Holisztika

Ilma Rakusa: Megszakított idő (Öregség)

Merre tartasz, ember?


 

Időt kérni, ahogy a sportban szokás, kilépni a hétköznapok menetéből, "letenni a lantot". És mi következik azután? Meg kell ragadni az esélyt, hogy az ember a saját ritmusa, a saját igényei szerint élhet. A paraszti életmód alig ismeri a munka és a szabadidő szétválását, és a művészek is tagadják csakúgy, ahogyan a foglalkozás és a hobbi megkülönböztetését. A munka és a szabadidő "az életművészet" koncepciójában szétválaszthatatlan. Egységük magában foglalja a teljes elkötelezettség kockázatát, a (kreatív) kudarcot.

 

Mi különbözteti meg a megszállott művészt a new economy munkamániás robotosától? Önmeghatározása, "hűsége önmagához", alkotó szenvedélye, amelynek nem kell tekintettel lennie a siker paramétereire (habár a korszellem ezen a téren is áldozatokat ejt)? Hinni szeretnénk, hogy a mondat, "inkább végigdolgozza a maga 16 óráját, egyszerűen kikapcsolni, az neki nem megy", egy művész szájából másképpen hangzik, mint egy docenséből. A munka és az élet azonosítása szigorúan véve csak a művész esetében igaz, akinek kevés fogalma van arról, mi az unalom vagy mi az ürességtől való félelem. A Kathrin Röggla riportjában megszólaltatott docens vallomása azonban annál szomorúbban cseng:

 

"Szünetet iktatott be, előfordult már, hogy szabadságot vett ki, azt gondolta: miért is ne? Egy ideig semmit se tenni, ezt el tudná képzelni. Felnevelni egy gyereket, megírni egy könyvet, vagy valami mást csinálni? Miért is ne, gondolta, no és mit csinált? Egyáltalán semmit se csinált, azaz mindenféle nehézségei támadtak - 'logikus', emberek, akik megszokták, hogy napi 14 órát keményen dolgoznak, nem tudnak egyszerűen leállni, inkább folytatják, olyan helyzeteket teremtenek maguk körül, amelyekben a megszokott stressz magától visszaáll." Végül pedig: "ez a kis szünet majdnem megölte őt."

 

 Az idő megszakítása valóban művészet volna? A hétköznapokban is kellene, hogy legyenek szünetek: egy olvasással eltöltött kellemes óra, egy séta, zavartalan főzés, meditatív vasalás, nyugodt kertészkedés, az elmélkedés pillanatai, melyekben a gondolatok kószálhatnak, semmiféle kényszer el nem érheti az ént (még egy telefon alakjában sem). A megszakításoknak, a szüneteknek szabályos időközönként követniük kell egymást, miközben a megszakítás maga is szabályoz. Az idő diktátuma ellen lélegzünk. Ehhez kapcsolódóan eszembe jut a nagy sztoikus, Marcus Aurelius gondolata, mely szerint az ember mindenkor megteheti, hogy visszavonuljon önmagába, "mert sehová nyugodtabban, zavartalanabbul vissza nem vonulhat, mint a saját lelkébe" (Elmélkedések). Feltéve természetesen, hogy lelke, ellentétben minden egyébbel, nem szenved el súlyos támadásokat.

 

Legyünk tehát szerényebbek, és válasszuk kiindulásként saját lélegzetünket. Meglehet, hogy ma már a puszta elhatározáshoz is bátorságra van szükség, hogy a csúcsteljesítmények követelésével saját ritmusunkat, személyes "elválasztott időmértékünket" (Sten Nadolny) szegezzük szembe. Ugyanarra a bátorságra, amely a különbözéshez és a mássághoz tartozik. Habár az utóbbi alatt én azt értem, hogy önmagunk vagyunk. Elég a (tömegmédia által terjesztett) mintákból, hogy milyennek kellene lennie az eszményi testnek, az eszményi karriernek, az eszményi életstílusnak, hogy miként kellene ideálisan alakítanunk a szabadidőnket. Elég a trendiségből, az egymást vadul követő divatok, a naprakészség diktátumából. Miért ne élnénk a ciklusok ellenében vagy aciklikusan, éppen csak annyival eltolva az életünket, amennyit nem az ellenállás vigasztalan szelleme, hanem a saját érdekeink igényelnek? A csordaszellem és az anarchia között található valahol az, amit "saját útnak" nevezünk, és ami a túlfokozott ingerek közepette kényszerektől mentes zónákhoz vezethet és kell is vezetnie. Ez nem elitisztikus program, nem a kivonulásé, ellenkezőleg, olyan, amely a túlélés érdekében elengedhetetlenül szükséges a tempokrácia korában.

