Holisztika

Ilma Rakusa: Élmény (Lassulás)

Merre tartasz, ember?


Minél virtuálisabbá válik a valóság, annál nagyobbra nő az élmények iránti éhség. A bulik, események (event) hajszolása a jelennek az a tünete, amely az éhség csillapítását ígéri. Vad ünneplések, harsány koncertek, furcsa parádék, bizarr sportteljesítmények, hatalmas partik, szokatlan művészeti happeningek, költséges wellneskúrák, megrendezett kulináris élvezetek, látványosság és még több látványosság. Az események kitalálása és megrendezése üzletté vált, csak éhessé tedd őket, ne engedd, hogy jóllakjanak. Az események valódi megéléséről szó sem lehet, az érzések (többnyire) elakadnak. Az események fogyasztójának egyre nagyobb adagokra van szüksége, hogy "fun"-nak érezhesse magát. Az élményt nem saját magából meríti. A lökést kívülről kapja, a legszívesebben úgy, hogy még a lélegzete is elakadjon tőle. És aztán máris siet a következő "eseményre". A szünet itt nem kívánatos.

 

A hajsza megerőltető és féktelen, mert az üresség beálltát mindenáron el kell kerülni. Az eseménykultúra középpontja mégis üres: bútorozott, minden szükségessel felszerelt, rejtett. A király meztelen.

 

A kábult önkívület intenzitása folytán csábítóan hathat, az idő megélését vagy tapasztalatot azonban nem nyújt. Ahhoz hozzátartozna a részvétel, a feldolgozás és a totalitás. Megérinteni és megérintve lenni, hatni és hagyni, hogy a dolgok hassanak ránk. Csak akkor válhat benyomássá, élménnyé, ami történik, ha belső válasz fogadja. Készség a válaszra - ami hirtelen egységet (beleérzést) eredményez.

 

A bulik lényege - miközben gyors szórakozást és kockázatot ígérnek - egészen más. Ingerlik az idegeket, de a központ felé nem mozdulnak el. Hatásuk sokkszerű, paradox módon mégis kiszámítható. Igazi megrendülést nem nyújtanak. Erről más események gondoskodnak. Olyanok, amelyek nem a hatásra vannak kihegyezve. A véletlenek.

 

"Egy mongoloid vagy egy szent, hátizsákkal a vállán, ijedtében vagy félelmében átszaladt a zebrán. Ugyanezen a napon este egy másik elővárosi megálló lokáljában egy vendég álldogált, a csapos a poharakat törölgette, a lokál macskája az asztalok között egy biliárdgolyóval játszott, a poros ablaktáblán a platán megmaradt leveleinek árnyéka táncolt..." (Peter Handke, Versuch über den geglückten Tag). A látványban nincs semmi feltűnő, mégis azonnal megérint. Mintha a részletek bennem (általam) nyernének összefüggést és kisugárzást. Mintha ritmikus körtáncba kezdenének.

 

Körutazás című elbeszélésem egy pillanat varázsát ragadja meg, miközben az én egy szélesebb tapasztalat kedvéért látszólag feltöri saját koherenciáját:

 

