Holisztika

Szepes Mária - Földönkívüli konzílium

Merre tartasz, ember?


 

 

Helyszín egy asztrofizikus, ökológus, humanista álma, akit az archeológiától kezdve minden más tudomány, bölcselet is érdekel. Ebben a különös álomban valamiféle hatalmas, kozmikus dimenzió, csillagködből összeszövődött kerek asztala körül lebegtek emberhez semmiben sem hasonlító földönkívüliek, akikből fények, energiák, képzetek sugároztak, tehát nem a földi beszéd lényeget takaró szavai. Aminek többek között az az előnye, hogy képtelenek voltak hazudni. Rajtuk kívül helyet foglaltak e csillagköd-kerekasztal körül Lao-ce, Echnaton, Püthagorasz, Hippokratész, Aszklépiosz, Rotterdami Erasmus, Descartes, Voltaire, Schopenhauer, Gandhi és Einstein. Miért ne ülhetnének ott a földnek e géniuszai az ökológus álmának földönkívüliekkel történő konzíliumán? Az álom nem ismeri a halált. Más a logikája és nincsenek időtörvényei. Hogy miért éppen ők kerültek össze a földönkívüliekkel, azt csak álmában tudja az alvó. Mikor felébred, az álomtudás elalszik benne. Az ausztráliai bennszülöttek hite szerint az ember nappal egyfajta kábult álomban leledzik, és éjszaka, álmában van igazán ébren. Mert akkor oda megy, ahová akar. Találkozik az őseivel, tanácskozik velük. És repülni is tud. Nem géppel. A szellemével. A képzeletével egyébként az ember is képes szárnyat bontani, mikor például együtt szemléli, éli át a Holdra lépést az asztronautákkal. Ebből azonban nem vonja le ugyanazt a következtetést, amit az ausztrál bennszülöttek. De hát azok primitív őslények. Vadak. A modern ember pedig felvilágosult, civilizált, felsőbbrendű, intelligens valaki (?).

A páciens a Föld.

Az álombeli kerekasztal-beszélgetés körülbelül így hangzott. Valamelyik földönkívüli vetette fel az első kérdést, gondolatban persze.

- Látják azt az őrült csillagot?

Természetes, hogy látták, hiszen ott lebegett középen előttük kéken, de füstköd fátylaiba burkoltan, különös dudorokkal, torzulásokkal a felszínén.

- Ugyancsak gusztustalan nyomorék - folytatta a földönkívüli, de valamennyien felfogták elméjükkel.

- Meg kellene gyógyítani - Hippokratészben támadt fel iránta a szánalom.

- A világegyetemben nincsenek tébolydák - érkezett egy másik földönkívülitől az elutasítás.

- Ütődött hülyékkel nem foglalkozunk. Átengedjük őket saját rögeszméjük rombolásának.

- Kegyetlen felfogás! - lázongott Hippokratész gondolatrezgése.

- A betegeken segíteni kell, ez kötelesség. Elvégre konzíliumra gyűltünk össze vagy nem?

- Reménytelen dolog, de a maguk naivitása miatt megtettük - ömlött agyukba a földönkívüliek megvetése.

- Kezdhetem én? - kérdezte egyik arctalan fényalak.

- Hogyne!

Az álomban jelen lévő földi halandók gondolatfelelete határozottan riadt volt.

- Vízfejű! Púpos. Sánta. Öncsonkító amnéziás. Elfelejtette, hogy minden mindennel összetartozik. Létfeltétele, a szervei egymást kiegészítő együttműködése volna, erre mit csinál? Egyetlen organizmusa valamennyi tápláló, egyensúlyt teremtő, gyanútlan szorgalommal termelt energiáit, nélkülözhetetlen védelmi rendszerét magához zsákmányolja tökfejével. És az abszolút hatalom birtokosának, diktátornak képzeli magát. Veszélyes paranoia tört ki rajta. Fölösleges nedveket termelő agya teljesen elbutult. Bárgyú, teljesíthetetlen parancsok hömpölyögnek rá, vér- és idegpályáin keresztül. Az a követelés például, amelyet a veséjéhez intézett, hogy az ne tisztító funkcióját lássa el, hanem a balgaság kövét termelje részére, amely az ő vízfeje szerint a bölcsek köve. Dúlt, megzavarodott organizmusának többi része is önpusztító ultimátumokat kap. A szívkamrái, koszorúere ne lüktessen egyenletesen, ne engedje át magán a vér sodró áradatát, hanem halmozzon fel muníciót védekezésre és támadásra. Meszet és vérrögbombákat, amelyek váratlanul robbannak. A nyitott ereken át, elmebaja szerint, háborítatlanul mozognak titkos ellenségei.

