Holisztika

Spirituális autodidakták

Holisztika

„Ha nem tanítod az érett embert, elvesztegeted az embert, ha tanítod az éretlen embert, a szavaidat vesztegeted el.” (Konfucius)


A tudás megszerzése olyan lassú folyamat, mint az elvetett magból a növény kifejlődése vagy a gyümölcs érése. Az ismeretekkel való táplálkozásnak is megvan a maga mértéke, miként a cserepes növényekre sem zúdítunk egy vödör vizet egyszerre, hogy az oldalt kiömöljön, hanem olyan tempóban adagoljuk, ahogyan azt a föld beissza. A tapasztalati tudást mindenki önmaga kell, hogy megszerezze. A hitet, a meggyőződést, az értékrendet nem lehet erőszakkal a fejekbe verni, mert az ellenállást vált ki. Hasonlóképpen a deszkához, amely néha megreped, amikor szöget verünk bele, a csavart viszont fokozatosan befogadja.

 

Testi növekedésünkben ugyan ki tudná megakadályozni, hogy testmagasságunkat elérjük? Ám a lelki és szellemi kibontakozás már sokkal akadályozottabb. Az értelmi, érzelmi és akarati elakadásnak se szeri, se száma. Először ki kell alakítanunk az egónkat, majd később az új dimenzióba jutásnak az infantilis egocentrizmus, a narcisztikus önimádat vagy libidóvezéreltségünk komoly akadálya lehet. Egy kliensem találóan fogalmazott: „Isten és közöttem ott vagyok én!”

 

A nagy ateista és materialista megszorítottság után a világot elözönlötték a guruk, sokan megvilágosodottaknak mondják magukat, lépten-nyomon beavatási kínálattal találkozhatunk. Ám ne menjünk könnyen lépre, ha egy „mester” éppen a megvilágosodást kívánja tanítani. Mert esetenként inkább útvesztő ez vagy zsákutca, nyomában zavarodottság, bizonytalanság.

 

Vannak persze pozitív tapasztalatok is: Rátalálhatunk olyan könyvre, amelyről azt érezzük, mi is írhattuk volna. Találkozhatunk olyan emberrel, akiről azt érezzük, mindig is ismertük. Tudomásunkra juthat valami, ami egyszerre boldogító és felkavaró. Vagy előhívódhat olyan ismeret, amelyről már megfeledkeztünk és egyszer csak életre kél a lelkünkben.

 

Hiszen hányféle megfogalmazásban hallhatjuk, hogy csak azt tudhatjuk meg, amit mindig is tudtunk, és csak oda kerülhetünk vissza, ahol mindig is voltunk. Mégsem könnyű belátni, hogy minden a fényből lett, hogy a víz leszakadt fény és az anyag csupán megsűrűsödése a fénynek. És hogy bennünk is a fény munkál megfinomodásunk alkímiai folyamatában. Ám az igazán korszerűnek számító úgynevezett fényterápia is valamiképpen külső fény közvetítését sugallja a belső fény életre keltése helyett, csakúgy, mint az asztrológiai megfogalmazás is szívesen beszél a bolygók ránk gyakorolt hatásáról, ahelyett, hogy a bennünk élő csillagokról szólna.

 

Igen, a világot polarizáltságban érzékeljük, agyunk poláris dinamikájával külső és belső, lenti és fenti, látható és láthatatlan világnak mondván azokat. Beszélünk énről, amelyen nagyjából a sokat kárhoztatott egót értjük, és beszélünk selfről, az igazi énünkről, amely önmagasságunkat jelenti. De ritkán mondjuk azt, hogy ezek elidegeníthetetlenül azonosak, mint a kör a középpontjától, a tenger a hullámzásától, a táncos a táncától, a hangszer a hangjától.

 

Való igaz, hogy az ego az egyes gyümölcsök nehezen feltörhető csonthéjához hasonlítható leginkább. De amikor a magok áttörik a héjukat, a burkukat, gyökeret eresztenek és szárba szöknek, a téri és idői struktúrában formát öltenek, búzakalász- vagy napraforgótányéréletet élvén. Az ember spirituális kibontakozása is ehhez hasonló. Saját közepéből, saját szimbólumok mentén, saját motiváló és akadályozó erőink által, saját vezérlő csillagunk vonzásában. A türelmetlen emberek sokszor inkább járt utakon haladnának, amelyeket mások már kitapostak számukra. Pedig ennek a kényelmességnek nincs helye, amikor önmagunk közepébe igyekszünk. Jól példázza ezt egy kliensem különös álma:

 

Egy négyrészes DVD-t kap ajándékba, azt nézi. Az első részben a néhány éve külföldön, rejtélyes körülmények között elhunyt barátja beszél, mintha még élné harmincas éveit. A harmadik a taóról szól. A negyedik pedig nem rajzolódik ki, vagy legalábbis nem tudja felidézni ébredése után. Ez az álmodó saját útja, amelynek a forgatókönyvét ő maga kell, hogy írja saját életével, önvezéreltségben.

 

Mióta a világ világ, divatos úgynevezett „titkos társaságok” tagjainak lenni és titokzatoskodni, kiválasztottsággal kérkedni. Ezek mind egotúlkapások. Aki valóban a saját útján van, abból inkább a nyugalom ereje árad, mintsem az izgatottság és felcsiklandozottság kitűnni vágyása. Nem szabad bedőlnünk a mondvacsinált spiritualistáknak.

 

A változást általában ugyan annyira akarjuk, mint nem. Ezt bizonyítja a betegek és betegségek nagy száma. A betegek igen jelentős része nem igazán akar meggyógyulni. Bár ezek a folyamatok  természetesen nem tisztán az akaratnak vannak alávetve. Olykor csak egy hatványozódási folyamat lendít a gyógyulás irányába, amikor már a betegségünktől is megbetegszünk. Ugyanígy a felnőtté válás is ijedelmes sokak számára, a felelősség miatt. Könnyebb a játékszereket cserélgetni, mint nagy kihívások elé állni. Mestereinktől elég, ha útravalót kapunk. Nem kell a lábainál ülnünk évtizedeken át.

 

Jobb, ha minél hamarabb megállítjuk és visszafordítjuk a konfliktusok, a zavartság, a félelem és fájdalom rengeteg kárba veszett energiáját. Szép példája ennek Francoise Gilot, Pablo Picasso negyedik feleségének története. Az Életem Picassóval című könyvben lefegyverző őszinteséggel írja meg házasságuk tíz évét a negyven évvel idősebb művésszel. Ő maga is festő, és művészi vénája révén nemcsak a kubizmust értette, hanem az egész kortárs párizsi művészi élet tevékeny résztvevője. Harmincéves korára kirajzolódott benne, hogy már nincs szüksége férje árnyékában meghúzódni, hanem saját életét akarja élni. Cseppet sem ellenséges hangvételben idézi Picasso hihetetlen szeszélyességét, kiszámíthatatlanságát, de az igazodásban és tűrésben meglehetősen kivámpírolódva új életet kezd Picasso nélkül, két gyermekükkel. Amikor mindent felégettek, amely közös életük volt, Francoise úgy összegezte életüket, hogy ezzel a múlthoz kapcsolódó szálak eltépésével kényszerítve érezte, hogy önmagára találjon. És ezért örökre hálás Picassónak. Vagyis végső soron spirituális autodidakta lett.

László Ruth
XVII. évfolyam 12. szám

Címkék: holisztika

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.