"A szél, a hegyi szelek fiacskája átfésülte a gabonát. Hullámokban jött és szaladt tovább, és amikor elállt, hőség telepedett a tájra, a levegő üvegessé vált, mozdulatlanná merevedett minden, mintha Pán lépne elő az erdő kulisszái közül a tűző napsütésben. Én a legelőn ültem, mintha otthon volnék a négy fal között, és álmodoztam... A fű hűvös volt. A fűre nem kellett tekintettel lenni. Megpróbáltam kiáltani egyet. Gyenge visszhang verődött vissza az erdő felől, nyomban elnémult. Juhokat sehol sem láttam, csak egy pillangó verdesett egy fűszálon, mintha megérintette volna a félelmem. Egyedül voltam a nevemmel. Felnevettem. Szégyellnivaló vagy nem: régen nem voltam az eszemnél. A búcsút ünnepeltem a fűben. A búcsút ettől a névtől, a nevemtől. Attól az elképzeléstől, amelyet saját magammal kapcsoltam össze: ez vagy és más nem is lehetnél. A megszokástól, hogy ezt az ént minden beavatkozástól és támadástól megvédjem. Egy nyúl suhant át a bokrok közt. Szerbusz, nyúl, aki előugrottál a keserűcsucsorból: Láttad Petrarca szarvastehenét? Az élet elsekélyesedett, és szilánkos tudatomban, mint valami bosszú, megfogalmazódott a meghatározhatatlanság gondolata. Minden elvárásra rácáfolok. Minden lehetséges nézetet egyszerre fogok vallani. Elkerülök mindenféle egyértelműséget. De juhásznak nyoma sem volt és juhokat sem láttam. Lépteimmel gyalogösvényt tapostam a fűbe. Megérintettem a fekete bodzát és belemarkoltam a rovarok rajába. Az idő moccanatlan volt, mint gyermekkoromban, amikor a kocsiszínből boszorkánytanya lett, a parkból pedig őserdő. »Az alany, az idő és a hely megváltozott«, a zöld fekvőhely egyik szélétől a másikig olyan térség, amelyen keresztül az emlékek réseket vágnak, és a rések keresztezik a fejet, és a fej a fűbe süpped, és felismeri a pillanat színét, és az álomban minden határ megszűnik. Amikor fölébredtem, öregebb voltam. A mezőn egy juhot láttam, nyugodtan legelészett egy fűcsomót. A szél elállt. Magasan fölöttem egy pehelyfelhő állt. »A felejtés helye«, ahol az őrült félelmek lehullanak és beköszönt az egyensúly."

 

Egyfelől létezik a dolgok pillanatszerű, eksztatikus megélése, másfelől a folyamatszerű, más, múltbeli tapasztalatok kontinuitásában megjelenő. A megélés utóbbi fajtájához tartozik az olvasás, melynek során a pillanat és az emlékezet rövidre zárul. A kulturális visszhangtérben a dolgok megélése többdimenziós és egyszerre "több időben" zajlik, míg a megapartik célja a jelen, a most fokozása (quick satisfaction).

 

Az élmény, amit előre megterveznek, nem érdemli meg ezt a nevet. Az élmények váratlanul köszöntenek ránk, hirtelen vagy lassan, belátásként vagy dallam gyanánt. A célegyenesben nem szerezhető élmény, még ha a sikerelméletek és a szórakoztatóipar össze is fognak. Mert a számítás művi.

 

Just relax. Just let it be. A siker és a hatékonyság nem fokmérői az élményháztartásnak. Ha már valami, inkább a kudarc az. "Mert minden balsiker, ami átmenetileg eltérít az utunkról, belső várakozásba taszít, ami nemcsak megijeszt, de arra is késztet - hogy gondolkodni kezdjünk. Aki kudarcot vall, visszatekint, és aki visszatekint, az eltűnődik. A kudarc magát az életrajzot is reflexívvé teszi; lassan kialakul az élet összefüggő elbeszélése, a belső világ nézőpontja, az értelem immár sosem félbeszakadó megfontolása, röviden: kialakul az identitás. A siker pillanatnyi (vagy hosszabb ideig tartó) elmaradása, az önbizalom és az erő hiánya szembeállít a boldogság hajszolásával, ami ma uralja a világot. És ne feledkezzünk el a balsiker méltóságáról sem. A sikertelenségeinkkel való szembesülés során egy másik énbe képzeljük magunkat, és hirtelen egész pontosan tudjuk: legközelebb nem történhet velem baleset; harmadszor biztos nem veszek feleségül olyan nőt, akivel megjárom; ennél több pénzt biztosan nem fogok veszíteni a részvényeimen." (Wilhelm Genazino).

 

Tzvetan Todorov a kudarcban egyenesen „a tökéletes és végtelen közvetlen megtapasztalását" véli tetten érni, ami a modern társadalomnak szubjektumokat kölcsönöz.

