Holisztika

Szepes Mária - Az üldöző

Bizarr novellák


Iván úgy élt azután még néhány hónapig, mintha semmi sem történt volna. Bejárt nagybátyja üzletébe, pénzét beosztotta, és vigyázott, asztalára nehogy túlfűszerezett ételek kerüljenek. Reggel tizenöt percig tornázott, utána zuhanyozott, és volt olyan nap, amikor hosszasan vitatkozott szabójával a kabáthajtóka szélessége fölött.

 

Egy dolog mégis megváltozott. Attól az időtől kezdve nem tette be a lábát Mártához. Hiába üzent érte. Mikor felkereste, bezárkózott. Ha szembejött vele az utcán, átmenekült a másik oldalra. Félt. Olyan szorongás fogta el, hogy kiverte a verejték. A lány megsértődött végül. Szűkszavú, hideg levél pecsételte meg szakításukat. Nem bánta. Értelmetlennek, ostobának tűnt előtte az egész.

 

Később, amikor vége szakadt a nyugalmának, arra gondolt, hogy saját önzését utálta meg a lányban. A gyöngye és elkényeztetett emberek módján őt okolta mindenért.

 

Az esemény maga, amely tönkretette életét, csaknem jelentéktelen volt. Három évig együtt élt a lánnyal. Sohasem érzett iránta szenvedélyt. Gépírónő volt az üzlet irodájában. Kis szürke, vézna, árva lány. Kényelmesen, önmagától adódott minden. Inkább közömbösségből és hiúságból ment bele a viszonyba. Edit, a lány imádta. Rendben tartotta a lakását, vigyázott az egészségére, valósággal kitalálta a gondolatait, és ami a legfontosabb, sohasem volt terhére.

 

Azután jött Márta. Gazdag, extravagáns, szeszélyes sportlány; félelmetesen önző és romlott is. Valósággal birtokolta, kisajátította Ivánt. Összezavarta, megbolondította. Mikor fülébe jutott, hogy barátnője van, úgy döntött, feleségül megy hozzá.

 

Iván azt hitte, könnyű dolga lesz Edittel. Tévedett. A lány olyan kétségbeesett és őrjöngő ellenállást tanúsított, hogy megdöbbent tőle. Botrányt botrányra halmozott. Nevetségessé tette. Esetük az újságba került. Családjával összeveszett. Végül betetőzött mindent egy hangos, verekedésbe fajuló veszekedés a két nő között, valamelyik ismert mozi előcsarnokában. Nem volt egy nyugodt pillanata többé.

 

Akkor történt, hogy Edit egy utolsó találkára hívta. Valami semleges helyen. Elment. Hátha rábírhatja a szakításra.

 

Meleg nyári nap volt. Kieveztek a Dunára. Azon a csónakon, amelyet még együtt kereszteltek el.

 

 

- „Öreg fiú” - olvasta le keserűen Edit a csónakról. – Emlékszel? - Nem - mondta hidegen.

 

- Semmire sem emlékszem. Szabadulni akarok tőled!

 

- Tudom. De amíg élek, nem engedlek. Csúnya volt, sovány és elkeseredett, ahogy ott kuporgott a csónak orrában. Iván úgy gyűlölte, hogy meg tudta volna ölni. Nem is titkolta előtte.

 

- Az volna a legjobb megoldás - nevetett sápadtan a lány.

 

- Mégsem tehetek nektek ilyen szívességet. Vagy megölsz, vagy élni fogok, és akkor nem lesz nyugtod tőlem. Hangosan és gyűlölködve veszekedtek, mikor jött az uszályhajó. A csónakot már nem tudta irányba fordítani. Fölborultak. Jól emlékezett rá, hogy Edit nem tud úszni. Hallotta sikoltozását. Egy pillanatra szembenézett vele. Alig egy méternyire volt tőle. Ha kinyújtja a kezét, megmenthette volna. De nem nyújtotta ki. Valami ördögi tudatossággal hagyta elmerülni.

 

A következő másodpercben már nyúlt volna érte. Rémülten és elfelejtkezve haragjáról. De Edit nem bukkant fel többé. Átforrósodott teste görcsöt kapott. Ötödnapra vetette ki a víz.

 

Tanúk előtt játszódott le az egész. Parton állók és csónakosok siettek segítségére. Senki sem gyanúsította. Szabad volt.

 

Különösképpen nem okozott neki örömöt ez az érzés. Ernyedt és fakó közöny vett erőt rajta, melyet csak az zavart meg, hogy elhivatták a halottasházba. Edit holttestének személyazonosságát kellett megállapítania.

 

Didergett a napon, mikor visszafelé jött.

 

- Tulajdonképpen … én öltem meg… - gondolta anélkül, hogy tudatába érkezett volna a szavak értelme.

 

- Megmenthettem volna…

 

Valaki csodálkozva rábámult. Hirtelen feleszmélt saját hangjára. Gesztikulált és beszélt magában.

 

- Őrület! El fog múlni. - Lépteit meggyorsította. - Rendbe jön minden.

 

És talán el is hitte akkor, hogy Edit ügye ránézve teljesen befejeződött.

 

Váratlanul rohanta meg az egész. A klubjából ment haza éjszaka. Nyugodt volt, szinte jókedvű. Nem annyira kártyanyereségének örült, inkább a siker izgalmának. Éppen a zárba akarta tenni a kulcsot, amikor nyakán hideg leheletet érzett. Vizsgálódva nézett a kapualjba. Sötét alak támaszkodott a sarokba. Közelebb hajolt… …

 

és rekedten felordított a rémülettől. Vizes, fehér, dülledt szemű arc nézett vissza rá. Úgy vágódott el, mint a zsák.

