Holisztika

Időkutatás

Most: a rejtélyes pillanat, amelyben életünk zajlik

    A fizikusok azt állítják, hogy a „most” nem létezik. A sportolók viszont azt állítják, hogy létezik, sőt ők képesek tetszés szerint kitágítani. A zen mesterek egyenesen azt állítják, a most örökké tart, és az idő puszta illúzió. Vajon mi történik abban a parányi pillanatban, amelyben egész életünk folyamatosan zajlik?


     

    Pedig első látásra a jelen idő nem tűnik misztikusnak. Pontosan most, ebben a pillanatban ön olvassa ezeket a sorokat. Az a pillanat, amikor kinyitotta a magazint, már a múlt. A jövőben ellenben ott várakozik az a pillanat, amelyben leteszi az újságot. Minden világosan elrendezett módon zajlik, ahogyan a nyelvben is megkülönböztetjük az igeidőket: „olvastam”, „olvasok”, „olvasni fogok”. A múlt, a jelen és a jövő szépen sorba rendeződnek, mint a zsinórra fűzött gyöngyök.

     

    Azért mégsem minden ennyire egyszerű. Más kultúrákban a miénktől gyökeresen eltérő időfelfogás uralkodik. Ha például az Észak-Amerikában élő hopi indiánokkal beszélnénk, a mi hagyományos időfelfogásunkat egyszerűen nem értenék. Az ő nyelvükben nem létezik múlt és jövő. Más természeti népekhez hasonlóan a hopik is gyakorlatilag időtlen világban élnek.

     

    Napirendjük a természeti jelenségekhez kapcsolódik, és ahogyan az évszakok ismétlődnek, az idő is folyamatosan ismétlődik. Számukra ismeretlen fogalom az évszám, az óra vagy a perc. Benjamin Lee Whorf, a hopikkal foglalkozó néprajzkutató ámulva állapította meg, hogy a hopi nyelvben nincsenek igeidők, és nem léteznek benne az időre utaló közvetett vagy közvetlenül vonatkozó kifejezések. A hopik a folyamatos jelenben élnek.

     

    Hasonló a helyzet egy másik indián törzsnél, a saulteaux népnél is. A kutatók, akik felkeresték ezt a törzset, kénytelenek voltak fogcsikorgatva tudomásul venni, hogy az indiánokkal egyszerűen nem lehetett találkozót megbeszélni. A törzs tagjai úgy vélték, hogy a találkozónak nem akkor kell sorra kerülnie, amikor egy bizonyos idő elérkezik, hanem akkor, amikor a résztvevők hajlandók találkozni egymással. A most számukra nem egy kívülről meghatározott időpont, hanem szociális megegyezés kérdése. Egyébként rendkívüli örömöt szerzett nekik, amikor a kutatók ébresztőórákkal ajándékozták meg őket. Játékként alkalmazták az órákat, és gyermeki örömüket lelték a csengetésben.

     

    Azonban az európai gyökerű kultúrkörben is élnek olyan emberek, akik képesek a mostban, a pillanatban alámerülni. Némelyikük még arra is képes, hogy megnyújtsa a jelent. Jimmy Connors, a teniszsztár úgy fogalmaz, hogy játék közben elér egy „transzcendens zónát”. Ilyenkor óriási méretben látja maga előtt a feléje repülő labdát, amely szinte egy helyben lebeg a háló felett, mintha lassított felvételen nézné. Közben úgy érzi, végtelenül sok ideje van arra, hogy eldöntse, hogyan üsse vissza. A valóságban a külső szemlélő számára mindez a másodpercek töredéke alatt zajlik.

     

    Kosárlabdázók is beszámolnak megmagyarázhatatlan helyzetekről játék közben, amikor úgy érzik, mintha lassított felvételként zajlana a játék. Mintha bábuk között mozognának. Az ázsiai küzdősportok mestereivel kapcsolatban is ismert, hogy képesek a pillanatot megnyújtani. Az ellenfél akcióit lassított jelenben élik át, minden apró részletet felismernek, minden támadásra, fenyegető mozdulatra nyugodtan képesek reagálni. Még a gyakorlott sziklamászók is ismerik „az örökké tartó pillanatot”.

     

     

    De vajon miként férhet el az örökkévalóság egyetlen pillanatban? Nem túl rövid ehhez a pillanat? A múlt pontosan harminc milliszekundum időtartamú – állítja Ernst Pöppel müncheni agykutató. Éveken át foglalkozott az emberi időérzékeléssel, és döbbenetes dologra jött rá. Kutatásai alapján egész agyunk harminc milliszekundumos ritmusban működik. Harminc milliszekundum szükséges ahhoz, hogy két optikai vagy akusztikus ingert egymástól megkülönböztessünk. Ha az agynak lejátszunk egy hangot, akkor agyunkban az elektromos jelek oszcillálni kezdenek – pontosan harminc milliszekundumos periódusban.

