Holisztika

Szepes Mária - Dimenziókapu

Bizarr novellák


Anya megint két óriási cekkerrel jött haza. Legalább felcsengetett volna, hogy lemenjen elébe, és felcipelje helyette. Mert a lift szokás szerint nem működött. Apa pedig lent bütykölte a garázsban a kocsit, ami egy zötyögő pléhskatulya volt. Lepra. Apa mégis úgy gügyögött neki, mint egy kölyökkutyának. Imádta. Sokszor kihallgatta a sutyorgását, mikor azt hitte, egyedül van: „Jól van, picikém! Mindjárt kapsz egy kis olajat, és kitisztítom a náthás gyertyáidat!” Vele sohasem beszélt így. Igaz, már nyolcadikba megy ősszel, de régebben is csak akkor szólt hozzá, ha útjában volt: "Menj innen! Hagyd! Tedd le! Ne babráld! Elrontod! Ne nyúlj semmihez!" Pedig szívesen segített volna neki a szerelésben. Anya szerint ez a használt Skoda többe került már, mint ha egy új Mercit vettek volna.

 

- Jancsikám! - fordult hozzá anya elkínzott arccal. - Hívd apádat vacsorázni!

 

Könnyű ezt mondani. Alig lehet elvonszolni a kocsijától.

 

Lezuhogott a lépcsőn. A garázsban vágni lehetett a benzingázt. Az autó motorja nagyokat hörrent, mint egy vadállat.

 

- Készen van a vacsora! - emelte meg a hangját.

 

- Jól van. Megyek - vetette oda apa kelletlenül, és tovább babrálta a motort könyökig olajosan.

 

- Kihűl a pörkölt.

 

- Hűljön ki!

 

Apa már nagyon dühös volt, s indulata átcsapott Jancsira is.

 

- Anya egész hétre főzni akar még, és nagyon fáradt!

 

Apa feje sötétvörösre gyúlt. Tudta, mindjárt ráordít. Jobbnak látta elhúzni a csíkot.

 

Kettesével vette a lépcsőket. Lihegett, mikor felért a kilencedikre. Igaz, a panelház emeletei nem voltak olyan magasak, mint Gruberéké, akik a Rákóczi út ötvenegyben laktak, a negyediken. A nagy ebédlőjükbe belefért volna az ő kétszoba-halljuk a mellékhelyiségekkel együtt. Szeretett volna egy olyan régi, nagy házban lakni. Ott a lépcsőn is szórakoztatóbb volt felmenni. A körfolyosókon - gangokon - gyerekek nyüzsögtek, szaladgáltak, kacagtak, kiabáltak. Emberek jöttek-mentek, köszöntek egymásnak. Az ő egyforma panelkaszárnyájukban csak zárt ajtókkal találkozott. Senkit sem ismertek. Senkivel sem érintkeztek. Nem értek rá. Anya két műszakban dolgozott a szövőgyárban. Apa autóbuszt vezetett.

 

 

Apa végül előkerült, de előbb le kellett sikálnia magát. Persze morgott a fagyos pörkölt miatt. Anya nem felelt neki. A szeme egészen kocsonyás volt a fáradtságtól. Sohasem beszélgettek. Apa megitta az üveg sörét, és lefeküdt. Anya lehunyt szemmel mosogatott. Megsajnálta. Kivette a kezéből az edényt.

 

- Aranyos vagy! - súgta anya, és az orrára csókolt egyet. Keze ernyedten végigsiklott a vállán. - Szegénykém. Hogy telt a napod? - kérdezte, de választ nem várt rá. Beesett az ágyba.

 

Így volt ez mindennap.

 

Jancsi leöblítette az edényeket a mosószer után, és a szárítóállványra rakta. Még nem volt álmos. A szeme is fájt. Egészen bedagadt Kőszegi ütésétől. De ő is megkapta a magáét. Az orra vörös uborka lett, a trikója kettészakadt. A Köztársaság téren letépte a nyakáról a láncon lógó lakáskulcsot. Visszaszerezte. Tőle ugyan dzsúdózhat. Furcsa. Anyáék észre sem vették az arcán a kék monoklit meg a daganatot. Ránéztek és nem látták.

