Holisztika

Miről árulkodik a növények alakja?

Paracelsus-féle szignatúratan

    Amikor még nem álltak rendelkezésünkre pontos laboratóriumi analízisek, kettős vak klinikai tesztek, a gyógyítók a növények alakjából, illatából és színéből ítélték meg annak gyógyító tulajdonságait. A gyógynövényismeret eme ősi tudománya nem csak a kelták és a germánok sajátja volt, világszerte mindenütt találkozunk vele: Kínában, Tibetben, Indiában, és végül a modern antropozófikus orvoslás is magáévá tette.  

       


     

    „A természet dolgairól” c. munkájában a késő középkori orvos, Paracelsus (1493–1541) a következőket írja: „A természet minden növényt olyanformán jelöl meg, ami megmutatja, mire jó. Ezért, ha meg akarjuk tudni, mire jó egy növény, meg kell értenünk a jeleit, amelyek jó tulajdonságait közvetítik…”
    A növények eme mélyreható ismeretéből származik a szignatúratan. A kifejezés a latin signum szóból származik, amelynek jelentése: jel, üzenet.

     

    Noha már az ókori egyiptomiak, az antik görög és római orvosok és a középkori gyógyító apátnő, bingeni Hildegard is tudtak a szignatúratanról valamit, jelenleg is ismert, módszeresen feldolgozott formáját Paracelsusnak köszönhetjük. Általában véve azt mondhatjuk róla, hogy a gyógynövény alakjából, „viselkedéséből” következtethetünk gyógyhatásaira. Azonban óvakodnunk kell a túlzó leegyszerűsítésektől. A növény és egy emberi szerv alaki hasonlósága nem jelenti automatikusan azt, hogy az adott gyógynövény a rá hasonlító szervet képes gyógyítani. Paracelsus sem ilyen egyszerűnek látszó hasonlóságokat vizsgált, sokkal inkább a növény speciális kialakulásában próbálta a növény „lényét”, lényegét megtalálni. Ez utóbbiból – második lépésben – lehet eljutni a herba testre, lélekre gyakorolt hatásáig.

     

     

    Több látszólagos hasonlóságnál

    Paracelsus nem csak a gyógynövény színe és alakja után következtetett a növény „lelkére”. Természetesen ezeknek is van némi szerepük. Azonban a növény alakja, konzisztenciája, illata, íze, termőhelye, szaporodásának módja, virágzásának ideje, a termés fajtája, a növény élettartama, a termőtalaj jellege – mindezek értékes információkkal egészítik ki a növény lényegének megértését. A „nomen est omen” elve is fontos lehet, ugyanis a növény neve gyakran több évszázados tapasztalatának esszenciája. Ennek az elvnek prominens példája a szemvidítófű vagy a tüdőfű.

     

    Nem csak a növények, de a fémek, az ásványok és az állatok is viselnek szignatúrákat, azaz speciális jeleket és tulajdonságokat, amelyekből következtethetünk gyógyhatásaikra. Abból, hogy egy fém miként reagál a fényre, a levegőre, a nedvességre, hogyan olvad, hő hatására miként formálódik, következtethetünk arra, milyen hatással van szervezetünkre. A „vérkőnek” is nevezett hematit pl. csiszolás közben pirosra festi a vizet. Ma már tudjuk, hogy többek között vas-III-oxid alkotja ezt az érdekes ásványt. Évszázadok óta a vashiányos vérszegénység kezelésére alkalmazzák.

     

    A gyógyhatású állatok szignatúrája szintén érdekes terület. Bizonyos állatfajták tulajdonsága és életmódja árulkodik a bennük rejlő energiákról. A vadászó ember már ősidők óta elfogyasztja a zsákmány bizonyos szerveit, hogy az azokban rejlő erők birtokába jusson: az epehólyag elfogyasztásával fokozták az agresszivitást és a harci kedvet, az állatok heréjének elfogyasztása fokozza a nemzőképességet. A gyógyászati célra használt állatoknál a faj tulajdonságai, képességei álltak a figyelem középpontjában. Az állati eredetű orvosságokkal azokat az erőket lehetett pótolni, amelyek a beteg szervezetéből hiányoztak. Az állati szervekkel végzett gyógyítás ősrégi, noha a gyógyhatás a mai, tudományos szemlélet szerint inkább placébóhatásnak, mint valódi farmakológiai hatásnak tulajdonítható.

