Holisztika

Sorskötések és a daganatos megbetegedések

Bert Hellinger-féle családállítás 4. rész

A pszichoonkológia nagyjai már évtizedek óta megírták, hogy a daganatos megbetegedésekben szenvedők életét vizsgálva sokszor azt látjuk, hogy az első tünetek megjelenése előtt 1-2 évvel valami nehéz dolog történt velük. Elvesztettek valakit, akinek központi szerepe volt az életükben, vagy valamilyen súlyos csapás, veszteség érte őket, illetve végleg szertefoszlottak azok az álmok, remények, amelyeket annak idején fűztek az életükhöz. Mások az élet korai szakaszában élték meg, hogy átmenetileg vagy végleg el kellett szakadniuk a szüleiktől. 


 

Viselkedésüket tekintve sokan mutatják az ún. rákra hajlamosító vonásokat: úgy érzik, nincs joguk arra, hogy saját igényeik legyenek, nem érdemelik meg a jó életet. Csak akkor van létjogosultságuk, ha önmagukat megtagadva másokat szolgálnak. Úgy tudják, őket nem is lehet szeretni, és meg vannak győződve róla, hogy ha kiderülne, milyenek is ők valójában, senki se fogadná el őket, ezért alapélményük a mély elkeseredettség. 

 

Tíz évig dolgoztam különböző kórházakban daganatos betegekkel. A pszichoonkológia teljes eszköztárával érkeztem az osztályokra. Dolgoztunk egyénileg és csoportban frissen diagnosztizáltakkal és azokkal, akiknél a betegség már előrehaladt. Vártam a szakirodalomban leírtakhoz hasonló történeteket. Ám a betegek egy részénél egyáltalán nem, vagy csak annyiban mutatkoztak meg a felvázolt viselkedésbeli jellemzők, mint bárki másnál, aki a közelébe se kerül ennek a megbetegedésnek. Sokuknak semmiben sem hasonlított az életútja a daganatos megbetegedésre hajlamosító életúthoz, sőt annak pont az ellenkezője volt rájuk a jellemző. Sikeresek voltak, jó kapcsolatokban éltek, élvezték az életet, át tudták élni a nehéz érzéseiket, elhárításul sokszor a humort választották – azt a nagy lelki stabilitásra utaló fajtát, amikor az ember, mivel jobbat nem tehet, nevet a nyomorán. Amikor meg a félelem jelent meg a lelki horizontjukon, vették a bátorságot hozzá, és átélték, amíg csak az érzés át nem adta a helyét valami másnak. Mi hathat ott, ahol az ismert pszichés megbetegítő tényezők közül egyik sem fellelhető? Ők voltak az elsők, akiknél a családállítással próbálkoztam. Nagy hálával gondolok vissza rájuk. Ennek már 15 éve.

 

Azóta is sokan jönnek családállítás-csoportba ezzel a betegséggel. Ígérni persze nem lehet semmit – ám ha kiderül, hogy volt valamilyen rejtett dinamika, ami húzta őket kifelé az életből, akkor a folyamat talán lassítható, talán még tünetmentessé is válhat az ember, vagy meg is gyógyulhat. Ha pedig ez nem sikerül, az a tapasztalatom, hogy mintha könnyebbé válna elviselni a kezeléseket, mintha elkezdenének hatni vagy jobban hatni a gyógyszerek, energiához jutnának a betegek. Ettől pedig jelentősen javul az életminőségük, és jobbá válik az, ami még hátravan. És ha menni kell – beszéljünk erről is –, akkor a sors szövevényeire rálátva, dolgaikat megértve és elrendezve, békében adják át magukat annak az erőnek, ami egy időre idehozza az embert a Földre, hogy aztán majd visszavigye oda, ahonnan jött. 

 

Hogy kinél milyen dinamika járult hozzá a betegség kialakulásához, azt mindig egyénileg kell kideríteni. Ezért ha valakinek hasonló nehéz sorsú családtagjai voltak, mint a példák szereplőinek, abból korántsem következik, hogy nála is pontosan ugyanaz a lelki folyamat zajlott le.

Nézzük meg néhány beteg történetét.

 

A megbetegítő dinamika nem a beteg életének a része, hanem valaki másé, akitől megpróbálja ezt a terhet átvállalni

 

Inkább én, mint te

Egy fiatal, hererákkal diagnosztizált férfinál nem hatott jól a kezelés. Boldog házasságban élt két kisgyerekkel. Szerettek volna egy harmadikat is, de nem sikerült. Ennek kapcsán került orvoshoz is. A helyén volt, sikeres volt, jó kapcsolatban jó életet élt – eddig. Nem tudott semmilyen különösebb nehéz sorsú családtagról, akit esetleg követhetett volna. Viszont a felesége eredeti családjában sok nehéz történet volt. A családállításon kiderült: a felesége követné a halottait. Sokszor tapasztaljuk, hogy a házastárs magára vállalja párja terheit. „Inkább én megyek, te maradj – rád nagyobb szüksége van a gyerekeknek” – mondhatta tudattalanul, és lehet, hogy így jött a betegség.

