Holisztika

Kapcsolataink bankszámlája

Bert Hellinger-féle családállítás 3. rész

Mindenki ismeri azt a feszültséget, amikor kap valamit az ember, és úgy érzi, nem fogja tudni viszonozni, adós marad. Megköszöni, amit kapott – ez csökkent ugyan valamit ezen a feszültségen, de a végleges megkönnyebbülést akkor éli át, amikor ott áll az illető előtt a viszontajándékkal. És ha egy kicsivel többet sikerült visszaadnia, mint amennyit kapott, annál jobb.


 

Az adok-kapok tánca

Ha kapunk valamit, úgy érezzük, le vagyunk kötelezve, a másik ettől fölénk került, és az adósává váltunk. Ezzel az ideiglenes státusvesztéssel jár az elfogadás. Azért mondjuk vagy fejezzük ki azonnal, hogy „köszönöm”, mert ezzel is törlesztünk valamennyit. Ám még mindig ott a vágy bennünk, hogy mi is adjunk, ha lehet, egy kicsivel többet. Ha ez megtörténik, jól érezzük magunkat. Kiléptünk az adós szerepéből, most azzal a kicsivel többel mi tettük a másikat adósunkká. Mi kerültünk úgymond felülre az adok-kapok libikókáján. Ám a mérleghinta – már ha jól működik egy kapcsolat – nem áll meg. Most a másik fogja viszonozni, amit visszakapott, talán ő is többet ad, mint amennyit mi adtunk neki, és máris átlendül a hinta, ismét mi vagyunk alul. Az ugyanis, hogy ki mennyit ad és kap, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, pontosan könyvelődik. Könyvelődik kicsiben és nagyban, párkapcsolatban, munkakapcsolatban, barátságban, szomszédságban egyaránt.

 

Nem vihetünk kevesebbet, mint amennyivel a múltkor ők érkeztek hozzánk. Akkor is szempont ez, ha karácsonyi, születésnapi vagy nászajándékot választunk.

 

Fent, majd lent, és újra fent 

A családállítás tapasztalatai szerint az adok-kapok mértékétől függ, hogy milyen boldognak élik meg a kapcsolatukat a felek. Ha csak keveset adnak egymásnak, kevés figyelmet, szeretetet, törődést, akkor kicsi a boldogság. Minél nagyobb az amplitúdó, minél élénkebb az adok-kapok tánca, annál boldogabbnak, beteljesedettebbnek érzik a felek a kapcsolatot. Ám van ennek egy hátránya is: minél többet adok és kapok, annál jobban elveszítem a függetlenségemet és kötődöm bele a kapcsolatba. Aki a szabadságát akarja megőrizni, jobban teszi, ha csak nagyon keveset ad és fogad el, és a szabadságért cserébe lemond erről az életet adó áramlásról. Ugyanúgy van ez, mint a járásnál. Ha mindenképpen arra törekszem, hogy megtartsam az egyensúlyomat, akkor, ahogy azt rövid síelőkarrierem első napján megtapasztaltam, jobban teszem, ha meg se mozdulok, mert abból nem lehet baj.

 

A mérleghinta – ha jól működik egy kapcsolat – nem áll meg

 

Az egyenrangú kapcsolat

Amíg mozog a mérleghinta, és a részidőket összeadva közel annyi ideig van fent az ember, mint ameddig lent, addig élvezetes a játék. Mint ahogy a játszótéren vége a jókedvnek, ha az egyik gyerek lent lefogja a mérleghintát, a másik meg fennreked, a nagyok között is bajba kerül a kapcsolat, ha leáll a mozgás. Ez a szülő-gyerek kapcsolaton kívül minden kapcsolatra érvényes. A szülő ad – egy életet, és jó esetben minden mást, ami a felnövekedéshez kell, a gyerek meg kap. És még ha felnővén támogatja is a szüleit, akkor se tud mindent viszonozni. A „szülő fent – gyerek lent” helyzet tehát állandó. Ha a párkapcsolatban alakul ki ez a helyzet, hogy az egyik főleg ad, a másik főleg kap, akkor megváltozik a kapcsolat minősége. Az egyik szülőszerűvé, a másik gyerekszerűvé válik, és nagyon eladósodik. Az adós pedig ritkán táplál pozitív érzelmeket a hitelezője iránt.

