Holisztika

Ilma Rakusa: Sebesség (Határ)

Merre tartasz, ember?


 

A sebesség a 20. század jelképévé vált. Ábécéjéhez tartozik a technikai, a kulturális és a szemiotikai gyorsulás, a turbókapitalizmus és a nagy sebességű technológia, a teljes mozgósítás, a száguldás nyugalma, a tömeges motorizáció és a sebesség hajszolása, az idők összemérése, a quicktime, a távoli dolgok jelenléte. És mindehhez, úgy tűnik, szorosan kapcsolódik a siker és az élmények fokozása, a sebesség pedig együtt jár a hétköznapok olyan elengedhetetlen tartozékaival, mint a gyorséttermek, a gyorsmosodák, a gyors javítási és szállítási szolgáltatások. A számítógépek lényegében nagy teljesítményű motorokként működnek, így tehát maguk sem mások, mint a sebességet fokozó eszközök. Repülőket és nagy sebességű vonatokat vezetnek, a hírforgalmat és az információáramlást bonyolítják, a termelésirányításban dolgoznak, rájuk van bízva az orvosi technika, digitális stopperórák mérik a csúcssebességre képes sportolók rekordteljesítményeit, a nagy sebességű kamerák pedig a mozgásfolyamatok optimalizálásában segédkeznek.

 

A sebesség nem csupán fertőző, úgy tűnik, a sebesség öncéllá vált. És mindig további gyorsulást igényel. A növekedés határairól és egyéb határokról nem akarunk tudomást venni, ellentmondanak a jelenlegi turbóökonómia fékezhetetlen terjeszkedési kényszerének. De mielőtt a fenyegető összeomlás és robbanás bekövetkezik, ideje lenne figyelnünk a sebességtúllépések vészjelzéseire: a száguldozással okozott halálos közlekedési balesetekre ("La vitesse ou la vie", olvasható a francia autópályák mentén álló táblákon az emlékezetes felírás), a levegőben gomolygó kipufogógázra, a közlekedési dugóktól szenvedő utakra, a stressz okozta testi és lelki betegségekre ("hurrx sickness", "acceleration disorder", "compression tiredness"), a termelés egyre előrehaladottabb automatizálása nyomán fellépő munkanélküliségre, az "információs bombára" (Paul Virilio), amelynek virtualizáló hatása kiöli az emberből a valóságos dolgok, nem utolsósorban a szenvedés és az erőszak valósága iránti érzéket.

 

Vannak már figyelmeztető hangok, és olyanok is, amelyek a trend megfordulását hirdetik. Tanácsadó könyvek jelennek meg ilyen címmel: Lassítsd le életed vagy A világ gyorsasága, és jó néhány internetes oldal fedezi fel újra a lassúságot. Ilyen például a Társaság az idő húzásáért (www.zeitverein.com), a Lajhárok klubja (www.slothclub.org) vagy a Lassú élet (www.slowlife. net). Szokásba jöttek már az okos marketingstratégiát folytató lassú városok (www.cittaslow.net) és a lassú éttermek (www.slowfood.de) is. A nyugodt forgalmú, ökológiai megfontolások alapján működtetett (olasz és más) kisvárosokban a "lassan járj, tovább érsz" elve uralkodik, a "lassú éttermekben" pedig egészséges, biológiailag tiszta nyersanyagokból készített ételeket kínálnak. Ez a koncepció az üzleti szempontokon túl megfelel annak, amit Virilio "az észlelés új etikájának" nevez. Nem egyébről van szó, mint egyfajta odafordulásról a valóságos itthez és mosthoz: emberi várostervezésről, életkörnyezetünk minőségéről (és különleges súlyáról), fizikai tapasztalatokról és a közelségről, a látás művészetéről, amit a felelős szemtanúság tartalmaz, az érintés, avagy a "döntő perspektíva" felértékeléséről (az "adatruha" és az "elektronikus kényszerzubbony” kárára), a valóságos örömről (cyberszex helyett), a közvetlen érzéki benyomásokról és testi érzésekről (a virtuális ingerek áradása helyett), a tér és az idő mélységdimenziójának visszanyeréséről "a globális faluban".

 