 

Lássuk hát a csökönyösség gyakorlatait: céltalan sétálgatás mindenféle vásárlási szándék nélkül, de éber érzékekkel. Pontosan megfigyelni a homlokzatok nyelvét, a járókelők mozgását, a fény játékát az üvegen, a fémen és a vízen. Fű fakad a nagyvárosok járdáin, kutyák játszadoznak, mint a gyerekek, plakátok betűzik a világot keresztül-kasul. Megállni, széttekinteni. Bóklászni a platánsorban vagy a háromszögletű parkban. Hallgatni, ahogy a kavics csikorog a talpunk alatt. Mangófagylaltot nyalogatva tenni egy kört a tó körül, amely sötéten csillog. Sehol egy hattyú, csak néhány vadkacsa, az est a nádasra ereszkedik. Kiáltások. Még nem havazik, de már csípős a levegő, gördeszkások száguldanak el mellettünk. A padon egy szik férfi ül, a cipője hegyét vizsgálgatja.

 

Minden egyes ember képes rá, hogy önmagában egyfajta hideg forradalmat indítson, írja Michel Houellebecq, egyszeriben elengedve maga mellett a reklám informatív áradatát. "Elég egy lépésnyire félrehúzódni. (...) Elég beiktatni egy kis szünetet, elzárni a rádiót, kikapcsolni a televíziót; nem vásárolni többet és nem is vágyni a vásárlásra. Elég nem részt venni. (...) Elég a szó igazi értelmében mozdulatlannak maradni néhány pillanatig."

 

A világ iránt tanúsított effajta esztétikai magatartás az etikus viselkedés alapja saját magunkkal szemben, amennyiben a félrehúzódás másfajta figyelemmel párosul. Szembeötlő, hogy a nyugati társadalomban a leggyorsabban növekvő korcsoport (messzemenően) elzárkózik ettől az esztétikától. Az öregség, aminek természete szerint lassúságot, elmélyülést, koncentrációt és az idő megszakítását kellene hoznia, az "öregség mai filozófiája" szerint megfosztódik mindettől, fiatalságot, fittséget és szüntelen aktivizmust kényszerítenek rá. A gyorsaság, a terjeszkedés és a vágy uralkodik a nyugalmon és a bölcsességen. Paul Baltes öregségkutató szerint olyan korban élünk, amelyben „az embernek szüntelenül úgy kell éreznie, hogy még nincsen készen". Valóban: amíg a fiatalok és az idősek valaha szerencsésen kiegészítették egymást, ma az ifjú és az idős ember éretlensége összeütközésbe, szörnyű versengésbe keveredik. A kilátások kétségesek: a stylistok által megtervezett (génmanipulált) test áruvá válik, amelynek belső életét is ugyanígy dizájno­sítják.

 

Itt az ideje, hogy visszahelyezzük jogaiba a természetes pusztulást, a fáradtságot és a tökéletlenséget. Itt az idő, hogy megöregedett testünkben a szép lélekkel foglalkozzunk, a lélek tapasztalataival és egyszeriségével. Ígérjen bár a géntechnológia jobb és hosszabb életet, az alapvető felelősség akkor is az egyéné marad: hogy egyetlen életét egyedi módon alakítsa. Do it your way.

 

Konrád György jegyzi meg az öregségről szóló bölcs tűnődésében (Sétálgathatsz): "Mi a legjobb? Lelassulni egészen a kontemplációig." Bora Ćosić pedig ezt írja Vámárunyilatkozat című időskori esszéjében: "A lassúságra gondolok, amire csak most tettem szert, és ami egész életemben annyira hiányzott. (...) Talán ágyban fekve kellett volna leélnem az életemet, ahogy Oblomov leélte a magáét, egy széken ülve majdnem mozdulatlanul, mint Malte, vagy egy fa alatt gubbasztva, akárcsak Estragon. Ez a testtartás mindennél inkább megfelel az ember helyzetének, ebben és nem másban kellett volna eltöltenem az időmet. Akkor több megértéssel és lassúsággal bántam volna a dolgaimmal, megtapasztaltam volna magamtól néhány olyan kézmozdulatot, amilyet csak az anatómiai atlaszban látni, vagy filmen, amit le lehet lassítani. Nem csörtettem volna át az időn, csak hogy amilyen gyorsan csak lehet, leöntsek valami folyadékot a torkomon és letöröljem a homlokomról az izzadságot. Mintha nem tehettem volna meg ugyanezt lassan is, a mosakodást és a reggelizést is, és legfőképpen lelassíthattam volna a lépteimet, amelyek gyakran csaptak át ügetésbe."

Fürjes Gabriella fordítása
XV. évfolyam 6. szám

Címkék: Ilma Rakusa, Megszakított idő, öregség

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.