 

Azóta tünetmentes, és a feleségével is sikerült dolgoznunk, és feloldanunk az életből kifele húzó rejtett dinamikákat.

 

Sokszor fordul elő tehát, hogy a megbetegítő dinamika nem a beteg életének a része, hanem valaki másé, akitől megpróbálta ezt a terhet átvállalni. Valószínűleg ugyanez a dinamika hatott egy súlyos szívbetegségben szenvedő férfi feleségénél, akinél az orvosi vélemény szerint abban az időben kezdhetett kialakulni a mellrák, amikor a férje állapota válságossá vált. Talán annak, aki nem járatos a családállításban, bizarrul hangozhat ez a magyarázat. Ám ha meggondoljuk: hányszor kívánja az ember, hogy bárcsak neki fájna valamije a gyereke, szerelme, szülője helyett, inkább ő lenne a beteg, mint az, akit nagyon szeret, akkor talán nem is olyan furcsa, hogy a tapasztalatok szerint ezek a tudatos vagy tudattalan kívánságok időnként megvalósulnak.  

 

Hozzátok tartozom

„Nem is viselt meg a diagnózis – amikor mondták, hogy mi a baj, az volt a fejemben, hogy így van ez rendben. Nálunk mindenki rákban halt meg, miért lennék én a kivétel. Szinte megkönnyebbültem, hogy akkor itt van az én rákom is” – mondta egy ötvenes évei elején lévő nő.

 

Sokszor hallottam ilyen vagy ehhez hasonló mondatokat. „Hozzájuk tartozom, osztozom a sorsukban. A közös sorsunkban.” Csak egy a kérdés: valóban örökletes fizikai oka van ennek a közös sorsnak, vagy a beteg lelke vállalja a szolidaritást akkor is, ha neki egészséges gének jutottak. Ha úgy tűnik, hogy a daganatos megbetegedés genetikailag nem része az élettervnek, akkor érdemes az embernek összeszednie a bátorságát, és elvállalni a szerencséjét: ő maradhat, egészségesen élhet, és ha a szervezetében még nincsenek irreverzibilis változások és leállíthatatlan folyamatok, tünetmentessé válhat, akár meg is gyógyulhat. Tudjuk, nagy bátorság kell ahhoz, hogy elfogadja az ember a szerencséjét és a boldogságot. Lelkünk gyereki, mágikusan gondolkodó része ugyanis úgy érzi, ha leteszi a közös sorsot, elárulja azokat, akiket szeret. De ha a felnőttrészünknek tesszük fel a kérdést: mi magunk örülnénk-e annak, ha egy hozzánk közel álló ember irántunk való szeretete okán teljesen hiábavalóan magára venné azt a keresztet és betegséget, ami nekünk jutott, valószínűleg egyértelmű „nem” a válasz. 

 

 

Ott a helyem, ahol ti vagytok

Egy tüdőrákkal kezelt, negyvenes éveiben járó férfi feküdt az osztályon. A rendes évi tüdőszűrésen derült ki a daganat, ami mérete ellenére eddig semmilyen tünettel nem járt. Egyéni ülésben dolgoztunk: vettük sorra, ki mindenki volt náluk nehéz sorú, kinek mondhatta tudattalanul a lelkében, hogy „megyek utánad” vagy „megyek helyetted”, kerestük, kivel vállalhatott ezzel a betegséggel szolidaritást. Végigvettük a családtagokat, de egyikük történetére se reagáltunk, se ő, se én. Ebben a munkában, ha egy történet hallatán nem rezdül meg bennünk semmi, arra következtethetünk, hogy az említett nehéz sorsok nem függenek össze az éppen vizsgált konkrét témával, esetünkben a tüdőrákkal. Aztán kiderült, hogy öt éve benne volt egy buszbalesetben, ahol többen meghaltak, illetve súlyosan megsérültek. Neki és a feleségének csak kisebb sérülései voltak. Ahogy a balesetre terelődött a szó, számára is meglepő módon sírva fakadt. Kiderült, eddig még egyszer sem tudott érzelmekkel reagálni a történtekre. Reszketett, hirtelen teljes erejével szakadt rá a feldolgozatlanul betokosodott emlék. A terápiás ülés biztonságában sikerült újra átélnie az élmény egy részét, és vele együtt azt is, hogy ő itt van, maradhatott. „Ti meghaltatok, én meg a feleségem nem. Nem tudtam elfogadni a szerencsémet, hogy élhetek. A betegséggel próbáltam meg utánatok menni és átírni a sors döntését. De ezzel nem segítek. Elfogadom a sorsotokat, hogy mennetek kellett, és az enyémet is, hogy maradhatok. Tartozom vele, hogy amíg élhetek, valami nagyon jót csináljak a ti emléketekre is.”   