 

Kémszervezetek csoportjai hadititkokat hoznak és visznek. Ezeket az ereket tehát szűkíteni kell. Alvadt vérből emelt torlaszok bunkereivel például. A védősejtek magjában is ellenséges atommagok rejtőznek. Egy-egy idejében megbénított végtag elvesztése ezért nyereség. A púp viszont a háton fontos kincseskamra, amely szigorúan bizalmas iratok mellett, támadásra készülő szervezetektől zsákmányolt értékeket őriz. A gubókból felröppenő pillangókat megöli. A széttört gubóknak hatalmas temetést rendez. Saját tiszteletére szentségtelen templomgigászokat emel, amelyek elrákosodnak a húsában. Látósejtjeit megvakítja. Védőszféráit kilyuggatja. Levegőjét savakkal fertőzi. Esőerdőit kiirtja. Irdatlan felhőkarcolókat, atomerő-katedrálisokat emel, hogy az önmaga árnyaival vívott háborúiban lerombolja őket. Hadakozik a természettel, amely megszülte beteg fattyúnak, és ellenoffenzívát kezdett ellene tűzzel, óceánokkal, vad rengésekkel. Temetői szaporodnak. Éppen úgy, mint ismeretlen vírusoktól fertőzött, sejtekként sokasodó robottömegei. Ő maga is fél, menekül, fuldoklik már. Agonizál.

 

 

Az álomkerekasztal körül ülő földi időtlenek agyából egyszerre torlódtak elő a döbbent, rémült, háborgó, szánakozó, sértődött kérdések. Mert hiszen ők nemcsak hallották a földönkívüliek gondolatait, hanem látták is mindazt, amit azok diagnózisukban felmutattak a közöttük lebegő, eszelősen önpusztító nyomorék csillagon.

- Pedig a természet Géniusza az emberekbe oltotta valamennyi nyavalyájuk ellenszerét - szisszent Hippokratész ideavilláma közöttük.

- Ott van a kezük ügyében a hazugságokat cáfoló igazság is - így Rotterdami Erasmus.

- Vannak közöttük nagy orvosok, akik ismerik kórságaik ellenmérgét! - Echnaton elmehullámai ömlöttek a többiekre.

- A bölcselők felfedezték létük valódi értelmét és misztériumát - sugárzott Püthagorasz töprengése.

- Hiába! - gyúlt fel Voltaire maróan éles, keserűen gúnyos elméjének kételystilettója. - Ha valamelyik különb halandónak rányílik a szeme az ütődött gonoszok gyalázatára, rárohannak, kitépik a nyelvét, szétszaggatják, műveit elkobozzák, azután szobrot emelnek az emlékére. Iskolákat neveznek el róla, ahol a szájába adott hazug szövegeket tanítanak. Kivégzése emléknapján hatalmas ünnepséget rendeznek dagályos halandzsabeszédekkel, amelyeket maguk sem értenek, és megkoszorúzzák üres sírját.

- Ez a szegény kis csillag valóban nagyon beteg! - tört fel Einstein agyából a szorongó részvét. - Haldoklik. És vele pusztul a púpos, vízfejű, egészséges lététől megfosztott egész organizmusa! Ki segít rajta?

- Én - a Názáreti gondolata oly vakító fénnyel gyúlt fel, hogy mélységes némaság támadt tőle. 

Azután az egyik földönkívüli sugárkígyója emelkedett föléjük tétován:

- Te? Hogyan?

- Megszületek embernek.

- Csak jót tettél velük, ezért megkínoztak és megfeszítettek. Újra ezt akarod?

- Lehet.

- Meddig?

- Míg ki nem termelődik szellemükben az emlékezés arkánuma.

- Hogy tudtál imádkozni a hóhéraidért?

- Sajnáltam őket. Mert holnap nekik is áldozattá kell lenniük.

- De hiszen ezt mindig elfelejtik! Hályogosak!

- Egyszer eszükbe jut. Mikor szembe jövök velük a damaszkuszi úton.

- Hol van már az az egykori damaszkuszi út!

- Valamennyi korszakban és minden halhatatlan halandó számára nyílik egy ilyen kijárat a labirintusból.

- De addig! Ott a Golgota. A Koponyák Hegye a kereszttel!

- Ott a Feltámadás és ott az Öröklét is.

- Megéri?

- Nekem igen.

- Mitől vagy ilyen elvakultan erős és ilyen ijesztően vakmerő?

- Attól, hogy szánni, érteni, szeretni tudok.

Aszklépiosz gondolatkérdése tört ki, mint egy viharzó vulkán:

- Valld be, földönkívüli, hogy irigyled, amiért ember mer lenni!

Rotterdami Erasmus gondolata csatlakozott hozzá:

- Ezért több nálatok! Ismerd be!

Hosszú csend után szövődött agyukba a földönkívüli remegően furcsa közlése:

- Szeretném azt gondolni, hogy ő is őrült, pervertált, mint a nyomorék Föld vallásainak flagellánsai, de a szellemem tiltja. Iszonyú fenség van az ő áldozatában, mert nem kellene megtennie. Visszatérhetne az örökkévalóságba, ahol nincs kín és halálképzet.

Lao-ce szinte piheérintésű, gyöngéd gondolata úgy érte a jelenlévőket, mint a borzongató simogatás.

- Köszönjük, Názáreti Rabbi, hogy vállalod ezt a fenséges, iszonyú áldozatot a zavaros, érdemtelen, hiú, hazug, kegyetlen, zavart elméjű, de nagyon szerencsétlen halandókért!

A földi halhatatlanok agyából egyszerre zendült fel az Ámen.

Szepes Mária
XIV. évfolyam 3. szám

Címkék: Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.