Holisztika

Kapaszkodás

…mint a növények léggyökerei


 

Csak fizikai szinten kötődik a kapaszkodás a kézhez. Kapni, megfogni, megragadni, valami után nyúlni a kezünkkel tudunk. Ám lelki, szellemi horizonton ilyenfajta fizikai kötelék már nem létezik.

 

Hermann Imre pszichiáter írta le a megkapaszkodási ösztönt, a csecsemők hihetetlenül erős fogóreflexét. A kisbabák olyan erősen meg tudják ragadni ujjunkat, hogy egész testüket tartani bírják ebben a kapaszkodásban. Szőrös emlősöknél is megfigyelhető, hogy az anyaállat szőrébe csimpaszkodnak kicsinyei, így közlekednek.

 

Esetenként az anyaállatok szájukba fogják kölykeiket. A kölykök rendre szoktatásának fontos eszközei a grabancrázás, a behúzott körmökkel adott macskapofon vagy a puha harapás, amely inkább cirógatás jellegű, mintsem fájdalmas büntetés. Láthatjuk, hogy az emberpalántáknál is megvan ez a támaszkeresés, biztonságra vágyás, fogódzók keresése.

 

Futónövényeknél, folyondároknál nem ösztönvezéreltségről beszélünk, hanem a Nap felé törekvés figyelhető meg a magasba kúszásnál. Csodálatos látni, miként kapaszkodnak egyes növények a léggyökereikkel, például az orchidea. Még lélegeznek is ezekkel a levegőben nyújtózkodó gyökereikkel.

 

A kapaszkodás ellendinamikája a zuhanás. A zuhanástól való ősi félelem végigkíséri életünket. Gondolom, a hegymászók egy része éppen ezt a félelmet küzdi le, míg aki a szakadékokban leli halálát, úgymond ezt a félelmet szerzi be. Az álmoknak is vissza-visszatérő eleme a zuhanás. Mondok egy példát:

 

Egy közepesen ismert festőnő álmában egy készülő ház állványzatának felső részébe kapaszkodik. De le kellett mennie egy alsóbb szintre. Amikor le akart jutni, látta, hogy nincs közbülső állvány. Kétségbeesetten kapaszkodott a mélység felett. Igen elfáradt az erőlködésben és félelemben. Végül arra ébredt, hogy valahogyan zuhanás nélkül lejutott a földre.

 

Az álom elég kézzelfoghatóan nyújtja az üzenetét. A készülő ház nyilván az életmű, amelyet ritkán éreznek befejezettnek és lezártnak a művészek. A feljutás a fenti szintre, míg a közbülső állványok hiányzanak, a képzelet repítő erejét mutatja, azokat az ihletteljes „elszállásokat”, ahonnan bármilyen nehéz, mindig vissza kell jönnünk a földre, a realitásokba, a mindennapokba, a gravitációnak engedelmeskedvén. És persze benne van a hírnévbe, a közismertségbe, a kapcsolatokba való kapaszkodás is. Maga a festés is az alkotásba, a megörökítésbe, az önkifejezésbe való kapaszkodás.

 

Balesetek, amelyekben valaki az ujjait veszti el, valahol a sérült megkapaszkodási ösztönről árulkodnak. Egy kliensem, akinek gyermekkorában maradandó sérülést szenvedtek az ujjai, nagyon hajszolt, űzött, csapongó meneteket produkált a dialógusokban. Folyton elágazott, részletekbe navigálta volna a témát, mindent elkövetett, hogy kicsússzon a kezemből, sőt ezt ő ficánkolásnak nevezte, amelyből szinte sportot űzött. Fárasztó izgágasága, zilált kedélye, örökös ficánkolása a játszmák, függőségek és emocionális terror között, saját megfogalmazásában is csapkodás volt a megkapaszkodás helyett.

 

Egyik álmomban a gimnáziumi magyartanárom - aki egyebekben elvetélt költőnek mondta magát - megoperálta a fiú ujjait, és azok teljesek, épek lettek. A srác álmomban tíz-tizennégy év körüli volt, és nagyon zokogott. Odaadóan próbáltam nyugtatgatni, hogy a nagy sírásból kitörő öröm lehessen. Az ő megfogalmazása az is, hogy a vicsorítás a nevetés helyett van.