 

Hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtette visszatenni a faramuci kis japán szekrénykébe apa kvarcóráját. Gyorsan elővette a zsebéből, és megnézte. Jó, hogy nem sérült meg Kőszegi kalapácsöklétől. Lábujjhegyen bement a nagyszobába. Kár volt olyan óvatosnak lennie. Akkor sem ébredtek volna fel, ha csörgődobot ráz a fülük mellett. Most már megtalálta azt az apró, titkos fiókot az ötven között, mióta Gruber segített neki felfedezni a kvarcóra titkos búvóhelyét. Hülyeség, hogy apa sohasem viszi magával, ha dolgozni megy. Félti. Minek egy óra, ha nem hordják? Ő sétáltatja egész nap. Apa iszonyúan letolná, ha tudná. De nem vesz észre semmit a nyamvadt tragacsán kívül. Sohasem kell felhúzni, pontos, és nemcsak a dátumot mutatja, hanem zenél is. Nagyon halkan és kedvesen. A hangja Karinkáéra emlékeztette. Karinka Gruber nagynénje. Tolószékben ül. Annak is olyan meglepően vékony gyerekhangja van. Pedig állatian öreg.

 

Lefeküdt. Alig várta a holnapot. Reggel felmegy Gruberékhez. Jól érezte magát náluk. Pedig a lakásuk igazi bolondokháza. Ezt a házmesterné mondta. De nem haragosan. Nevetve. Lehet, hogy éppen azért szeret odamenni, mert egészen másképp élnek, mint ők? Gruber nem bolond. A papája sem az. Nagyon okos. És nem felvágós. Tévériporter és író. Mindig szívesen szóba áll velük.

 

Gruber a legjobb barátja. Girhes, szemüveges. Kőszegi csúfolja és elgáncsolja. Ő nemcsak azért védi meg, mert jó tanuló és nélküle két tantárgyból elhasalt volna a hetedikben. Grubernek komputerfeje van.

 

Szívdobogása meglódult hirtelen. Titkos időjátékukra gondolt, amelybe csak Gruber papáját avatták be. Az nem nevette ki őket. Ő is írt már sci-fit. Biztatta őket. Csak tornáztassák a képzeletüket, "agyrohamozzanak". A jövőnek kitűnő agyakra van szüksége.

 

Álmában a közép-amerikai fennsíkokat látta a nagy figurákkal, amelyek célját még mindig nem fejtették meg. A földön járók nem láthatták az óriási, teljes ábrát. Ahhoz repülni kellett. És ő repült. Felülnézetből pillantott le rájuk. Egészen természetesen volt, hogy a karját mozgatva levegőbe emelkedik. Izgatott öröm fogta el. "Gruber! - kiáltotta.

 

- Nézd! Így kell csinálni! Te is tudtad! Csak elfelejtettük, hogy tudunk repülni!"

 

Saját hangjára riadt fel. A szülei már nem voltak otthon. Anya megfőzte a kakaóját, és egy nagy darab kalácsot tett a bögréje mellé. Kár, hogy nem lehet mindig otthon. A nyaraló miatt hajtanak annyira. Gruber mamája egész nap a konyhában sürög-forog, süt, főz, etet, mos, ki sem látszik a gőzből, hiszen annyian vannak abban a nagy lakásban. Rokonok, ismerősök, szomszédok, Gruber három kisebb testvére. És persze Karinka. Akit vénségére a gyerekekhez számítanak, mert éppúgy kell vigyázni rá.

 

Mosdatják, tisztába rakják.
 