 

A ballépésnek, a betegségnek, a keresztbehúzott terveknek lassító hatásuk van. Az ember akaratlanul is kilép a megszokott tempóból (a kerékvágásból), valamiképpen meztelennek és védtelennek érzi magát, nem egészen érti, ami vele történt, szépítés nélkül szembesül a létezéssel. Ilyen módon zátonyra futni (rátalálni önmagunk alapjára) gyógyító is lehet. A pihenőidő, akár szándékosan iktatjuk be, akár nem, meghozza a megújulás csíráját.

 

És miért ne határozhatnám el magamat önként a lassításra? Minden tiszteletem az elektronikus érintkezésé, de ma leülök, és kézzel írok levelet, elviszem gyalog a postára, beszélgetni kezdek a postai alkalmazottal az alkalmi bélyegről, és a további sorsára bízom a levelet, miközben komótosan hazasétálok, az őszi avarban gázolva. Az emlékezés pillanatai: ahogy a toll a szemcsés papíron fut, ahogy összehajtom a lapot, és az összehajtott levélpapírba egy kis rajzot csempészek, ahogy mindkettő eltűnik a borítékban, a boríték pedig egy sárga ládában.

 

Nemrég Bellini vörös ruhás Madonnáját vittem üdvözlőlapként a trieszti főpostára, sorba álltam, közben megfigyeltem az embereket és az épület K. u. K. monarchiabeli architektúráját. A magas és világos csarnok elnyelte az idegeskedés minden rohamát. A várakozásnak is megvolt itt a maga méltósága. Apropos Trieszt: a forgalom lejtős utcákon hömpölyög, mintha a sebesség ördöge szállná meg a várost. De egyetlen intésre beáll a szünet: fél egytől délután négyig bezárnak az üzletek, szieszta van, a város álmos letargiába hanyatlik. Hiába spekulálnak a kereskedők nagyobb forgalomra, a szieszta szokását meg sem próbálják megszegni, a rítus az rítus. Nyáron pedig aki csak tud, a sziklastrandon keres magának talpalatnyi helyet Barcola és Miramar között, ez a tengerszakasz negyedórára sincs a központtól. Van, aki olvas vagy napozik, van, aki kártyázik egy fehér mészkövön vagy egy pineta árnyékában. Bódítóan békés látvány. Öreg és fiatal egyformán letelepszik, miközben az idő ráérősen folydogál, mint a víz. Senki sem siet, nem látni egyetlen hirtelen mozdulatot sem. A hajók lassan siklanak a horizonton, lassú a nap járása, Miramar fölött vörös gömb lesz belőle. Aztán egyszer csak eljön az ideje, hogy az ember bepakoljon a strandtáskába és visszatérjen a városba, napbarnította bőrrel, derűsen.

 

A dél kedvez a tempóváltozásnak, mert a hőségnek megvannak a maga törvényei. Gyorsulás, lassulás, ahogy az év- és a napszak diktálja. Az egyéni igények (szokások) hozzáadódnak az éghajlat által meghatározottakhoz, amelyeket mindenki elfogad. Talán a dél sugallatára kellene hallgatnunk, amely jobban elismeri a test jogait, és a teljesítményőrületet nem fokozza minden határ vak áthágásáig. Még nem vagyunk zombik, még nem vagyunk gépek. Szerencsére. Mert akkor befellegezne méltóságunk fölött és odalenne a remény elve is. Ma mindkét érték veszélyeztetett (állítja Földényi F. László), és ahhoz, hogy életben maradjanak, lassúságra van szükségük. Ebben nyilvánul meg a lassúság hétköznapian gyakorlatias funkcióját meghaladó egzisztenciális, metafizikai jelentősége.

 

Fürjes Gabriella fordítása

Ilma Rakusa
XV. évfolyam 5. szám

Címkék: élmény, Ilma Rakusa, lassulás

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.