Holisztika

Normalitás - abnormalitás

A mértékvesztettség kor- és kórjelenség


 

 

A lelki folyamatok paradoxonok, nem érthetők meg maradéktalanul az ok-okozatiság ívén. Például nagyon nehezen bogozható ki, miként vagyunk felelősek saját fejlődésünkért, autonóm énünk kialakításáért. Mert miközben a fejlődés önmozgásszerű folyamat, kétségtelen, hogy külső impulzusok, befolyások is oroszlánrészt kapnak az alakításban.

 

Ezek a szüleink, a családi nevelés hatása, az iskolai tanulás, a társadalmi-történelmi-természeti környezet, amelybe beleszületünk, és a munka révén való beilleszkedésünk a szűkebb-tágabb közösségbe. Ha mindezen hatásokhoz túlságosan idomulunk, elfogadván azok mintáit, értékrendjét, mintegy aláfekszünk azoknak, ez látszólag lehet simább, zökkenőmentesebb, célravezetőbb, de énünk, saját indítékaink, saját érdeklődésünk - egyszóval autonómiák - kifejlesztése szempontjából mindenképpen veszteség. Bár az emberek többségének még úgynevezett felnőttkorában is szükségük van tekintélyre, vezetésre, példaképre, törvényre, irányításra és ellenőrzésre, ez a szükséglet semmiképpen nem az életükkel kapcsolatos felelősségvállalásról árulkodik. Ha viszont már kiskorunkban önfejűen, akaratosan, alkalmazkodás nélkül próbáljuk kifejezni szándékainkat, könnyen devianciába csúszik át nagy engedetlenségünk. A deviancia pedig már látványosan a kórjelenség felségterülete,miként azt a kábítószer, a szenvedélybetegségek, a bűnözés, a munkára való alkalmatlanság, a korrupció és rengeteg szenvedés tanúsítja. Pszicho- és szociopátiák felsorolhatatlanul elburjánzott változata. A nagy társadalmi felbolydulásban már nemcsak a suszter gyereke járt lyukas cipőben és a tanár gyereke bukott meg, hanem a diplomata gyerekei a galerikban, a perifériára szorultak körében találtak rá inkább a közegükre, mint a szülői ház nyújtotta mintában és értékrendben. Az igazságszolgáltatásban és a jogrendben is felütötte a fejét egyfajta abnormalizálódásnak tűnő folyamat, ez pedig a bűnözők és gyilkosok iránti elfogadó és megértő attitűd, amely már-már igazolóelméletté válhat, hogy gyilkolni fontos és elkerülhetetlen. Az eutanáziaviták is ebbe a kategóriába sorolhatók. A gyilkosság és öngyilkosság ilyen fokú, szinte törvényileg szavatolt kultuszánál jobban górcső alá kell helyeznünk a normalitás és abnormalitás kérdéskörét. Az talán már az eddigiekből is kirajzolódott, hogy ez a górcső alá helyezés nem lehet könnyű, hiszen a rossz mintákhoz való alkalmazkodástól a létértelem elvesztéséig tart. Mert mi másnak lenne mondható a gyilkosság és öngyilkosság kultusza, mint a létértelem elvesztésének?

 

