal kezdhessék az érzelmi bankszámla könyvelését.

 

És fontos az is, hogy a külső kapcsolatot is ismerjük el. Sokat kaptunk tőle, új színt, friss érzéseket hozott az életünkbe. Az, hogy visszamentünk az eredeti kapcsolatunkba, nem jelenti, hogy ne értékelnénk ezt a másikat. "Nem jobban szeretem, csak régebb óta" - mondja a Hullámok hercegében a főszereplő.

 

Ha az új kapcsolattal vége szakad a réginek…

Ha pedig a külső kapcsolat a tartós kapcsolatnak abban a fázisába érkezett, amikor az már gyakorlatilag véget ért, a felek már nem szeretik egymást, akkor a lehetőségekhez képest szépen búcsúzzunk el. Emlékezzünk rá, hogy az elején nagy volt a szeretet, nagy terveink voltak, aztán a hétköznapok, a kapcsolat nehézségei maguk alá gyűrtek mindent. Adjuk meg párunknak a helyét és a rangját, ismerjük el, hogy sokat kaptunk tőle, és sokat adtunk szeretettel. És csak remélhetjük, hogy majd idővel az áldását is tudja adni az új kapcsolatunkra. Fontos: ha közös gyerekeink is vannak, akkor tudjunk róla, hogy a legnagyobb jót kaptuk a párunktól, és örökké szülőtársak maradunk. 

 

Családállítás: www.angstermaria.hu

Képzés: www.rendszerakademia.hu

Dr. Angster Mária
XVI. évfolyam 2. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, párkapcsolat, psziché

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.