Virilio követelései sürgetőek, de azoknak a dacolásába ütközik, akik az ellenálló valóságot inkább a virtualitás semmire sem kötelező könnyűségével helyettesítik. (Nem hiába éppen ezek a mai divatszavak: easy, light, quick). Minél kevesebb a valódi súrlódási felület, annál nagyobb a vélt (öröm-) nyereség. A sebesség kábítóan hat, mert az anyagtalanság érzetét kelti. (Az olasz költő, Giacomo Leopardi Zibaldone című művében "a végtelenség képzetéről" beszélt, amit a ló sebes vágtatása sugall. Ez még 1821-ben volt. Ha ma élne, vajon a gyorsulás misztikusa válna belőle?) A valós idő határtalansága hasonlóan vonzóan hat. A sorsszerű csábítás vonzása ez, amint Virilio figyelmeztet: "A valós idő technológiái elpusztítják a jelent azáltal, hogy egy kommunikatív máshol kedvéért elválasztják e jelent a maga »itt és most«-jától, aminek nincs többé köze a világ konkrét jelenlétéhez, csupán valami tökéletesen rejtélyes diszkrét teleprezenciához." Hétköznapi jelenetek: a számítógép bolondja este sem képes megválni a gépétől, miközben a felesége hiába várja, hogy végre beszélgessenek és kellemesen együtt legyenek. Aztán együtt leülnek a televízió elé, rövid szörfölés a csatornák között, aztán vége. Egy olasz sétálóutcán a beszélgetések többnyire nem párok között zajlanak; magányos gyalogosok kiabálnak élénk karmozdulatok és mimika kíséretében a mobiltelefonjukba, csupa vándorló monád, úton vannak "a kommunikatív másholban". Egy internetkávézóban egymás mellett ülnek a képernyők előtt az internetezők, és megigézve függesztik tekintetüket a villózásra. Semmi sem bírhatja rá őket arra, hogy szomszédjukra pillantsanak. Magányosságuk - autizmusuk? - tökéletes, akár órákig is chatelnének. A chatelés gyakorta névtelenül zajlik, gyorsnak és lazának kell lenni, elektronikus small-talk, amely elég önmagának. Egy szórakoztató buborék. Semmi több. Bármerre néz az ember, az egyidejűség artistáit látja: a villa jobb oldalon, a mobiltelefon a balon, és suttogva még néhány utasítást is adnak egy néma jelenlevőnek; gyaloglás vagy autóvezetés közben üzleti tárgyalásokat folytatnak; kevergetik az ételt a serpenyőben, közben telefonálnak és zenét hallgatnak a rádióból; simogatják a barátnőjüket, közben az éteren keresztül szimultán szidják az anyukájukat, és mindehhez még tévét is néznek. Mindez csak a megosztott (szétosztott) figyelemnek köszönhetően lehetséges, amely tárgyát lebegve érinti, siklik rajta és gyorsan továbbmenekül.

 

A sebesség korában nehéz megőrizni az összpontosítás fókuszáltságát. Bizonyos mértékig oldódik, és el kell fogadnia az életlenséget. A látványra épülő reklámok ügyesen húznak ebből hasznot, míg a művészetek - főként a film, a videó és a színház - esztétikai tőkét húznak belőle. Grank Castor rendezései szédületes tempót diktálnak, a színpadi események egyszerre több helyütt zajlanak, a látványt perspektivikusan kiegészíti a videó médiuma. A harsány képiség és mozgásvilág igénybe veszi a legmodernebb szokásokhoz alkalmazkodott látást is, illetve "hiszterizálja" a nyugati mindennapok agresszív reklámozását. Fokozás, erősítés, "szalagcímmé változtatás", feltűnés: ez a jelszó. Castorf látszólag pornográf színháza megmutatja, milyen nagy a veszély, hogy az egyén saját találmányainak áldozatává válik. "Körül van véve nála hatalmasabb médiakísértetekkel, amelyek megbabonázzák. Az egyes ember a piacok és az élettudományok szkennelt, pixelekre osztott, fragmentált, klónozott szolgája." (Peter Kümmel) Castorf színpadi alakjai kamerák, mozivásznak és monitorok között nem egymással kommunikálnak, hanem mediális előképekkel és másolatokkal. A szemetet ünneplik, az ösztönök kiélését, a hűvös orgiát, miközben mindenki a végét járja, de ezt legbelül senki sem érzi. Mintha "korunk általános gyanúját" vinné színre Castorf, hogy "ez az úgynevezett belső élet talán már nem is létezik." (Peter Krümmel)

 

Olyan diagnózis ez, amely kiélesíti a hallásunkat. De a teljes igazságot nem fejezi ki. Castorffal szemben ellenpéldaként említhetjük a legalább annyira sikeres Christoph Marthalert, aki ellentétes értékekre alapozza munkáit: az empátiára, a lassúságra, az olvashatóságra, a humorra. Marthaler "erotikus színházában" nyoma sincs az erőszaknak, nem állnak csatasorba a média eszközei, nincs harsányság és tolakodás a kommunális szemét körül. A szereplők halkan énekelnek és nagyokat alszanak; a magány és a fáradtság aggályok nélkül jelenik meg a színpadon; a néző fellélegzik: emberi indulatok, nyugodt ritmusok, szívhez szóló zene, finom humor; voyeurködés helyett végre az érzés van soron, melankolikus érzés, és nem sokkszerű megmerevedés. Nem hallunk lármás reklámokat és nem látjuk a csábítás gyors gegjeit: Schubert Szép molnárlánya anélkül bontakoztatja ki varázsát, hogy belekeverednének divatos ellenszólamok. Annyi nonchalance mindenesetre megengedett, hogy a szereplők fekve és a fal felé fordulva énekeljenek. A pátosznak és a hazugságnak Marthaler színpadán nincs keresnivalója.

 

Fürjes Gabriella fordítása 


XV. évfolyam 4. szám

Címkék: Ilma Rakusa, Sebesség (Határ)

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.