     

    És mégis: az állati szervekből készült preparátumokkal végzett kezelések a homeopátiás orvoslás részét képezik. Jó példa erre a szarvasmarha háromosztatú idegének szövetéből (nervus trigeminus bovis) készített preparátum, amelyet jó hatásfokkal lehet alkalmazni trigeminus neuralgiában.

     

     

    A középkori ember képekben és szimbólumokban gondolkodott

    A Paracelsus által kifejlesztett szignatúratan bizonyos történelmi háttértudás alapján érthető meg. A nyugati ember lelki alkata, gondolkodása a tizenhatodik század második feléig nagyon eltért a mai, modern emberétől. A kutatók a szignatúratant vizsgálva éppen ezért téves következtetésekre jutnak, ha a mai, modern szemlélettel közelítenek e témához. Az ókori és a középkori ember a világot plasztikusabb, elevenebb formában élte meg. Nem „tudományosan” gondolkodott, hanem a mainál jóval intenzívebben, mondákban, mítoszokban, képekben és szimbólumokban. Ráadásul sokkal kifinomultabban érzékelte a természetet, mint mi. Ez a különlegesen kifinomult érzékenység tette őket képessé olyan összefüggések felismerésére, amely a mai embernek már nem sajátja.

     

    A puszta kinézet még nem elég annak megítélésére, hogy mire jó a gyógynövény. A növény „lelkét”, lényegét kell megragadni. Balról jobbra: tüdőfű, zab, máriatövis
     

     

     

     

    A paracelsusi szignatúratan az elmúlt években, dr. Roger Kalbermatten biokémikus és gyógynövénykutatónak köszönhetően reneszánszát éli, méghozzá úgy, hogy mindkét igénynek megfelel: a növények szimbolikája felismerésének és a modern gyógyszerészet laboratóriumi eredményeinek. Ez a gyógynövények megközelítésének, vizsgálatának optimális módja. A spagírikus és antropozófikus orvoslás, valamint a homeopátia variánsai alapvetően a szignatúratanra hagyatkoznak. Az antropozófikus orvoslás a mai napig a szignatúratan alapján fejleszt ki orvosságokat, amelyek aztán a praxisgyakorlatban is helytállnak és a tudományos elveknek is megfelelnek.

     

     

    A növény szignatúrája és gyógyhatásai

    Zab (avena sativa)

    Az árpával, a rozzsal és a búzával ellentétben a zab nagyon rugalmas gabonafajta. Ha viharos szél támad, a búzaszár megtörhet, a búza elfekszik. A zab ezzel szemben hajlik, nem törik el, és visszatér eredeti állásába, ha a szél alábbhagy. Termése sok parányi nyelecskén függ. Olyan élethelyzetekre emlékeztet, amikor egyszerre sok terhet kell cipelnünk. A zabtermés nagyon mozgékony módon van felfüggesztve, ezért szélben a szemek is mozognak. Orvosi használatban, pl. homeopátiás őstinktúra formájában a zab segít az emocionális stressz feldolgozásában és a „középhez” való visszatalálásban. Felfogja az emocionális megrázkódtatásokat, és támogat bennünket a terhek elviselésében. Ugyanakkor erősíti az idegeket, aminek következtében rugalmasabban viszonyulunk a külvilág ingereihez. Semlegesíti a zavaró külvilági hatások energiáit.

     

    Máriatövis (carduus marianus)

    A máriatövis egészét, a tövétől a virágáig tövisek borítják. Szinte sehol nem lehet megfogni, még védőöltözetben sem lehet leszakítani, letörni. Az egész növény az elhatárolódást, a védekezést, védelmet sugározza. Ez a tulajdonság érvényesül a homeopátiás és gyógynövénykészítményekben is. A máriatövis ezenkívül segíti a májat a mérgező anyagoktól való „elhatárolódásban”, ugyanis valóban elszigeteli a májsejteket a mérgező anyagoktól.

     

    Lelki síkon a máriatövis segít nemet mondani, elhatárolódni. Ez a gyógynövény tehát kiválóan alkalmas a májbetegségek kezelésére, valamint a túlságosan engedékeny emberek megszilárdítására.

    - tamás -
    XIII. évfolyam 4. szám

    Címkék: növények, Paracelsus

      Aktuális lapszámunk:
      2018. augusztus

      A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.