Alig volt türelme enni. Sietett. Szerencsére hamar jött az autóbusz. Ahogy átlépte a hatalmas Rákóczi udvar szélesre nyitott bejáratát, mintha egy más világba került volna. Hatemeletes, kétudvaros ház volt. Belső karéjában üzletek kirakatainak színei, lámpái csillogtak. Gruber már bizonyosan az inkákat olvassa a lexikonban. Ő is abból készült. Mialatt hármasával vette a lépcsőket, azon dolgozott, hová lettek azokból a közép-amerikai, kihalt, hegyi városokból az emberek? Senki se tudja. Majd betáplálják Gruber fejébe, és az kitalálja, miféle kalandok történnek velük, ha az időgépükön egyszerre megjelennek a rejtélyes városban hat- vagy hétszáz évvel ezelőtt. Bekopírozódnak. Mint a tévében. Bizonyos, hogy természetfeletti lényeknek tartják őket. Hódolnak nekik.

 

Becsengetett a negyedik emelet egybe. Nem Gruber nyitott ajtót, hanem Marci, a pattanásos, nagyképű unokabátyja. Ő volt az egyetlen a családban, akit nem szeretett. Utálatos, beképzelt hólyag! Zongoraszakra járt az Akadémián, és Gruberék Bösendorferén gyakorolt naphosszat.

 

- Szia, Herkules! - tessékelte beljebb széles mozdulattal. Ez is pimaszság volt. - Szipogány barátod éppen most rakja tisztába a húgát!

 

Tudta, Gruber nem szereti, ha látják, mikor pelenkázza kilenc hónapos kistestvérét. Szégyelli. Igaz, hogy mindig szipog, mert szénanáthája van, de azért nem kellene szipogánynak csúfolni! Húzta az időt.

 

- Karinka hogy van? - kérdezte.

 

- Gyagya- Mint mindig. Annak született. Most éppen a nem létező haját fonja két copfba - Marci szájából ugató csuklások törtek elő. Nagyon rondán röhögött és továbbment.

 

Utánasietett, és szembe találta magát Karinka tolószékével. Köszönt neki, de az nem felelt. Nem is felelhetett. Süket volt, és hályogos, kék szemmel mosolygott rá. Foghíjas szájából kilátszott színtelen ínye. De valami azért lejátszódhatott ködös szemén belül, mert azt mondta vékony madárhangján:

 

- Megszülettek a cicák! Ugye milyen édesek? - Aprókat kuncogott, és simogató mozgásokat végzett a kezével. Keskeny, ráncos kis arcát pelyhes, fehér haj röpdöste körül. Nagyon hosszú és sovány volt. Mintha a ruhája alatt nem is lett volna teste. Szoknyája alól két pipaszárláb meredt elő. "Olyan, mint egy hosszú nyelű, borzas tollseprű" - mondta rá Marci.

 

Gruber sietett be, karján a rózsaszínű flanelltakaróba burkolt húgával, aki torkaszakadtából bömbölt.

 

- Szia! - mondta neki Gruber, és nagyot szipogott. A bőgőmasinát berakta Karinka karjába. S az rögtön elhallgatott, ahogy Karinka vékony pókujjai gyöngéden végigtapogatták. Valamit motyogott is neki, ami úgy hangzott, mint a madárcsivitelés:

 

- Csiricsitt! Nemsokára összeforr a rosszcsont. Lehet megint ugrándozni... hopci-hopp!

 

- Mit mond? - kérdezte Grubertől. Az, Marcira intve a szemével, magával vonta apja dolgozószobájába.

 

- Azt hiszi, a törött lábú őzike van a karjában, amelyet a tanyán ápolt kislány korában.

 

Gruber papája az íróasztalnál gépelt. A falakat könyvek borították. Jancsi azt hitte, nem hallja, amit beszélnek, de hátraszólt nekik:

 

- Karinka most is hetvenöt évvel ezelőtt él. Kislánynak érzi magát, akit erdő, mező, állatok vesznek körül, és a nagypapája várja a tanyai házban. Akkor került ide, mikor az öreg meghalt. Mindig hozzá akart visszamenni. Kiszökött az ajtón. A Rákóczi úton elütötte egy söröskocsi. Azóta béna.

 

Jancsit mindig meglepte, Gruber mennyire hasonlít a papájára. Csak még nem kopaszodik.