     

    Pöppel úgy véli, hogy az agy eme oszcillációk segítségével olyan rendszerállapotokat alakít ki, amelyeken belül az információkat azonos időben dolgozza fel. Egy harminc milliszekundumos intervallumon belül nem létezik múlt és jövő, ezek az időtlenség fázisai. Az idő nem folyik, hanem apró lökések formájában halad - magyarázza Pöppel. Agyunk folyamatosan, aktívan megteremti a jelent.

     

    Nincs érzékszervünk az idő múlásának érzékelésére

    De nem elég, hogy a most mérhető időtartamot ölel fel – kismértékben még a jövőbe is áthajlik! Legalábbis erre enged következtetni Frank Gerald amerikai idegrendszer-kutató egyik kísérlete. A kísérletet olyan készülékkel végezték, amely a kísérleti személy karját megkopogtatja. Ha a készülék a csuklót kopogtatta, akkor a kísérleti személy a csuklóján érezte azt, és hasonlóan történt ez a könyökénél és felkarján is. A meglepetés akkor érte a kutatókat, amikor a készülék először ötször a csuklón, majd kétszer a könyöknél, végül háromszor a felkaron kopogtatott. Ezúttal a kísérleti személy úgy érezte, hogy az érintések egymástól egyenletes távolságban, a karon felfelé haladva követték egymást, hasonló érzést keltve, mintha egy bogár mászna felfelé a karon.  Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet, hogy a csuklónál érzett érintéseket eltérően érezzük, attól függően, hogy mi következik? Agyunk talán képes a jövőbe látni? Honnan tudja – míg a gép még a csuklót kopogtatja –, hogy a soron következő érintés a könyöknél történik meg? Úgy tűnik, hogy a jelenben mintha előre látnánk az eljövendőt. Hasonló, a jövőre vonatkozó hatással van dolgunk, ha egy másik ember beszédét halljuk. Néhány szó teljes értelme gyakran csak akkor nyilvánul meg, amikor a beszélő már néhány szóval tovább jár. Ennek ellenére sokszor úgy észleljük, hogy a beszélt „jelent” azonnal megértjük.

     

    Furcsamód az embernek nincs érzékszerve az idő múlásának érzékelésére. Az időt ugyanúgy nem érezzük, mint a radioaktív sugárzást. Az idő múlását csak közvetett módon, az események egymásutánisága alapján észleljük. Ezzel nem vagyunk egyedül, az egész világegyetem így működik.

     

    Egy univerzum, amelyben abszolút semmi sem változna (beleértve a benne létező tudatos lények gondolatait), lényegében időtlen lenne – állapította meg John McTaggart filozófus az elmúlt század elején.

     

    Ha egyetlen pillanatra képesek lennénk megállítani az univerzumot, akkor az a kérdés, hogy mennyi ideig tartott a leállás, teljesen értelmetlenné válna. Az adott pillanat egyszerre lenne parányi és óriási, egyszerre a semmi és az örökkévalóság. Az órák is úgy mérik az időt, hogy ismétlődő eseményeket mérnek. Az ingaóra az inga lengését, a modern karórák a kvarckristály rezgését, az atomóra pedig a fényrészecskék rezgését. Mielőtt az emberiség feltalálta az órát, a hétköznapi élet rendszertelen eseményein mérte az időt. A XVIII. századig nem időről, hanem az időjárásról beszéltek, amelynek változásai természetes módon nyújtottak eseményeket („Találkozzunk, amikor a folyó vize befagy.”) A magyar nyelvben az idő kettős értelmű szó, hasonlóan van ez az újlatin nyelvekben is (pl. francia temps = idő és időjárás). Az „idő” szó kettős értelme ennek az ősi időszemléletnek az emlékét őrzi a mai napig.

     

    Mivel az időt az eseményeken mérjük, természetes, hogy az idő számunkra olykor lelassul vagy felgyorsul. Ha kellemetlen élethelyzetbe kerülünk, az időt gyötrelmesen hosszúnak érezzük: Több eseménnyel van dolgunk, mint amennyit szeretnénk, vagy mint amennyit kényelmesen fel tudnánk dolgozni.