 

Előfordul, hogy az egyik fél megbetegszik, egy ideig ápolásra, gondozásra szorul. Ha a kapcsolatban jól működött a mérleghinta a betegség előtt, akkor lehet tudni, hogy utólag majd rendeződni fog a számla. 

 

Lekötelezlek, hogy kelljek

Vannak, akik azt gondolják, hogy azzal biztosítják be a helyüket egy kapcsolatban, ha sokat adnak a másiknak. Ők a „jók”, ők vannak felül a mérleghintán. Adnak, és nem fogadnak el viszonzást, majd megint adnak, és így egyre feljebb és feljebb kerülnek a másik fölé. Mintha egyre magasabb szobortalapzaton állnának ott fenn az elérhetetlen magaslatokban. A másik meg közben áll, és néz onnan lentről felfelé. A viszonzás és kiegyenlítés reménytelen, egyre kisebbnek és kisebbnek érzi magát. Végül már csak egy út marad számára, el, kifelé abból az adósviszonyból, ami egykor kapcsolatnak indult. Az az elképzelés, hogy „ha nagyon sokat adok, akkor kelleni fogok”, tönkretette a kapcsolatot. Ha valaki csak ad, és nem hajlandó kapni is, akkor egy idő után a többiek már nem akarnak tőle többet. És akkor az, aki addig csak adott, feláldozva talán a saját érdekeit is, fájdalommal tapasztalja, hogy „már megint így járt”, pedig úgymond mindent megtett a másiknak.

 

Sok depresszióban szenvedő ember él úgy, hogy nem akar, vagy valamilyen oknál fogva nem tud elfogadni. Ha ismernénk a történetét, valószínűleg megtalálnánk az okát, hogy miért alakult ez így. Bármilyen fájdalmas is ez neki, kivonja magát a kapcsolatok áramlásából, takaréklángon él, üresnek és elégedetlennek érezve magát. Ez a nem-elfogadás sokszor a szülők nem-elfogadásával kezdődik, és később minden más kapcsolatra és a világ jó dolgaira is átterjed. Ha ez van a háttérben, az valószínűleg fájdalmas élmények következménye, aminek így aztán még több hiány és fájdalom az eredménye. A családállításnak sokszor az a hozadéka, hogy az ember a családi szövevényt látva megérti, hogy nem őt nem szerették a szülei, hanem nekik maguknak is olyan terheik, sorsátvállalásaik voltak, hogy egyszerűen nem tudtak többet adni. Csak egy élet tellett, több nem. Ha viszont sikerül ezt az életet elfogadni, úgy, ahogy azt adni tudták, sikerül meggyógyítani a gyerekkori sebeket, és máshonnan megszerezni, ami hiányzott, akkor be tud állni az adok-kapok táncába. 

 

 