 

- Igaz, hogy Karinka gyagyának született? - szaladt ki a száján.

 

Gruber papája megfordult a székén.

 

- Nem hiszem - rázta meg lassan a fejét. - Csak másmilyen, mint a többi ember. Külön világban él. És ez jó neki. A miénkből nem hall és nem lát semmit.

 

- Csak egészen ritkán jön rá a hepp - mentegette Gruber. - Mikor a fivére után kiabál, aki már régen meghalt.

 

- Tizenkét éves korában - tette hozzá a papája. - Még a múlt században.

 

- Mit csinál olyankor? - firtatta Jancsi. Nagyon bírta az öreglányt. Maga sem értette, miért. Érdekesnek találta.

 

- Sírni, sikoltozni kezd, és kidobja magát a tolószékből. Ha egyedül vagyok vele, nem is tudom visszaültetni - vallotta be Gruber.

 

 

Hát a barátja nem volt éppen súlyemelőbajnok. De azért a kisujja körme is többet ért Kőszeginél.

 

- Hol voltatok tegnap? - csippentett rájuk a szemével Gruber papája. Mosolygott. - A jövőben vagy a múltban?

 

- A jövőben! - mondta Jancsi gyorsan. - Ötszáz évet utaztunk. Gruberrel eltérítettünk egy űrszanatóriumot, amelyben zseniális gyerekeket kezeltek, akiket megfertőzött a kozmikus vírus!

 

- A kozmikus nosztalgia vírusának neveztük el - vágott közbe Gruber mohón.

 

- Az űrszanatóriumot pedig Terapionnak. Gruber találta ki. Ugye klassz?

 

- Klassz! - bólintott Gruber papája elismerően. - És miből állt ez a betegség?

 

- Kóborlási láz fogta el őket. Potyautasként elrejtőztek az űrhajókban, mert akkor már rendes közlekedés volt a Naprendszer bolygói között. Ki akartak jutni a csillagok közé! - magyarázta Jancsi.

 

- És ti hová mentetek az eltérített Terapionnal?

 

- Ki a Naprendszerből. Fénysebességgel. Az Alfa Centaurira!

 

Ebben a pillanatban besietett Gruber felhevült, borzas mamája egy tál szendviccsel.

 

- Egyetek! – mondta. - Azután siess, fiam! - fordult a férjéhez. - Mindjárt itt lesz érted a kocsi. Nekem be kell néznem a sértődős Malvinhoz. Közben veszek Karinkának mezei virágot.

 

- Minek neki a mezei virág?

 

- Koszorút akar fonni. Tudod, milyen nyűgös ilyenkor. Órákig nyöszörög érte.

 

- Hová tetszik menni? - kérdezte Jancsi Gruber papájától csalódottan.

 

- Egy riportot csinálunk Szegeden.

 

Már be is nyomult egy csomó kollégája és a fotós barátja a szobába. Nekiestek a szendvicses tálnak. Neki már semmi helye nem volt ott. Marci szokása szerint elporzott, Gruberre marad az egész pereputty.

 

- Mikor jöjjek vissza? - kérdezte Grubertől.

 

- Négykor. Várj meg lent az udvaron. A kicsik itt a fejedbe másznak, és úgyse értjük tőlük egymás szavát. Kimegyünk a térre! - Kiabálniuk kellett, mert mindenki ordított, nevetett, rikoltozott.

 

Mit csináljon délután négyig? Hazament. Csak hideget evett a hűtőszekrényből, azután meg terített. Utált egyedül lenni az üres lakásban. A Köztársaság téren talán ott van Kőszegi. Még tartozik neki két gáncsvetéssel Gruberért. Ez felvillanyozta. A tér közel is van a Rákóczi udvarhoz.

 

Kőszeginek nyomát se látta a téren. Focizni kezdett a fiúkkal. Alaposan beleizzadt. Hány óra? Mindjárt négy!

 

Futva tette meg az utat a házig. Gruber késett. Felmenjen? Nem volt kedve hozzá. A gyerekek rászállnak, és a hajába ragasztják a nyálas rágógumijukat.