     

    Másfajta extrém helyzetekben pont fordított a helyzet. A tárnákban rekedt bányászok egybehangzóan arról számolnak be, hogy bezártságuk időtartamát sokkal rövidebbnek érezték a valóságosan eltelt időnél: minden külső benyomás, amely segíti időbéli tájékozódásunkat, egyszerre megszűnik. Az idő felgyorsulásának érzete annyira kifejezett, hogy a bányában rekedt emberek általában nem hisznek saját órájuknak.

     

    Elszigeteltség hatására tehát elveszítjük időérzékelésünket, a jelen kitágul. A kísérleti személyek, akik néhány napot a külvilágtól elszigetelten töltenek, nem képesek megbecsülni, meddig tart egy óra. Többségük 88 perc után jelzi, körülbelül most telt el egyórányi idő. Az időérzékelésre irányuló kutatások rámutattak, hogy a mérhető, objektív időnek nem sok köze van szubjektív, egyéni időérzékelésünkhöz – foglalja össze a jelenséget Arnold Hinz pszichológus.

     

    A dolgok csak a jelenben történnek

    Ha a szubjektív jelen ennyire nehezen megfogható, talán inkább próbáljuk meg az objektív jelent meghatározni. Mit tud a fizika a jelenről? Érdekes módon semmit! Sok fizikai törvény vonatkozik az időre, de a jelent soha nem találjuk a törvények között.

     

    Az idő a fizikában tulajdonképpen az események sorszámozása. Az események szépen, rendezetten, egymás után foglalnak helyet az időtengelyen. A jelen legfeljebb egy mozgó, vándorló pont ezen a tengelyen, amely azt jelzi, hogy éppen aktuálisan mi történik. És milyen gyorsan halad ez a pont? Természetesen másodpercenként egy másodperces gyorsasággal – és ezzel megint visszaérkeztünk McTaggart felismeréséhez: „Az időt nem lehet elmagyarázni az idő létezésének feltételezése nélkül.”

     

    A fizikusok a jelent leginkább az azonos idejűség fogalmával közelítették meg. Ha két esemény két helyszínen azonos időben történik, e két helyszínen azonos a jelen. Fizikai szempontból a döntő kérdés az, miként lehet két egymástól távol lévő órát egymással szinkron működésre beállítani. E kérdésre a választ keresve fedezte fel Einstein a speciális relativitáselméletet – ezzel pedig teljesen felrúgta az időről és az azonos idejűségről alkotott fogalmainkat és elképzeléseinket.

     

    A speciális relativitáselmélet értelmében gyakorlatilag nem létezik abszolút azonos idejűség. Két, egymástól távoli helyszínen zajló esemény ugyanis csak akkor rendezhető időbeli sorrendbe, ha az első eseménytől egy fénysebességgel haladó jelzés képes eljutni a második eseményhez, még mielőtt az bekövetkezhetne. A második esemény – minden külső megfigyelő szemszögéből – csak ebben az esetben történhet egyértelműen később, mint az első. Ha a második esemény megtörténik, mielőtt a fénysebességű üzenet megérkezne az első eseményről, a két esemény nem azonos időben zajlik, idejűségük relatív, bizonytalan, meghatározhatatlan. Egyes megfigyelők azonos idejűnek látják, mások szerint az első esemény, míg ismét mások szerint a második esemény következik be előbb. Objektív azonos idejűség ezért csak akkor lehetséges, ha két esemény között nincs tér: egy esemény csak saját magával lehet azonos idejű. A jelen végtelenül kicsi térben, végtelenül rövid idő alatt egyszerűen „elpárolog”. Einstein talán valami hasonlóra gondolt, amikor azt mondta: „A múlt, a jelen és a jövő közötti különbség illúzió, bár makacsul tartja magát.”

     

    A zen mesterek hasonló felismerésre jutottak. Arról számolnak be, hogy az idő a jelenben feloldódik. A japán Szeppó mester mindezt így fogalmazta meg: „Ha tudni akarod, hogy mit jelent az örökkévalóság – nos, az éppen ez a pillanat. Ha nem vagy képes az örökkévalóságot a pillanatban megragadni, akkor sosem fogod megtalálni.” Ha e szemszögből vizsgáljuk a jelent, hirtelen megértjük, hogy a jelenidő az egyetlen, ami valóban létezik. Ha ezt megértjük, csodálkozunk, hogyan is hihettünk valaha is valami mást. Az idő pusztán képzeletünkben létezik.