 

Hogy a kemoterápia végeztével mi történt vele, azt nem tudom. Annyit még láttam, hogy megváltozott a hangulata, az életérzése, visszakapta az erejét. Nem tudom, mennyi ideje maradt, de azt biztosan sokkal jobban töltötte így, megszabadulva a túlélők bűntudatától.

 

A betegséggel vezekelek

Egy harmincas éveiben lévő nő a méhnyakrákműtét előtt jött el csoportba.  Bár volt más nehéz sors is a családban, úgy tűnt, a betegség hátterében nem egy nehéz sorsú családtaggal való azonosulás állt, hanem egy élethalálkérdés – mégpedig a saját életéből. Az állítás előtti rövid interjú során rezzenéstelen arccal mesélt a nehezebbnél nehezebb sorsokról. Akkor jelent meg arcán az első érzelem, amikor a néhány évvel azelőtti abortuszáról esett szó. Nem tudta elgyászolni a gyereket, kizárólag a párját hibáztatta, nehezére esett elvállalnia, hogy a végső döntés – mint minden nő esetében – mégis csak az övé volt. Az állításban először tudott „ránézni” az elvetetett gyerekre (illetve annak képviselőjére), és átélni, hogy ott akkor egy életről volt szó, és először tudta mindenféle mentegetőzés nélkül elvállalnia a döntését. „Feláldoztalak, mert akkor így volt könnyebb. Elvállalom, és ezzel fogok élni. Ha a betegséggel vezekelek, és megyek utánad, azzal nem adom vissza az életre való esélyedet. Ha a világ felé nem is, de a lelkemben innentől te is a gyerekem vagy. Azzal az idővel és energiával pedig, amit rád fordítottam volna, de most így megmaradt nekem, csinálok valami jót, hogy ne legyen hiábavaló az áldozatod.”

 

Az abortusz – mint ahogy ez lenni szokott – a párkapcsolatot is tönkretette. Úgy tűnik, a párkapcsolatnak úgy, ahogy az addig volt, az abortusszal vége van. Sokszor még évekig együtt él a pár – de a kapcsolat minősége már megváltozott. Egy módon tudják folytatni mégis: ha közösen és mélyen átélve elgyászolják a gyereket. Ha ez sikerül, akkor kezdhetnek egy új fejezetet. Úgy tűnik, hogy a vetélés, ami akaratán kívül történik az emberrel, ritkábban indítja be a „vezekelek” és a „megyek utánad” dinamikát. A vetélés a sors döntése, a művi abortusz az emberé. Mégis, sokan hibáztatják magukat a vetélés miatt: „Ha jobban odafigyeltem volna” – mondja az egyik. „Nem lett volna szabad felemelnem a másik gyereket, attól vetéltem el” – mondja a másik. Aztán persze továbbmegy a történet: „A testvérem miattam nem tudott megszületni, mert anyámnak engem kellett felemelnie.” 

 

Alapélményük a mély elkeseredettség

 

Ilyen veszteségekkor az ember hajlamos rá, hogy megbüntesse magát. Miattam nem élsz, akkor én se élek, vagy én sem élek jól – ez a rejtett gondolat húzódik meg sokszor amögött, ha az ember mélyen képességei és lehetőségei alatt él, vagy megbetegszik. 

 

Megyek én is

Az előzőhöz hasonló az a sokszor látott dinamika, amikor egy méhen belül elveszett ikerrel szolidarítva betegszik meg az egészségesen megszületett párja. Megyek utánad, megyek oda, ahol te vagy, ha te nem élhetsz, én sem érdemlem meg, hogy életben maradjak – mondhatta lelkében az a kisgyerek, akinek a szülei jöttek el kideríteni, van-e valamilyen rejtett oka a leukémiának. Az a szerencse, hogy ami a családállításon kiderül, az – bár eddig még ismeretlen mechanizmusnak köszönhetően, de – a mező nem jelenlévő tagjaira, így a kisgyerekre is hat. Az ikerként indult nagyobb gyerekek és a felnőttek pedig már maguk is átélhetik: ikerpárjuk jól van, és egyáltalán nem örül annak, hogy a másik magára akarja venni az ő sorsát. Az elveszett ikrekkel júniusi számunkban foglalkozunk.  