 

 

A nagy udvar poros és homályos volt. Végignézte a belső üzletek kirakatait, azután a lépcsőház felé indult.

 

Egyszerre megtorpant. Kőszegi leselkedett fölfelé a lépcsőházban. Rögtön tudta, hogy őt várja. Elégtételt akar az uborkaorráért. Megkapja!

 

Lábujjhegyen a háta mögé osont, és a fülébe rikkantotta: "Huj, huj, hajrá!" Csak akkor gáncsolta el, mikor megfordult. Így volt becsületes. Azután ráült a hason fekvő Kőszegi hátára.

 

- Beszélgessünk! - mondta nyájasan. - Mit kerestél Gruberék lépcsőházában? Engem akartál elcsípni? Itt vagyok!

 

- Engedj! - nyögte Kőszegi. - Vérzik az orrom!

 

Jancsi leszállt róla, de megbánta. Kőszegi villámgyorsan a hasába bokszolt, és futni kezdett. Elállt a lélegzete, de azért utánalódult. Jobban futott Kőszeginél. Nem akart elmenni az udvarból, hátha elmulasztja Grubert. Kőszegit befelé terelte, az meg szedte a lábát. Körberohangáltak egy ideig a nagy, széles térben. Szitkozódó embereknek ütköztek, ziháltak mindketten. Végre utolérte. Összekapaszkodva gurultak, csépelték egymást. Kőszegi egészen kikészült. Hirtelen kisiklott alóla, az utcára futott, és eltűnt a tömegben.

 

Nem követte.

 

Öt óra elmúlt. Hol van Gruber? A ruhája, keze csupa kosz volt. Leporolta magát. Az ujjaival fésülködni kezdett.

 

Egyszerre megérezte, mennyire fáradt. Pihen egy kicsit, azután fölmegy, és megmosdik Grubernél. Hátrasétált a pincelejáró felé. Egy lezárt üzlethelyiség előtt kis, lapos tetejű szekér állt felmeredő, csupasz rúddal. Leült rá. Irigyelte Grubertől a papáját. Sajnálta, hogy nem folytathatták a beszélgetést. A múltkor a negyedik dimenzióról magyarázott nekik, ami az idő kiterjedését jelenti a múltba és a jövőbe. Azt mondta, ha fénysebességgel utaznának a kozmoszban, és néhány hónap múlva visszatérnének a Földre, ott már talán évszázadok múlnának el azalatt. Olyan nagy a különbség a kozmikus és relatív idő között. Szeretett volna többet hallani erről.

 

Milyen poros sötétség van itt. Karinka hetvenöt évvel ezelőtt él. Tehát állandóan a negyedik dimenzióban van. A dilijébe beépült az időgép.

 

Kivette apja kvarcóráját a zsebéből, de alig látta a mutatóját. Legalább hat óra lehet. Ez az udvar különben is mindig homályos.

 

Mindig?

 

Micsoda óriási fényszórót gyújtottak ki mögötte? Megfordult.

 

Különös. Úgy tudta, ez nem átjáróház. Pedig most nyitva van egy széles kapu. Ott, ahol a zárt üzlethelyiség szokott lenni. Ennyire besüt ide a nap alkonyatkor? Nem lehet. A ragyogástól káprázik a szeme.

 

Hová vezet ez a fényárban fürdő kapu? Egy párhuzamos mellékutcába? Melyikbe? Mindegyiket ismeri.

 

Észre sem vette, mikor lépett át a kapun. Egyszerre eleven színek, üde szagok, szokatlan zajok rohantak rá. Szénaillat. Madárfütty. Távoli harangszó.

 

Hogy széttágult a táj! Lába alatt virágos fűszőnyeg terült el. Arcát metszően friss, virágszagú szél csípte. Víz zúgott, sustorgott valahol a közelben.

 

Hogy lehet a Rákóczi udvar háta mögött ilyen nagy, műveletlen terület?

 

Mintha hajnal lenne. És tavasz. Pedig ősz van. Nemsokára vége a vakációnak.