 

Egy másik kliensemnél, aki középiskolás korában nyári munkán vesztette el az ujjait, valami gépen dolgozván, megrázóan rajzolódott ki az apjába való megkapaszkodás vágya. Szülei elváltak, új házasságokban éltek, őt a nagyanyja nevelte. Nyaralás helyett nyári munka jutott neki. Mindennek tetejébe apja súlyos alkoholista volt, a brutális fajtából.

 

A köznyelv rengeteg szófordulata utal a megkapaszkodás elvont jelentésű tartományára. Ilyenek például a kapaszkodás a mama kötényébe, fűbe-fába a vízben fuldokló esetében, magasra a társadalmi ranglétrán, vagy a szekér után futni, amely nem akar felvenni bennünket. Beszédes metafora a „sors keze”, amely utolér bennünket, vagy ha valaki olyan kapcsolatokkal rendelkezik, amelynek folytán messzire tud nyúlni. Erről szól a manapság egyre divatosabb networking gyakorlata. Gesztusok egész garmadája utal a kezünkkel végzett kapaszkodási történésekre: siker esetén dörzsöljük a kezünket, tétlenség alkalmával ölbe tett kézzel ülünk, ha kihívóak akarunk lenni, csípőre tett kézzel nézünk szembe partnerünkkel, szégyen esetén kezünkbe temetjük arcunkat. Ha harcba szállunk, úgymond felvesszük a kesztyűt. Ha finomak akarunk lenni, kesztyűs kézzel bánunk ellenfelünkkel. Árulás esetén a büntető hatóság kezére juttatunk valakit, és markunkban tartjuk azt, aki a hatalmunkban van. Ha irányításhoz akarunk jutni, kezünkbe kell vennünk az ügyet, fognunk kell a gyeplőt, és a sikerhez két kézzel kell kapnunk az alkalmon, ha az kínálkozik. A kézfogó mindig is a mátkaság jele, azt jelenti, hogy elnyertük a kezét a leendő hitvesnek, és eljegyeztük őt. A kézfogás a kultúránkban üdvözlési forma. A kinyújtott kezet elutasítani igen egyértelmű megvetés jele. Kezet adunk barátság esetén, emelünk, ha ütésre állunk készen, tördelünk, ha kínban vagyunk, és sokszor érezzük a tehetetlenségünket úgy, mintha formálisan meg lenne kötve a kezünk. Máskor pedig szabad kezet kapunk az önálló cselekedetekhez. Bizalom esetén tűzbe tesszük a kezünket valakiért, ha meg kell adnunk magunkat, felemeljük a kezünket, eskütétel alatt pedig a szívünkre tett kézzel fogadkozunk. Az ima összekulcsolt kézzel történik, és egy-egy veszély múltán összetehetjük a két kezünket, hogy megúsztuk a bajt. Szerelmesünket vagy bármilyen más lehetőséget, amely megcsillant előttünk, lecsaphatja kezünkről, aki szemfülesebb nálunk. Kézenfekvő az, ami nyilvánvaló. Kézen-közön viszont eltűnik, homályban marad, elkenődik az, ami többek közvetítésével halad az utakon, különféle módokon.

 

Vannak a kapaszkodásnak áldatlanabb formái is, amikor a múltba, egy régi dicsőségbe vagy kudarcba gyökerezünk ahelyett, hogy haladnánk a saját idővel, a mindenkori kihívásoknak eleget téve. Rögeszmékbe is beletemetkezhetünk, vagy kényszerneurózisba, szabadulás helyett.

 

A megkapaszkodás és elengedés egész fejlődésünk alapdinamikáját, váltakozását, egyensúlyát és harmóniáját adja. Amikor Dionüszoszt, a tragédia és mámor istenét megkötözni próbálták, a gúzsok maguktól eloldódtak róla, mert belsőleg szabad volt.

 

Ahol már csak néhány ember is összegyűlik, ott úgynevezett pszichológiai tér alakul ki az odavitt indulatokból, érzésekből, kimondatlan elvárásokból. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy nehéz fogódzót találnunk a pszichológiai tér ismeretlen dinamikájában, amelynek sodró lendülete könnyen leverhet bennünket a lábunkról. Már persze csak akkor, ha nem találunk megfelelő kapaszkodót, amely lehet eszme, idea, erkölcsi tartás, hit, meggyőződés. Ezek a belső kapaszkodók, amelyek tartást adnak nekünk.

László Ruth
XVII. évfolyam 5. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.