Holisztika

Szepes Mária - Idővonat

Bizarr novellák


A vonat olyan fény- és színözönben vágtatott, hogy Baráth György szinte tompítani szerette volna. Idegei nehezen viselték el a szépség e heves támadását. Csillogó azúrtavakból felnyúló hegyek közeledtek felé a látótérben, halvány rózsaszínűen. Feljebb a tavaszi pázsit zord, szilvakékben játszó erdősörénnyé változott, s a csúcsokon havas fehérségbe dermedt.

 

Szemét lehunyta egy pillanata. A tüdejébe hatoló levegő éles, pezsdítő volt, s ez felfokozta megmagyarázhatatlan izgalmát.

 

Magas, szőke nő lépett a kupéba, kisfiúval. A nő ősi módon szép és egyszerű volt. Dús, fonott kontya, arcélének nyugodt, nemes íve, redős, kék ruhája szoborszerűvé tették. A kisfiú – négyéves lehetett – félénken szembenézett az idegennel. Baráth rámosolygott, de a gyermek megriadva a táj felé fordult, ahol a meredek hegyoldalban vöröstarka tehenek legeltek.

 

– Nézd, anya, tehenek! – kiáltotta önfeledten. Baráth tekintete elidőzött a vézna, izgékony fiúcskán, akinek naiv, mohó kíváncsisága mögött valami öreg, dekadens finomságot érzékelt. A gyermek nyugtalan mozgékonysága pedig azt a másik kisfiút idézte elé, akinek sötét szeme saját rejtőző, érzékeny, kifejezhetetlen sejtelmekkel küszködő lényét tükrözte. Gyurka is négyéves volt, amikor meghalt. Alakja mögött laza gondolatkörvonalak Lídiát is kirajzolták, ám ezúttal nem vijjogott fel benne a fullasztó iszonyat és fájdalom. Csöndes csodálkozással figyelte, hogy idegei nem közvetítik a föld alól hallatszó kopogás sajátos ritmusát, amely immár második éve üldözte ébren, fél révületben és álmában.

 

Most, hogy a kopogás hirtelen elnémult benne itt, a svájci tavaszban rohanó vonaton, amely különös célja felé röpítette, megértette, hogy Lídia – emberen túli dimenziókon át – egy másfajta üzenetet ismétel egyre azóta, hogy az ostrom alatt elevenen eltemetett testét pincesírjából holtan kiemelték. Ez az üzenet cáfolhatatlanabb bizonyosság a szavaknál: Lídia él. Hármas ritmusú kopogása lázasan lüktető életjel.

 

A vonat befutott Brunnenba. Kora délután volt.

Nem számított rá, hogy várni fogják.

 

Szikár, alacsony öregember lépett hozzá, sapkája alól előtorlódó sűrű, elefántcsontszínű hajjal.

 

– Mythenburgba tart, uram? – kérdezte franciául. Igenlő válaszára könnyedén felkapta a súlyos bőröndöt és neszesszert.

 

– Odakint vár a kocsi. Vincent a nevem – mondta barátságosan.

Kényelmes, sötétkék, angol autó várta őket a pályaudvar előtt. Erős motorja jól bírta a hegyet. Szerpentinúton kanyarogtak felfelé.

 

Baráth töprengve rendezgette magában a történteket. Érkezésének idejét nem írta meg. Honnan tudták? Kérdésével Vincenthez fordult: az a szokás náluk, hogy minden vonathoz kimennek?

 

– Nem – felelte udvariasan az öreg.

 

– Csak akkor megyek ki, ha várunk valakit.

 

– Engem tehát vártak?

 

– Igen – Vincent félig hátrafordult, és enyhén csodálkozó pillantást vetett rá – Monsieur Raguel küldött le azzal, hogy ma délután megérkezik a hatodik vendégünk.

 

Egy kanyarodó után hirtelen elébük tárult Mythenburg.

 

A kocsi befutott a vár sajátos légkörébe, és ekkor szédítően felfokozódott mindaz, amit e célpont okkult hője sugárzott. Az udvar domborhátú kockaköveit bársonyos, mélyzöld moha szegélyezte. Virágillat és keserűédes kávészag áradt elő a sok irányba vezető, árkádos bejáratok valamelyikéből. Az egyik udvarátjáróból nagy, barna foltos bernáthegyi kutya cammogott elő bús, véreres szemmel. Nyomában apró, kövér kutyakölykök gurultak visongó ugatással. Zöld ruhás, terebélyes asszony követte őket, mintegy a kávészag eleven forrásaként, kezében kávédarálóval.