 

Ezen az éjszakán kezdődött.

 

Másnap összepakolt és menekülésszerűen elutazott. A bankban felvette egész apai örökségét.

 

Párizsba ment. Kis hotelekben bújt meg. Ébren virrasztott éjszakánként, és három pokróccal torlaszolta el az ablakot. Ládákat húzott az ajtó elé.

 

Hiába.

 

Edit léptei ott kopogtak az ajtón át. Hallotta. Látta, ahogy az ajtóhoz tapad csöpögő ruhájában, oszló, puha testével, és azzal a szétfolyó arccal, amellyel szembenézett a hullakamrában.

 

Menekült. Ismeretlen kisvárosokba, falukba, azután tovább Londonba.

 

Voltak éjszakák, amikor sírt és imádkozott. Ernyedten megadta magát. Várta, hogy beteljesedjék rajta az, ami elől hiába szökött akárhová. Máskor meg lázas, reménykedő tettvágy gyúlt benne. Csomagolt. Japánba készült. Vagy Tibetbe inkább, egy lámakolostorba. Folyton változtatta a terveit. Beáll a hindu felkelők közé. Elmegy az idegenlégióba. Vagy mégis inkább itt marad, és felkeres egy híres idegorvost. Minden pénzét odaadja, csak segítsen rajta.

 

Azután már el is felejtette, mire készült, az önuralom és akarat elillant belőle. Őrült volt a félelemtől. Szemét, fülét befogva, csak ordítani tudott volna.

 

Londonban az a kétségbeesett gondolata támadt, hogy ha megmentene valakit, talán minden jóra fordulna. A Temze partján bolyongott, és leste az öngyilkosjelölteket.

 

Lerongyolódott. Éhes, kopott ruhás alakok gubbasztottak a lépcsőkön. Hallotta mormogásukat, ahogy elment mellettük. Néha követték is, vagy megelőzték. Kutatva arcába néztek, és ruhái értékét mérlegelték.

 

Ott látta meg újra.

 

Egy hullát fogtak ki a vízből. Emberek verődtek össze körülötte. Lökdösődött. A halott arcát akarta látni. Egyszerre puha, vizes test nyomódott a hátához, és förtelmes hullaszag csapódott orrába. Érezte, ki áll mögötte. Mégsem élt benne más, csak tompa várakozás.

 

A hullát elcipelték. A tömeg szétoszlott. Üldözője már valahol a sötétben lapult a lámpák ködös fénykörén kívül. Továbbsietett a parton. Tudta, hogy követi messziről. Felismerte jellegzetes, lopakodó járását. Mikor kimerülten, elgyengült térddel leült a híd alatt egy kőre, meglátta feléje fordított rémes arcát a sötét tömegben elhúzódó, leselkedő hajléktalanok között.

 

Ülve maradt. Élesen, világosan érezte, hogy nincs értelme továbbmenni. Várt. A puha léptek megkerülték. Közeledtek. Lehunyta a szemét.

 

- Igen… győztél - mondta halkan. - Így jó lesz. Végre…

 

Erős ütést érzett a fején, és elvesztette az eszméletét.

 

Összeszurkált, kifosztott holttestére még az éjszaka rátalált egy rendőr a Temze-parton.

 

 

Szepes Mária: Isten felé

I.
Jaj elvesztettemŐt a súlyos
Betűk, Szavak, monoton
Imák, szörnyű
Formák, Emberi lelkek
és Tettek között.
Elvesztettemaz Események
nehézkes, sötét, tipró áramában,
az Élet értelmetlenségében,
a Bűnben,
a Kínban,
a Pénz csörrenő zenéjében,
az Átkok jajongásában,
a Szenvedők hörgésében
és a messze, hideg csillagok alatt
a Temetőkben.
Jaj elvesztettemŐt mindenhol…
és egyedül voltam már
az egész világon…

 

II.
Egészen elfelejtettema lelkembe
nézni és figyelni
a furcsa, gyöngéd,
halk zenékre bennem…
Elfelejtettem, hogy van valami
a dolgok és a lelkemmögött is.
Így nemláthattam a vékony,
finom, pókháló szárnyakat sem,
melyek a lelkemből ringva
a végtelenbe nyúlnak…

 

III.
Most, hogy forró szíve
dobogását sejtem,
nemmerek éles lámpásokkal
rávilágítani.
Most, hogy halkan zizeg-susog
valahol a szobám sarkában,
nemmerema zajt beengedni
többé, hátha elsuhan
és azt hiszem,
hogy sohasem volt velem,

Vigyáznomkell Rá,
tudom, mert olyan még,
mint a halk szélzúgás,
mint a gyenge hajnali fény,
mint a csendesen permetező
eső,mint fáradt, szomorú
emberek homályos álma
az örömről…

 

IV.
A csendes úton Isten mosolya
vár majd és tudom, fagyott
hideg könnyeket vesz le
a vállaimról.
Minden fehér özönbe olvad.
Levetem kínlódó énem
Nessus-ingét és Isten örök
sugara leszek csak,
Szépség és Jóság…
Talán egy fa,
vagy virág a szélben.
Siető, üde, jéghideg forrás.
Egy dal,
Suhanó gondolat,
Csorduló könny,
Föld szomját oltó,
kóbor felhő,
Feltörő szánalom
Bánatot enyhítő
halálos béke,
vagy a tó felszínén ringó
derűs vízililiom…
Még nem tudom…
Az is lehet,
hogy imát és könnyet
hordok majd loholva
mindörökké,
boldogan, loholva,
mindörökké
Embertől az Istenig…

Szepes Mária
XII. évfolyam 1. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.