Az aranyszabály: csak annyit adjunk, amennyit a másik viszonozni tud

És persze annyit, amennyit el tudunk fogadni viszonzásképpen. Hogy mekkora az elfogadható mennyiség, azt az ember az eredeti családjában tanulja és szokja meg. Az egyik családban úgymond mediterrán stílusban élnek, gyakran és sokat adnak egymásnak, és sokat kapnak, hangosan, nagy gesztusokkal kísérve. A másik család „északiasan”, visszafogottabban él: keveset ad és kap, azt is halkan és ritkán. Az előzőhöz képest mondhatni a homeopátiás adok-kapok adagok mellett érzik magukat a családtagok lelkileg kényelemben. A két véglet között pedig ott van a rengeteg variáció. Egyik mérték se helyes vagy helytelen – egyszerűen csak olyan, amilyen. Amikor két ember találkozik és összekerül, akkor az északi-déli stílus kontinuumon a délebbre eső családból jövőnek kell az északabbra esőhöz alkalmazkodnia. Ha sokat adunk valakinek, aki a kevéshez szokott, az úgy érzi, elárasztják, menten belefullad a sok szeretetbe, és elmenekül. A mérleghinta sem tud ilyenkor működni: kap valamiből – a saját mércéjéhez képest sokat. Ő ezt azonnal viszonozza, de a legjobb szándék mellett is csak annyit tud visszaadni, amennyi a természetéből és a megszokott mértékből adódóan kitelik tőle. Bár minden tőle telhetőt megtett, saját magához képest rengeteget adott vissza, de ettől még mindig adós maradt. Az adóssága pedig idővel egyre halmozódik. 

 

 

Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel

Nemcsak jót adunk embertársainknak és szeretteinknek, hanem – szándékosan, vagy anélkül, hogy akarnánk – rosszat is. Elkövetünk valamit ellenük, megbántjuk őket, bajt, bánatot, fájdalmat okozunk. Aki megbánt, a másik alá kerül a mérleghintán, a megbántott, illetve sértett fél pedig fölötte áll. Ha a mérleghinta itt megáll, nem tud tovább működni a kapcsolat.

 

„Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, hogy sírok” – hallani sokszor. Valójában az történik, hogy azt hiszem: ameddig én vagyok ott fent a megbántott szerepében, sajnálhatnak, sajnálhatom én is magam, és a másik láthatja, hogy mit tett – de csak egy ideig. Mert mint arról már szó volt: az adós előbb-utóbb lelkileg vagy fizikailag is távozik a kapcsolatból.

 

A gyerek a szülővel szemben mindig adós marad

 

Egy lehetőségünk van arra, hogy ilyenkor megmentsük a kapcsolatot: ha visszaadjuk a kapott rosszat – csak valamivel kevesebbet, mint amennyit kaptunk. Ha megdobtak kővel, dobjuk vissza kenyérrel. Meggondolandó viszont, hogy azokban az időkben, amikor ez az instrukció született, még nem azzal az adalékanyagokkal dúsított BL200-as finomított fehérlisztből készült szivacspuhaságú valamivel dobálóztak, amit ma mi kenyérként ismerünk. Az akkori kenyér, ha nem is koppant akkorát, mint a kő, alkalmas lehetett az instrukció betartására: valami puhábbal ugyan, de visszadobni kötelező. Ott van a felszólító módban lévő ige: „dobd vissza…!” Mégpedig a szeretet okán és a kapcsolat érdekében. Hogy az a másik kiszabaduljon a „bűnös” szerepéből, és ismét egyenes háttal és emelt fővel tudjon ránk nézni. Mi sem vagyunk tökéletesek, és előbb-utóbb mi magunk is akarva vagy akaratlanul elkövetünk valamit, ami majd a másiknak fáj. És akkor csak remélhetjük, hogy az akkor pillanatnyilag megbántott másik sem akar majd túl sokáig ott fent, a sértett vélt erkölcsi magaslataiban tartózkodni.

 

 

A jóból kicsivel többet, a rosszból kicsivel kevesebbet – szeretetből

Ha visszadobtuk azt a kenyeret, azaz visszaadtunk a valamennyit a rosszból, mégpedig a szeretet okán kevesebbet, mint amennyit kaptunk, azzal kiegyenlítettük a számlánkat, és a másik, a bántó visszatérhet a kapcsolatba. Ha a gyerektől kap a szülő valami rosszat, jár a viszonzás, a büntetés. Ám a beígért egy óra szobafogság helyett engedjük ki félóra múlva, az egyhetes tévémegvonás tartson csak pár napig. Ha a partnerünk bántott meg, még ha ez bizarrnak hangzik is, jó, ha mi magunk is okozunk valamennyi fájdalmat, és megmondjuk, hogy pontosan mit kérünk „váltságdíjként”. Ám ha a tranzakció megtörtént, utána a bűnesetet tilos a továbbiakban felemlegetni.

