Holisztika

Lelki fantomfájdalmak

Hogyan lesz a fájdalomból düh, harag, bűntudat és depresszió?

Minden fájdalom és félelem közös gyökere a küszöbértékeinket meghaladó túlinger, legyen az ütés, hang, hő, fény vagy más behatás. Ha ilyen bántásban van részünk, csak ritkán sikerül adekvátan, kellő lélekjelenléttel lereagálnunk azt. Többnyire inkább csak elszenvedjük, eltűrjük, vagy elfojtani igyekszünk, rezignációba vonulunk.  


 

A testi fájdalmakat talán egy fokkal könnyebb megérteni, mint a lelkieket. Bár a kezelésük, a fájdalomcsillapítók használata igen kétélű, amint azt a morfinistáknál is láthatjuk. De ott legalább tetten érhető a fájdalmat okozó ágens, még ha az belső, tehát gyulladás, daganat vagy fertőzés is. De a lelki fájdalomnál nem mindig találunk fizikai okot, sokszor még az érzelmi sérülés sem nyilvánvaló. Ám a fájdalom lelki betegséggé generalizálódhat. Nézzük, hogyan történik mindez.

 

Maradván a túlinger gondolatánál, azt látnunk kell, hogy amikor tagadjuk vagy félretoljuk a fájdalmat – vagyis úgy próbálunk viselkedni, mintha valóban nem történt volna semmi –, valójában önmagunkkal kerülünk szembe. Mert az energia, amely ellenünk való volt, már meghagyja a maga idegrendszeri lenyomatát. Miközben csillagokat látunk a fájdalomtól, a szimpatikus idegrendszerünk is mozgósítja fegyvertárát:

 

megemelkedik a vérnyomásunk,

pulzusunk felszökik, légzésünk felgyorsul,

gyomrunk esetenként felfordul,

szélsőséges esetben eszméletünket is elveszíthetjük.

 

És akkor van a baj, ha ezt a felfokozott fiziológiai arousalt a paraszimpatikus – energiatartalékoló – idegrendszerünknek nem sikerül ellensúlyoznia, nem sikerül azon felülkerekednie és visszaállítania az egyensúlyt. Ott maradunk a szélsőségben. Köztudott, hogy a betegség, testi és lelki értelemben egyaránt, a kibillent egyensúly, amikor szervezetünk homeosztázisa nem képes saját közepéből szabályozni a dinamikus egyensúlyát.

 

Ismeretes az úgynevezett fantomfájdalom, amelyet amputálódott végtagok esetében lehet érezni. A jelenség a fájdalom mélyen idegrendszeri mivoltára utal. Az idegrendszer minősége finomabb, anyagtalanabb a csont- és izomrendszerénél. Az idegimpulzusok elektromosan mérhetőek és regisztrálhatók, vagyis anyagtalanabbak a testnedveknél is. Nincs már végtag, mégis úgy fáj vagy viszket, mintha ott lenne.

 

Hasonlóképpen zajlik a lelki sérelem is. Ha megbántanak bennünket és azt lenyeljük, vagyis tehetetlennek bizonyulunk a védekezésben, az ellenünk fordított energia nem áll meg ennél az öntehetetlenségnél, hanem folytatja aknamunkáját. Düh és harag lesz belőle. És ekkor már egy másodlagos érzésnél vagyunk:

 

a düh és harag az elsődleges fájdalom fedőérzései.

 

Ám itt nem áll meg a másodlagos – e sorok írója által fantomnak nevezett – érzések hatványozódása, mert megjelenik a félelem is. A félelem a fájdalom megismétlődésétől. Amelyre ténylegesen van esély, de abban a pillanatban nincs igazi fájdalom, csak képzelt:

 

az idő ívén áthúzódva a múlt fájdalma harag lesz, a jövőbeli, képzelt fájdalom pedig félelemként terjeszkedik a lélekben.

 

Ó, mennyi búféreg rágja a lelkünket kicsi korunktól kezdve, amikor tanítják nekünk, hogy mi illik, mit szabad, mi szégyellnivaló, büntetést kiváltó, amit a környezet nem tolerál, ezáltal csalódást vált ki bennünk. A csalódás pedig mindig a hamis elvárás talaján szökik szárba.

 

Például fel kell nőnünk, nem maradhatunk az idillikus, gyermekkori védettségben.

 

Nem maradhatunk örökké apuci-anyuci kedvencei.

 

Már az óvodában meg kell élnünk, hogy nem körülöttünk forognak a dolgok.

 

Testvérünk születik, aki átveszi a család figyelmét, csodálatát. Felelősséget kell vállalnunk tetteinkért.

 

Zavarba ejtő felnőtt embertől hallani: „Fájok!”

 

Valóban olyan meggyőződéssel mondja, mint aki ezer sebből vérzik, csak ezek a sebek láthatatlanok. Letűnt idők sérelmei, dédelgetéssel tartósított fájdalmai, amelyek ma már cseppet sem aktuálisak.

 

Esetenként a harag akár félmázsányi testsúlyfelesleggé dagadhat, anélkül, hogy megoldás születne. Sőt, hasonló helyzetek ismétlődnek az eredendő benyelt sérelemhez.

 

A másodlagos érzés-hatványozódások a félelemnél sem állnak meg. A rejtett önutálat – amiért mindig enged a külső nyomásnak – még bűntudattal is sújthatja a szenvedőt. Ám ezeket a lelkiismeret-furdalásokat ritkán sikerül korrigálásra fordítania. És akkor a végső állomás a depressziós gödör, amely ma igen divatos „karrier”. Ezek a lelki fájdalmak valamiképpen egosérelmek.

 

Azok táplálják magukban, akik a sérelmeik idején mintegy kiszakadnak a jelenből, átadván magukat a regresszív élménynek. Az inveterált testvérféltékenységek, az apa- és anyakomplexusok, a különféle hűtlenségek, irigységek, féltékenységek mind a fejletlen ego idejétmúlt védekezései. A felszarvazott házastársak és hitegetett szeretők, az elhagyott kismamák (ritkább esetben kispapák) mind-mind egosérelem-variánsok.

 

A negatív érzelmi lenyomatokból halmozódó garantáltan mérgező érzések. A dühöt, haragot, félelmet, gyűlöletet, öngyűlöletet, bűntudatot, depressziót „ellenérzésnek” is szoktuk nevezni, mivel önlelkünkön fejtik ki megbetegítő hatásukat leginkább.

 

Persze egy neurotikus ember mindent megtesz, hogy a környezetét vámpirolva megszerezze azt az energiát, amelyet saját magában eldugulni hagyott. Ha látunk egy éjfekete depresszióst, aki természetesen szeretetre is képtelen, mégis megrendülünk. Hiszen tudnivaló, hogy a mélyben egy fájdalom munkál, amelyre ezek a származtatott érzések kőkemény rétegben rakódtak rá, szívós erőteljességgel.

 

A modern pszichológiai kultúra segíti érzéseinket adekvátan megfogalmazni és kimondani. Ez valóban komoly segítség ahhoz, hogy életünk ne fantomfélelmek örvényében darálódjon fel.

László Ruth
XIII. évfolyam 8. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.