 

– Emma, a feleségem – mondta Vincent, s e kijelentésével nyomban részévé vált a robusztus asszonynak.

 

Az egyik távolabbi ablakból zenefoszlányok szűrődtek ki. Valaki zongorázott. Egy másikon fekete hajú, vékony asszony hajolt ki. Szép, jelentékeny arcán örvendező kíváncsiság ült. Jelenléte az ablakban, akárcsak a zene, a képhez tartozott.

 

– Igen. Ez az – határozta meg személytelenül Baráth. – Déjá vu.

 

Szobájába vezették. Kicsomagolt, s mire elkészült, a levegőnek már olyan füstkék színe volt odakint, mint a szoba falának. Kilépett az erkélyre. A tóból pára szállt föl, és beburkolta a hegyeket. Hűvös volt.

 

A levegő hószaggal telt meg. Megint érezte Lídia jelenlétét. Ezúttal sem kavargott körülötte szenvedély vagy fájdalom. Mindentől elvonatkoztatva élt benne, néma, súlyos tartalommal telten, betöltve őt gondolatai mélységéig. Elmerült ebben a rejtélyes unióban az asszonnyal, akit szeretett, s aki életében sohasem volt testileg az övé.

 

A táj lassan eltűnt előle. A körvonalakat teljesen feloldotta a sötétség. Az égi rivalda apró csillagpontjai átütköztek a gigászi éjfüggönyön. Az űrben lebegés szédülete fogta el. Idő- és térérzékelése elmosódott, úgy, mint akkor este a gellérthegyi villában, 1943-ban.

 

Az elsötétített budai városrész háztetőit alattuk ezüstös csillagpor havazta be. A lámpákat kioltatta velük a törvény, de a hold óriási, sárga lámpása szabotázsként sugárzott a szorongva meglapuló táj fölött. Nyugágyakon hevertek egymás mellett Lídiával, a széles kerti teraszon. Harmadikként, szótlanul és jelentéktelenül a közelükben cigarettázott Zoltán, az öccse, Lídia férje.

 

Tudta, hogy nem jöhet ide többé azután, hogy látta Lídia tizenöt hónapos fiát. A gyermek az ő vonásait örökölte, mintha az asszony szomjas vágya lefotografálta, s előhívta volna őt testének titokzatos sötétkamrájában. Amikor a kisfiú megfogant, ő Rómában, Lídia Budapesten volt. Azon az éjszakán áthághatatlan erkölcsi tilalmak ellenére misztikus nász fehérizzása egyesítette őket a távolságon át.

 

 

– Éppen ma huszonnégy hónapja – mondta mellette Lídia a gellérthegyi villában a csillagok, az este, a bársonyos sötétség vízióhangján.

 

– Pontosan ilyen telihold fénylett az égen. És a telehold minden Hold-rabszolganőnél megidézi az alvilágot, de a másik végletet is az érzékek skáláján. Azt, ami halálosan szép és elérhetetlen. Veled álmodtam azon az éjszakán, Gyurka!

 

Elkárhozottak testetlen fenyegetéseként kesernyés cigarettafüst örvénylette körül őket.

 

– Lídiának mindig jelentős álmai vannak – szólalt meg Zoltán szánalmas széljegyzetként, hogy megmagyarázza a jóvátehetetlent.

 

– Igen, persze – helyeselt buzgón akkor, s elöntötte a részvét gyötrő tehetetlensége.

 

– Jelentős álom volt. Igen

 

– Lídia halkan, furcsán nevetett. – Zoltán ébren feküdt mellettem. Nem engedtük le a redőnyt, mert nagyon meleg volt. Tejszínű álló hőség és…

 

Kezét a sötétben György rátette Lídia kezére, hogy hallgasson. Először történt. Ez volt az egyetlen bizalmas mozdulat közöttük. Az asszony forró, keskeny keze megrezzent, azután hevesen megfordult tenyérrel felfelé. Ujjai az ő ujjai közé kapcsolódtak, míg érzékeik eggyé zárult áramkörében vad erővel felizzott a távolságot átmetsző, misztikus házasságtörésük teremtő élménye.