 

 

Visszaadás helyett „megbocsátás”

Van, aki valamilyen oknál fogva fél a konfliktustól, a tisztázástól, talán attól is, hogy ellenvélemény esetén elveszíti a kapcsolatot. Ezért úgy próbálja megoldani a helyzetet, hogy a szőnyeg alá söpörve a történteket „megbocsát” – ezzel is biztosítva a morális fölényét. Mintha tőkét kovácsolna az elviselt bántásokból – csakhogy az így összegyűjtött pontok nem a kapcsolatba befelé, hanem kifelé hajtják a bűnös elkövetőt. Egy olyan viszonyban, ahol felette állnak erkölcsileg, ahol súlyos mínuszai vannak a bankszámláján, már csak nagyon nehezen lehet egyenrangú. Sokat kellene törlesztenie, és akkor még mindig csak nullán állna. Sok adós választja azt a megoldást, hogy kilép abból a kapcsolatból, ahol többet kapott annál, mint amennyit belátható időn belül kamatostul vissza tud adni. Az a megoldás marad, hogy keres magának új partnert, ahol tiszta lappal indul, és egyenes háttal próbálkozhat újra. 

 

 

A köszönet mint kiegyenlítés

Az egyik lehetőség a kiegyenlítésre az, hogy megköszönöm, amit kaptam. Nem csupán arról van szó, hogy kimondjuk: „köszönöm szépen.” Megköszönni annyit jelent, hogy örömmel és szeretettel elfogadom, amit a másik adott, tisztelve ezzel az adományt és az adományozót is. Tudjuk, milyen érzés, ha szerettünk kibontja az ajándékunkat, és sugárzik a szeme, ahogy ránk néz. Itt a kiegyenlítődés mellett még az az elemi szeretet is közrejátszik, ami összeköti és összetartja a családot vagy az adott társadalmi egységet. A köszönetben nemcsak azt nyugtázzuk, hogy kaptunk valamit, hanem azt is, hogy kik és mik vagyunk egymás számára.

 

 

A szülő ad, a gyerek kap – és majd a saját gyerekének adja tovább, amit kapott

Mint arról fent már szó volt, a gyerek nem tudja a szülőnek visszaadni, amit kapott – az életét, meg az összes többit, ami a felnevelésével járt. Bár a szülőnek és a tanárnak is sok öröme lehet a gyerekben, és vissza is kap tőlük valamennyit, soha nem billen át a mérleghinta a másik állásba. A gyerek a szülővel szemben mindig adós marad. Lehet, hogy ez a tény is segít abban, hogy el tudja majd hagyni a szülői házat. Az a helyzet megoldása, hogy a gyerek a saját gyerekének adja tovább mindazt, amit kapott. Ha pedig nincs gyereke, akkor úgy él, hogy sok más embernek haszna legyen a létéből. Ugyanez érvényes a tanár-diák viszonyra is.

 

A rózsák háborúja

Van, hogy többet adunk vissza a rosszból, mint amennyit kaptunk. A plusz rossz kiegyenlítésért kiált: most a másik adja vissza kamatostul azt, amennyivel többet kapott. És kész a verekedés, a háború. Ugye emlékszünk a Rózsák háborúja című filmre? Az egyik mindig csak egy kicsivel adott vissza több rosszat a másiknak, mint amennyit kapott…

 

 

Családállítás: www.angstermaria.hu

Képzés: www.rendszerakademia.hu

Dr. Angster Mária
XVI. évfolyam 3. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, kapcsolatok, psziché

Aktuális lapszámunk:
2020. április

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.