     

    Ennek egyszerű oka van. Soha semmi nem történik a múltban, és soha nem is fog semmi történni a jövőben sem. A dolgok csak a jelenben történnek. A múlt eseményei is jelenidejűek voltak, amikor zajlottak. Amikor visszaemlékezünk rájuk, akkor az egy jelenben zajló cselekedet. Éppen ezért teljesen meddőek a múltról folyó eszmecserék, viták. Az emberek azért nem tudnak egyességre jutni a múltat illetően, mert a múlt valójában nem létezik. Pusztán emlékeink vannak róla – és ezek az emlékképek egyénenként nagyon különbözőek. Hasonló a helyzet a jövővel is. A jövő csak elképzelések, tervek és projekciók formájában létezik. Minden elképzelés és terv azonban a jelen terméke. A jövő egészen addig nem reális, nem valóságos, amíg jelenné nem válik. Addig pedig csak a tervezésnek van jelentősége.

     

     

    Eckhart Tolle a magyar nyelven is megjelent „A most hatalma” c. munkájában írja: „Az idő egyáltalán nem értékes, hiszen csupán illúzió. Ami oly értékesnek tűnik, az nem az idő, hanem egy időn kívüli pont: a most. Ezen kívül semmi sem létezik. Az örök jelen az a tér, amelyben egész életed kibontakozik, az egyetlen állandó létező. Az élet most van. Soha nem volt olyan időpont, amikor az életed nem most volt, és nem is lesz ilyen. A most az egyetlen pont, amelyen kiléphetsz az elme korlátozott keretei közül.” Ha mindezt megértjük – méghozzá sajátosan, belülről, meghaladva a racionális megértés szintjét –, akkor alapvetően megváltozik egész életünk. Érezni fogjuk a most hatalmát, és csodálatos átalakuláson megyünk keresztül. A mostban minden problémánk, gondunk, szenvedésünk szertefoszlik. Elkezdjük sejteni Buddha titkát: Önmagában véve semmi sem rossz; rosszá minden csak gondolataink révén válik.

     

    Megszabadulunk gondjainktól. Ha valóban megértettük, hogy a jövő nem létezik, csak a jövőre vonatkozó jelenidejű gondolataink, a gondok irreálissá, fantáziaszüleménnyé válnak, amelyeken kacaghatunk. Nem változtatják meg a jövőt, de képesek megnehezíteni a jelenidőt. A gondokkal terhelt ember elszalasztja a pillanat szépségét – és a pillanatban rejlő esélyeket is.

     

    Mindez persze nem azt jelenti, hogy esztelenségekre kellene ragadtatnunk magunkat. Aki autójával egy fal felé robog, beláthatja, hogy hamarosan neki fog csapódni a falnak. Okos dolog tehát ilyenkor fékezni – méghozzá most! De a gondoknak nem szabad teret engedni. A gondok és problémák pusztán a jövővel foglalkozó elménk melléktermékei. Vészhelyzetben, amikor elménk felhagy a jövőképek vizionálásával, észrevehetjük, hogy gondjaink is megszűnnek. „A múlttal és jövővel rendelkező személyiség hirtelen a háttérbe szorul, és helyét erőteljes, tudatos jelenlét veszi át, amely egyszerre nagyon nyugodt és nagyon éber. Bármit is kell tenni az adott helyzetben, a szükséges reakciód ebből a tudatállapotból ered. Egyesek – jóllehet nincsenek ennek tudatában – valójában azért szeretnek veszélyes tevékenységekben részt venni, mert az a mostba kényszeríti őket, abba az intenzíven élő állapotba, amely mentes az időtől, a problémáktól, a gondolkodástól, a személyiség terhétől. Ezekben a helyzetekben a jelen pillanatból történő, akár csak másodpercnyi kicsúszás is halált jelenthet. Pedig nincs rá szükség, hogy megmászd az Eiger északi gerincét. Máris beléphetsz ebbe az állapotba” – írja Eckhart Tolle.

     

    Ezzel pontosan azt mondja, amit előtte sok vallás beavatottjai is tanítottak. Jézus arra szólította fel követőit, hogy éljenek a jelenben: „Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől... Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, ami módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak” (Máté 6, 25. és 28.). A középkori keresztény misztikus, Eckhart mester szerint: „Az idő az az erő, amely elszakít bennünket a fénytől. Nincs az időnél nagyobb akadály az Istenhez vezető úton.” Ugyanezt ismerte fel a perzsa muzulmán misztikus költő, Mevláná Dzseláleddín Rúmi (1207–1273) is: „A múlt és a jövő fátyla eltakarja a szemünk elől Istent; ezért égesd el mindkettőt.” Nincs más reális idő, mint a jelen pillanat. Vagy a zen szófukar stílusában megfogalmazva: „Mikor, ha nem most?”

    -tommy-
    XVIII. évfolyam 4. szám

    Címkék: időérzékelés, időkutatás

      Aktuális lapszámunk:
      2019. november

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.