 

A „megyek utánad” mondattal megfogalmazható fogadalom nemcsak ikrek vagy testvérek irányában születik meg az ember lelkében.

 

Egy mellrákkal diagnosztizált középkorú nő élete a diagnózis előtt maga volt a harmónia. Szép, azon a pályán van, amit mindig is kívánt magának, sikeres. A nagyobbik lánya mindjárt szül, a kisebbik most kapta meg a diplomáját, a férjével híresen jó házasságban él – és ez nem csak legenda, a kórházi látogatások alkalmával is érződik kettejük között a nagyon erős kötés és a szeretet. Jelen életében semmilyen gyengítő tényezőt sem találunk. Kiderül viszont, hogy tizenkét éves volt, amikor az édesanyja 36 évesen szívbetegségben hirtelen meghalt. Kérdezem, történt-e valami az ő 36. évében? Szinte felsikolt, hogy hát persze. Történt. Súlyosan megbetegedett – és az összefüggés tudatosodott is benne: félt, hogy ő is ugyanúgy meghal, mint az édesanyja. Emlékszik rá, ahogy imádkozott: csak addig hadd maradhasson, amíg fel nem neveli a gyerekeit. – „A kisebbik most kapta meg a diplomáját, ugye?” – kérdezem. Arcán látszik a bizonyosság: a kért hosszabbítás leteltével másodszor is elindult édesanyja után. A kórházi ágyon rögtönzött egyéni családállításban kimondja: „Drága mama, nagyon korán el kellett menned. Nagyon hiányoztál. És tudom, hogy milyen nehéz lehetett itt hagyni a gyerekeidet. Én is nagyon féltem ettől… Nézz rám szeretettel odaátról, ha én tovább maradhatok, mint te.” 

 

Magamra veszem a fájdalmadat

Fiatal nőt kezeltek mellrákkal. Anyja apjának második felesége. Az első házasság rövid ideig tartott, mert hamar kiderült, hogy a feleség egy rendellenesség következtében biztosan nem fog tudni gyereket szülni. Apja viszont sok gyereket szeretett volna, ez volt élete álma. Bár nagyon szerette az első feleségét, idővel a gyerek utáni vágy felülkerekedett az asszony iránti szerelmén, és kilépett ebből a házasságból. Gyakran fordul elő, hogy az élet továbbadásának vágya annyira erősen húzza az embert, hogy feláldozza miatta a személyes érzelmeit, mintha a személyes boldogságánál egy sokkal fontosabb ügyet kellene szolgálnia. Az új családban aztán, mint ahogy a fájó emlékekről általában, nem esett szó az első feleségről, aki azóta is magányosan él. „Ha téged nem fosztott volna meg a sorsod a gyerekszüléstől, akkor én biztosan nem élnék. Nem beszéltünk rólad, pedig nagyon fontos voltál apunak. Hálából magamra vettem a fájdalmadat és belebetegedtem. De ezzel nem teszek neked jóvá semmit. Innentől elfogadom a nehéz sorsodat és a veszteségedet. És elfogadom az életemet is, amit a te számládra kaptam. Tartozom vele, hogy valami jót csináljak belőle, ha már neked ilyen sokba került. Nézz rám barátsággal, ha meggyógyulhatok, és jó életet élhetek, ameddig lehet.” 

 

A mellre szívott fájdalom okozhatta a bajt, mint ahogy ezt a pszichoonkológiai irodalomban gyakran olvashatjuk – csakhogy a fájdalom itt nem a beteg saját életének, hanem valaki másénak volt a része. Ez egy fontos szempont, amivel a családállítás egészíti ki a pszichoonkológiai vizsgálódás területét.

 

Nem tudhatjuk pontosan, hogy egy-egy esetben mi volt a megbetegítő tényező. Az tehát, hogy a daganatos megbetegedések kialakulásában – és sokszor a gyógyulásban is – pszichés tényezők is szerepet játszanak, mára már ismert dolog. Úgy tűnik, hogy a pszichés tényezőkön kívül a családállításban feltételezett láthatatlan összeköttetés-rendszer is ugyanúgy szerepet játszhat a betegségek kialakulásában és esetenként a gyógyulásban is. Jó, ha a gyógyítók tudnak számolni ezzel a tényezővel is.

 

képzés: www.rendszerakademia.hu

Dr. Angster Mária
XVI. évfolyam 4. szám

Címkék: Bert HEllinger, családállítás, daganatos betegségek, psziché, pszichoonklógia

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.