 

Emlékei továbbsodorták. 1945. január vége. Álmából kábultan ébred. Kopogást hall, tompa, távoli kopogást. Kirajzolódik előtte Lídia, majd Zoltán és a gyermek alakja. A budai villa helyén romhalmaz. De hiszen vidéken vannak! Védekezett, tiltakozott az erőszakosan beözönlő tartalom ellen, de a rátörő belső tények már elözönlötték. Létrejött a kapcsolat, józan tudatának minden tényénél és meggyőződésénél elemibb erővel: Lídia, Zoltán és a kisfiú… mindhárman együtt vannak… végveszélyben… romok alatt… Hívják őt!... Haldokolva hívják… Három koppanás és megint három: Se-gít-ség… Se-gít-ség…

 

Álmából nem kellett felébredni. Álom és ébrenlét között már nem volt határ. „Még élnek! Hallom a kopogásukat! Sietnem kell”. Testének nem volt súlya. Teljes erejével a választ sugározta a kétségbeesetteknek: „Megyek már! Indulok!” Célja légvonalban vonzotta magához. Különösebb meglepetés nélkül vette tudomásul sok életen és halálon túl megszerzett képességének feltámadását. Teste önkéntelenül felöltötte a tibeti pozitúrát. Tempója felgyorsult, kifogyó lélegzet nem zavarta, pihenés nélkül futott célja felé.

 

Hajnali négy órakor érkezett álma színhelyére, Zoltánék beomlott villája elé. Kiáltozására valahonnan a föld alól rongyos öregember bukkant elő.

 

– Négy napig kutattunk utánuk – mesélte –, mert hallottuk a döngetésüket, de egy robbanás hallatszott belülről, és akkor ilyen laposra süllyedt az egész. Azután csend lett. – Honnan tudta, hogy mi történt itt?

 

– Hallottam… éreztem, hogy…bajba kerültek, de későn… Elkéstem...

 

Meghaltak, de az iszonyú kopogás hármas ritmusa tovább üldözte egészen addig, amíg a vonaton Raguelhez utaztában fel nem támadt benne a hármas ütem valódi megfejtése: ÖRÖKKÉ.

 

A támpont nélküli hegyi éjszaka s a körülötte feszülő, emberen túli, ismerős idegenség egyre mélyebbre sodorta a valószínűtlenbe, amelyben a láthatatlan láthatóvá válik, s a csodálatos közel nyomul. Ebben a túlfeszült, másfajta érzékkel figyelő állapotban egyszerre tudatossá vált benne, hogy nincs egyedül. A kozmikus tragédia két szereplője voltak ők. Mert sehol sem reménytelenebb a kettészakadt androgin egyesülése, mint a fizikai testben. A beavatás próbáit mindig sötétben, egyedül, bekötött szemmel kell végigélni, s erőinek legvégső határáig terheli meg a beavatásra várót. Operáció közben sohasem értheti meg súlyos terhelése célját, de nem veszítheti el meggyőződését abban, hogy átéléseinek értelme van.

 

Nyilvánvalóvá lett a valóság. Benső egyensúlya szédítő magasságban mozdulatlanul lebegő madár szárnyaként a mélység nyugtalanító áramlatai fölé emelte.

 

– Nem keresek a jövőben semmit – formálódtak meg benne a réveteg gondolatok. – CÉLNÁL VAGYOK.

 

(Részlet RAGUEL HÉT TANÍTVÁNYA c. regényből)

 

 

 

 Szepes Mária:

Meztelen, könnyű lábnyoma

 évmilliók óta rajzolódik

hóba, iszapba, homokba.

Hiába mossa el a tenger,

hiába szórja szét a szél,

léptei megjelennek,

míg a földön ember él.

Forró szépsége benne zendül

a duzzadó tavaszi rügyben,

s ringató, anyás szerelme

a beteljesülő öröm határán

ott lappang minden szenvedélyben.

Bölcsők, koporsók fölé

az Ő aggódó arca hajol.

Alkotó láztól felizzó lelkek

parazsát addig hevíti,

míg az égig lobbanó

fárosszá gyúl ki…

Valamennyi életet szülő

tragédia fölött

Isis őrködik.

Ő törli le a vajúdó

asszony verejtékét. Lesi,

vajon a csecsemő első sikolya

mit üzen neki isteni

párjáról, Akit saját szánalma

millió részre szaggatott.

Az Ő szikláját görgeti

a hegyre Sziszifusz,

s mikor aláhull,

nem veszti reményét,

munkáját újra kezdi…

Az Ő szorgos keze töltögeti

Danaidák feneketlen hordóját,

de hite nem fogy el,

hogy egyszer mégis

színültig telik.

Tudja, ami még nem volt,

 annak lennie kell,

mert a végtelen, önnön értelmét

csak a végesben ismeri fel.

S a kezdet és a vég tégelyében

gyűlik össze végül

a rengeteg, vérző mozaik,

ami Osirist

újra Egésszé teszi.

 

1971. május 11.

Szepes Mária
XIII. évfolyam 1. szám

Címkék: ezotéria, idővonat, novella, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.