 

Távolabb, a mező közepén kis ház roskadozott súlyos, vastag nádteteje alatt. Fala fehérre meszelve vakított. Kis ablakszemek csillantak rajta. Hozzátapasztva fából készült kalyibák, ólak, talán istállók emelkedtek. Orrába meleg istállópára csapott. Igen. Istálló lesz. Ló prüszköl és dobog benne.

 

A ház előtt lapos kis szekér állt csupaszon felmeredő rúddal. Hasonlít ahhoz a kocsihoz, amelyről… amelyről felállt az előbb. Mikor?

 

A ház kéményéből kék füst göndörödött elő. Ez bizonyosan tanya. Látott már ilyet a tévében. Szeme követte a füst útját, és megpillantotta a sűrű bokrokkal, fákkal borított, meredeken emelkedő dombot a ház mögött.

 

Farakások között tyúkok kapirgáltak. Újra felnézett a dombra. A csúcsán piros szegélyes, szürke felhőkből sugárlegyező tárul széjjel. Napkelte!

 

Szemét mozgás rántotta magához hirtelen. Egy kék ruhás lány bukkant elő a ház mögött. Az erdőből rohant ki, a lejtő lendületének átengedve sovány testét. Vele egyidős lehetett, két vékony, kócos hajfonat lengett utána félig kibomolva. Fején sárga virágokból font koszorú csúszott félre.

 

A lány eléje sietett. Szája mozgott. Kiabált. Nem értette, mit. Mikor lihegve megtorpant előtte, nagyon ismerősnek tűnt. Persze. Közelről ismeri. Megszokott bizalmassággal. Csak elfelejtette, hogy hívják. Nyaka hosszú, vékony. Arca szeplős. Recés fogai fölött kilátszik színtelen ínye, ahogy ránevet. A körmét tövig rágja, pedig szidja érte. Hol? Mikor? Valamivel fiatalabb nála. Igen. Egy évvel.

 

"Megtaláltam!" - érti meg végre a lány ziháló szavát.

 

"Mit?"

 

"A rókalyukat! Kicsik vannak benne! Gyere!"

 

Alig tudta követni, ahogy csörtettek fölfelé a fák között a dombra, a tűlevelektől, hervadt levélszőnyegtől csúszós talajon.

 

A lány megtorpant hirtelen. Hátranyúlt, és őt is visszatartotta.

 

"Maradj csendben!" - szólt rá lélegzethalkan.

 

Nagy kövek torlódtak előttük, földbe markoló karmokkal a talajba kapaszkodó, vastag, felszíni gyökerek között. Nem vette volna észre a rejtett rést a kövek között, ha nem óvakodik ki belőle egy apró, fényes orr. Azután már látta vöröses szőrzetét is, ahogy előbújt. Alul fehérrel bélelt farok húzódott utána. A másik követte. Ketten voltak. Hegyes fülük megrebbent. Hallgatóztak. Alig mert lélegzetet venni. Gyönyörűek voltak.

 

Megnyugodhattak, mert egymásnak estek és huzakodni kezdtek, nevetséges kölyöknyöszörgéseket hallatva közbe. Összekapaszkodva gurultak, átbotladoztak a gyökereken, lelapultak, a másik hegyibe vetették magukat, a fülét harapdálták, a hátsó felükre ereszkedve, tátott, nevető pofával pofozkodtak, prüszköltek.
 

Sokáig álltak ott kővé meredve. A lány a füléhez hajolt. Haja csiklandozta az arcát.

 

"Nem mondjuk meg nagyapának. Kilövi az anyjukat. A tyúkok miatt. Tegnap is elvitt egyet." Ránevetett ínyes mosolyával. Nagyon kedvesnek találta, és annyira közelinek, mint senki mást a világon. Persze Gruberen kívül. Az ám! Fel kell mennie hozzájuk!

 

"Korán van még. De azért csak menj!" - súgta a lány.

 

 

Elindultak. Meglátta a kavicsok között siető, fonadékos vízeret. Olyan áttetsző volt, mint a kristály. Ennek a zúgását hallotta, mikor... mikor átlépett a kapun. Milyen kapun?

