Holisztika

Kreativitás és szerendipitás

Holisztika

Egy Walpole nevű szerző találta ki, vagy használta a szerendipitás szót. "A három szerendipi herceg" című mesére utalt, akik utazásaik során mindig olyan dolgokra bukkantak, amelyeket nem is kerestek. A szó a közhasználatban azóta a váratlan felfedezésekre való rábukkanás képességét jelöli. Más szóval ezt a képességet kreativitásnak is mondhatjuk.


 

 

Ám a mindennapi életben ennek az ellenkezőjére, a kreativitás teljes eldugulására még több példa van. Az életvezetési zavarok, a mindenféle betegségek, szélsőséges esetben pszichózisok hátterében mindig munkál a probléma megoldására való képtelenség. Ez pedig a holtpont, a vakvágány, a megfeneklés, a kilátástalanság, az útvesztő. Vajon hogyan vesztik el a gyerekek a kiskorukban még annyira domináló lendületüket, eredetiségüket, kíváncsiságukat, kutató és kísérletező kedvüket? Miként válnak unott, fásult, kedvetlen, nehézkes, félelmekbe burkolózott emberekké? Egyik állomás nyilván az iskola, a maga lelketlen teljesítménykényszerével. Ezt követi a munkahelyi taposómalom, az érdektelenségek és jogtalanságok nehezen kibogozható szövevényével. De hát iskolai képzés nélkül a társadalmi élet teljesen ellehetetlenülne és a munka sem nélkülözhető. Ugyanakkor az is igaz, hogy a társadalmilag elfogadott és megengedett tevékenységformák merevsége nem csak az úgynevezett kreatív embert szorítják önkorlátozásra, hanem minden földi halandót. Csupa olyan helyzet és szerep, amelyet külső kényszerként lehet csak betöltenünk és megélnünk. A feltalálók sorsa minden időben a legakadályozottabb volt. Átvergődni a hivatalok őserdején, a gyakorlati alkalmazás engedélyeztetéséig, ez sok drámai történetet eredményezett az emberiség életében.

 

A múlt század derekán lábra kapott kreativitáskutatás minden bizonnyal ebből a kényszerű önkorlátozásból is táplálkozott. Itt nem volt tilos a sziporkázás, elő lehetett állni mindenféle ötletrohammal, a próbálkozás egyenesen kötelező volt, kísérletezés és játszadozás minden mennyiségben. Rengeteg centrum jött létre, főleg Amerikában, különféle egyetemeken. Kutatták a kreatív folyamatot magát, annak produktumát, végeredményét, a személyiséget és megpróbáltak kitérni a nevelési, alkalmazási, fejlesztési gyakorlati kérdésekre és lehetőségekre is. Próbálkoztak a kreatív gondolkodás mindenféle mérésével, a kreatív személyiség jegyek összegyűjtésével, Művészeti részlegek, kommunikációkutatás, problémamegoldás, csoportos brainstorming sem hiányoztak a kutatások széles palettájáról. A reklámipar felvirágzott. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, a reklám lett a nyertese ezeknek a kutatásoknak. Mert egyébként ezek az eredetiséget, hajlékonyságot, rugalmasságot, fluenciát vizsgáló tesztek csakhamar semmit sem mértek és sehová sem vezettek. Gondoljunk csak az egyetemi felvételi vizsgák elburjánzott gyakorlatára. A legelképesztőbb akadályok mellett a legetikátlanabb politikai protekciók és kiskapuk szabályozták a továbbtanulást. Emberek olyan tömegben kerültek kényszerpályára, amely már társadalmilag is éreztette hatását.

 

Felvetődik a kérdés: mérhető-e a kreativitás?

 

A szimulált helyzetek, mondvacsinált akadályok soha nem lehetnek annyira motiválók, mint a valódi, húsbavágó probléma felvetés, konfliktus. De hát ki tudja természetességét megőrizni és gyümölcsöztetni ennyi mesterséges körülményben? Hányszor érezzük, hogy 200-zal szeretnénk száguldani, de csak 25-tel döcöghetünk, ráadásul minden sarkon meg kell állnunk. De ez a mesterséges frusztráció mégis más, mint a természetes kihívások. A kreativitáshoz valóban szükséges valamelyest a szorongatott helyzet és stressz, de csak egy határig. Egy mértéken túl már gátló hatást fejt ki az emberre. A szériakudarc félénkké, kényszeressé, akár dadogóvá is teheti az embert. Fejlődés, ugrásszerű változás helyett nagyon is elkedvetleníthet, lefékezhet. És amikor a kutatások már arról szólnak, hogy nem is a produktum a lényeg a kreativitásban, hanem a lelki elevenség megélése, akkor már sok összemaszatolódás és ellaposodás történt.

 

A kreativitás az alkotóképességről szól, a teremtő erőről, az újat létrehozó képességről. Ez a tálentum, érdeklődés, belső hajtóerő a személyiség legtitka. Sok példázat van erről a talentumról, amelyet gyümölcsöztetnünk kell. Sokan elherdálják tehetségüket. Valóban patikamérlegen billeg, ahogyan a tehetséggel bánni lehet. Ha nagyon támogatják, elsorvad. Ha agyonakadályozzák, megfullad. Sokszor szoktam mondani: a tehetségnek két dolog árthat: ha törődnek vele, és ha nem törődnek vele.

 

Az alkotókról sok negatív tapasztalatunk lehet. Jobbára összeférhetetlenek, érthetetlen túlkapásaik vannak, nyugtalanok, kiszámíthatatlanok, követhetetlenek. Lehetnek kivámpiroló módon keserűek vagy indulatosak. Gorombák, nincsenek tekintettel a másik érzékenységére. Ne gondoljunk velük kapcsolatban valamiféle állandósult sugárzó jókedvre, áradó humorra, kellemes társasági emberre. Semmiképpen nem jellemezhetők kilúgozott tökéletességgel, letisztult egyöntetűséggel. Többnyire inkább zavarosak, rendetlenek, indulatosak, szeszélyesek, őrjöngő dührohamot kapnak attól, ha az íróasztalukon valaki arrébb tesz egy papírt, amelyre valamit felfirkantott. Túlérzékenység és teljes érzéketlenség gyakran váltják egymást náluk a viselkedésükben. De mindez éppen a létrehozott mű, a megoldott kérdés, a felfedezés miatt bocsánatos.

 

Az igazi kreatív személyiség éppen abban különbözik másoktól, hogy olyan ellentétes jellegeket képes egyesíteni magában, amelyekbe mások bicskája beletörik. Egyesíteni képes magában a konvergens és divergens gondolkodást, mindig éppen azt a formáját alkalmazván, amelyre szükség van aktuálisan. Tud játékos lenni, de képes a kemény, kitartó munkára is. Az alkotáshoz mindkettőre szükség van. A rengeteg őrlődés, kínlódás, mérlegelés nem veszi el a kedvét attól, hogy végigmenjen az úton, ahol elindult, hogy végiggondolja a kérdést, ami nem hagyja nyugodni. Egyszóval: öntörvényű, a szó jó értelmében véve.

 

Nincsenek is könnyű helyzetben. Hiszen a nagy alkotók jobbára megelőzik a korukat, és sokkal több gáncsot kapnak, mint megértést és támogatást. Úgy van ez, mint a mítosz hőseivel:

 

amikor a csecsemő Héraklész puszta kézzel megfojtotta a rászabadított kígyót, nevelője rögtön látta benne az isteni erőt.

 

A kreativitás az isteni erő bennünk.

László Ruth
XI. évfolyam 6. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. június

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.