Visszatérve a szülők és gyerekek közötti fájdalmas meghasonláshoz, valóban belegondolhatunk, tudjuk-e, kinek vagy minek engedelmeskedünk, amikor világra jövünk? A régebbi, patriarchátus társadalmi berendezkedés sajnálatos elnyomásban tartotta a nőket és gyermekeket. Ebből a merev családi, mesterségbeli és lakóhelyi szabályozottságból a múlt századi két világháború szörnyűséges pusztítása, az ezt követő nyomor és mindenféle ellehetetlenülés kitépte az embereket. A világszerte tapasztalható tömeges elvándorlás, az évszázados szabályozóelvek teljes összeomlása, a betegségek, a környezetrombolás, a nukleáris veszély már több is a még megérthető abnormalitásnál. Pedig szembe kell néznünk ezekkel a lélekmélyi őrületeinkkel, hiszen mindezt mi, emberek hozzuk létre, felelőtlenül, tudatlanságainkban, félbemaradt felnövekedésünkben. Természetesen nem kell átesnünk a ló túlsó oldalára, és azt gondolnunk, hogy a matriarchátus rend hozza meg a megoldást, hiszen efelett is eljárt az idő: ám a mai szókimondó gyerekek gyakran fellázadnak szüleik ellen, ha nem kapják meg ama járandóságaikat, amelyeket jogosnak vélnek. Szemrehányásaikban gyakran vád alá helyezik az egzisztenciálisan kiforratlan szüleiket, amiért gyereket - vagyis őket - vállalták. Ez már sokszor tűnik úgy, hogy mindennek a teteje, tovább nemfokozható. Mégis, egy ilyen kifakadás is hasznosítható: rávilágíthat a reinkarnáció súlyos valóságára, a rejtett törvényszerűségre, amely szülők és gyerekek között van. Eme törvényszerűség miatt születünk oda és akkor, ahová valók vagyunk.

 

Ha tehát az éretlen és kiforratlan szülők gyermekeként jövünk a világra, az artikulátlan adottságok neurotikus irányba is vihetik az életünket. De lehet belső erő többletforrása is, ha megbirkózunk azzal, hogy nem kapván mintát, nekünk magunknak kell azt kialakítanunk. Mert akármilyen körülmények közé születünk, életünk pillérei csakis a szabad akarat, a meggyőződés, a saját értékrend és az életünkért való felelősségvállalás lehet. És nem billenhet át a mérleg az abnormalitás javára. És ugyanez érvényes a történelmi-társadalmi helyzetre is, hiszen diktatúrák és háborúk minden időben az élet részét képezik, vagyis kikerülhetetlenek. A kényszerhelyzeteket a belső, lelki munkálkodásra lehet fordítani.

 

Ugyanis cseppet sem könnyű a kórosság, a téboly megragadása, amelynek a módszerei közé tartozik a remek álcázás. Megannyi rejtőzködés, szemfényvesztés, hazudozás, önáltatás, képzelgés és fondorlat. Még ha látjuk is, hogy krízis krízist követ, tünetet tünetre halmoz, problémái hegyét építi, és minden elakad az életében, akkor sem könnyű mindeme torzulás elmozdulási pontját megtalálni. A neurózis, mint valami remek páncél, sokáig védelmet nyújt a valóság, a jelenlét, a valódi részvétel helyett.

 

A neurózis az az énvédelem, amelyet az énvesztettsége - autonómiahiánya - miatt működtet, mint negatív agressziót, a betegségnek kikövetelt pótfigyelmet, a mások segítségére való ráhagyatkozás jegyében. Mindezt hihetetlen fondorlatos erőbevetéssel. Emiatt a neurózis patológiás energiái nemzedékeken keresztül sikerrel működtethetők.

 

A neurózis is az a rossz, amelyet a jó előhívására kell és lehet fordítanunk. Az elveszett - ki nem alakított - autonómia legszélsőségesebb esete az elmebetegség.

 

A pszichopata igen veszélyes ember: semmit nem vesz komolyan, soha nem okul, soha nem vállal felelősséget.

 

Néha fellengzősen bocsánatot kér, de - miként önmaga felé is - érzéketlen az őt ért szemrehányások iránt. Régen feladta magát, mindig úgy tesz, ahogy mások mondják, majd annak is hátat fordít.

 

Veszélyes, mert soha nem szökhet meg saját belső üressége és hazugságai elől, öngyűlölete elől. Mert önmagát is gyűlöli, amiért elárulta igazi énjét, nemcsak azokat, akik jobban voltak képesek a normális életre.

 

Márpedig a pszichopata másképpen nem gyógyulhat ki abnormalitásából, csak a belátással, hogy ő is felelős a történtekért, nemcsak az ősei és a környezete. Vagyis rátalál a létértelmére.

 

Ez pedig nem tanulható még az egyetemeken sem, nem függvénye a gazdaságnak, az anyagi javaknak.

 

A létértelem a normalitás mércéje.

László Ruth
XI. évfolyam 8. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.