 

Szednie kellene ezekből a szép, színesen fénylő kavicsokból.

 

"Nem lehet. Tudod, milyen dühös az öreg, ha kések. Eldugtam a pálinkáját. De előbb muszáj ennie valamit, mert kilukad a bele."

 

Versenyt futottak, de a lobogó hajfonatú, kócos, sovány lány megelőzte. Csuda hosszú, vékony lába volt, mintha a nyakánál kettényílt volna cupfos, kék kartonruhája alatt. A bokáján tüske tépte, piros karcolás virított. Koszorúját lekapta a fejéről egy ág.
 

Jó volt rohanni vele a friss szélben, a csúszós avaron. Mintha mindig így lett volna. Meghitt, fontos összetartozás volt.

 

Nem mentek be a házba. A virágos mezőn dobogtak végig a nyitott kapuig.

 

A lány ott megtorpant.

 

"Menj át a kapun!" – mondta.

 

"Te nem jössz?" - Nyugtalanság fogta el. Szorongás. Furcsán sajgó veszteségérzet.

 

"Nekem itt kell maradnom."

 

"Miért kell?"

 

"Én itt nagyon boldog vagyok. Ne nézz hátra! Ülj rá a kis rudas kocsira. Nemsokára jönni fog."

 

"Kicsoda?"

 

"Gruber."

 

Persze. Gruber. Egy pillanatra megzavarodott. Valóban nem nézett hátra. Ráült a kocsira, és... előtte állt Gruber.

 

Nem látta jól. Este volt már.

 

- Azóta itt vársz? - kérdezte Gruber. Hangja szokatlanul rekedt volt.

 

- Igen.

 

- Nem tudtam jönni. Karinka... - szipogott egyet. Mindig szipog.

 

- Mi történt Karinkával?

 

- Rosszul lett... és egy pillanat alatt... meghalt.

 

Megértette.

 

 

- Te! - kérdezte izgatottan. - Ugye ez átjáróház?

 

- Dehogy. Honnan veszed?

 

Hátrafordult. Mögötte az üres üzlethelyiség porosodott, lehúzott ráccsal, nagy, láncos lakattal.

 

- Az előbb egy nyitott kapu volt itt! Dimenziókapu! A múltba vezetett! Átmentem rajta! - erősködött közel hajolva Gruberhez, de az lehajtotta a fejét.

 

- Most nem játszok. Ilyenkor - mondta színtelenül. - Majd... Szia!

 

Szégyellte magát, bosszús és szomorú volt. Gruber sohase fogja elhinni neki, hogy nem játszani akart. Igazat mondott!

 

Valahogy... valahol, az idő egy másik pontján most is ott van a nyitott kapu, és mögötte...

 

Nagyot szipogott. Csak nem kapta el Gruber szénanátháját? Furcsa dac és öröm támadt fel benne. Az a Karinka-mosolyú lány, akinek a kapu mögött kellett maradnia, nagyon boldog. Arca ragyogott, mikor ínyes nevetésével ránézett, egészen közelről. Ha nem szól egyetlen szót sem, akkor is bizonyos lett volna benne, milyen jó neki ott, ahová végleg hazamehetett.

 

 

Szepes Mária: Gyermekkor a Rákóczi úton

Piszkos, nagy ház az ég alatt,
minden kövében jajszavak,
könnyek és gond gubbasztanak.
Mégis ragyog a régi gang,
ott született a gondolat.
Séták alatt a végtelenbe nyúlt,
„Függőkert”– mondtuk,
s az esti égbolt kigyúlt.
Bent a zongorán szonáta repdesett.
E tágas, csöndes este
a sejtés,
az örök dolgokat kereste.
S úgy leste az életet,
ahogy
forrt lomha, kendőzött teste
az utcák sarában leplezetlen.
S mi kétely nélkül hittük,
egyre hittük, hogy szüleink
léte soha sem ér véget.

Szepes Mária
XII. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.