Holisztika

Szepes Mária - Jetta

Bizarr novellák


 

Gábor fiatal orvostanhallgató volt, de egy csomó más terület is érdekelte. Zsúfolt otthonából nagyszüleihez menekült a csendes Ulászló utcába, ahol nyugodtan tanulhatott. Ott történt vele a felejthetetlen eset, amelyet sohasem tudott és nem is akart elfelejteni. A fölötte lévő lakásban a kedves, már öregedő tábornokék laktak kislányukkal, akit Gábor kezdetben unokájuknak gondolt. Szívélyes köszönésen kívül nem kötötte hozzájuk semmi.

 

1941 nyarán nagytakarítás volt a felső emeleten. Jetta, a tábornok kilencéves kislánya őrizet nélkül lent játszott a kertben. Gábor a teraszon írt, amelynek lépcsősora a kertbe vezetett. A kislány egyszerre ott állt az asztala előtt. Olyan átlátszóan törékeny és gyönyörű volt, hogy Gábor azt hitte, különös révületeinek egyike vetítette eléje. Gyöngéd mosolyában volt valami az elfelhőzött őszi nap bágyadtságából. Mintha régi emlékképek nélküli rejtett tudás, sorvasztó sejtelem vonna árnyékot rá. Csak rezgés volt, fény, melódia, nem életbe kapaszkodó vérbő anyag. De hirtelen megszólalt:

 

- Fel kellett jönnöm azon a lépcsőn. Mindig csak egyet léptem. Azét játszottam, reggel óta jövök. Nem baj?

 

- Nem. - Gábor biztató nevetésére bátrabb, szélesebb lett a mosoly a gyerek arcán.

 

- Mit írsz?

- Mesét.

- Mesét?... A fejedből?

- Hát miből írnám?

- Könyvből.

- Ebből lesz a könyv.

 

A gyermek csodálkozása hirtelen ünnepélyes csodálattá változott.

 

- Minden mesét te írsz?

- Nem. De sokat. Felnőtteknek.

- Azoknak nem érdemes.

- Honnan tudod?

 

- Hát… tudom. Idegesek, meg szomorúak. Veszekednek is. - Komolyan töprengett. - És nem hiszik el. Azért.

 

- Te elhiszed?

 

- El – mondta tétován. - Úgy jobb lenne. Mesélj!

 

És Gábor mesélt. Barátságuk titkos, finom bája többet jelentett neki minden más, értelmes felnőttel való reménytelen barátkozásnál. Ez a betegesen túlfinomult, tragikusan szép gyermek került hozzá életében a legközelebb. A kislány nem beszélt róla otthon, pedig rajongott érte. Ez csak kettőjük ügye volt. Amikor tehette, felszökött hozzá és folytatták a mesét, ahol abbahagyták. Másról sohasem esett szó közöttük. Végig befejezetlen, különös mese volt, amelyet lassanként ketten szőttek tovább.

 

- Szervusz - mondta Jetta, mikor a lépcsőjárástól lihegve megérkezett.

 

- Máma megint találtam a spejzban egy aranysöprűt - Ő tette oda A jó Burbuk - bólintott Gábor - Éjjel bál lesz Nagyon jó, hogy aranysöprű volt és nem ezüst.

 

- Miért?

 

- Az ezüstsöprűn csak a Gellérthegyre lehet felrepülni, ott meg a boszorkányok táncolnak.

 

- Arany volt. Arany Az melyik bálba visz?

 

- A János-hegyire.

 

- Ott kik vannak? Tündérek?

 

- Olyanfélék, csak érdekesebbek. Azt persze tudod, hogy az egészen kicsi és nagyon jó állatok, ha meghalnak, angyalok lesznek?

 

Jetta lélegzete elakadt egy pillanatra, azután hevesen bólintott.

 

- Tudom. Igen. A kiscicák mind. Biztosan. Meg a kiskutyák. A bárányok… A kismajmok, meg a kiscsacsik, nem?

 

- Dehogynem. Csak szárnyuk van.

 

- Úgy nem tudom megfogni őket. Inkább ne legyen szárnyuk, jó?

 

- Meg tudod fogni őket. A jó Burbuk aranyseprűje gyorsabban repül a leggyorsabb szárnynál Csak legyen szárnyuk

 

- Akkor lehet. És mi lesz a rossz kisállatokból?

 

- Manók. Az erdőben. Sötétzöld szárnyuk van és kormos orruk.

 

- A manókat is szeretem. Nem lehetne esetleg…

 

- Mit?

 

- Hogy arra a bálra ők is elmenjenek?

 

A háznak nem volt pincéje. A lakók az alagsorban szorongtak az 1942-es váratlan orosz légitámadások alatt. Az elsőnél, amely a teljesen kivilágított, gyanútlan városra szakadt le, Jetta nem aludt otthon. Senki sem tudta, mi történt. A sziréna elkésve szólalt meg, mikor már hullottak a bombák. „Gyakorlat” – mondták. „Ki akarják próbálni a lakosság fegyelmét. A front annyira messze van…” Azután kiderült, mégsem gyakorlat volt. Alig eltussolható mulasztások terhelték a felelős köröket, az elővigyázatossági rendszabályok hiányáért. A legtöbb légelhárító ütegnél nem tartózkodott ott a kezelőszemélyzet, vagy nem volt muníció. Nyugdíjazások özöne indult meg. A tábornokot is elmozdították a helyéről. Szeptember ötödikén, a második légitámadás őket is a villában érte.

 

Az emberek riadt meghökkenéssel éltek a két támadás között. Egyszerre vége szakadt a védett szendergésnek, a biztonság fikciójának a győzők árnyékában. A gyalázkodások és nagyképű frázisok rikácsoló hangjára komor, fenyegető, súlyos visszhang érkezett. Figyelmeztetés. A félelem pánikká fokozódott. Az összeszorult gyomrok veszélyt jeleztek. Az idegek hálózatában baljós előérzet árama cirkulált. Mindenki rettegett az alkonyattól. A kormos esték nyomasztóak voltak. Hitler eszméinek sötétsége megfojtotta lassan Európa fényeit.

 

Az alagsorban, egyetlen villanykörte barnás derengésében, árnyékos, süppedt arcok meredtek egymásra. A földszinti garzonlakás lakója, a középkorú gyermekgondozónő le sem vetkezett éjszakára az első támadás óta. A légelhárító ütegek be akarták pótolni a mulasztottakat, és vadul pufogtattak.

 

 

Jetta az anyja ölében ült halálra váltan. Szürke kis arcán verejték csillogott, de verejték borította sovány, reszkető, hideg testét is. Mikor megszólaltak a közelben levő gellérthegyi ütegek és a ház alapjaiban rázkódni kezdett, teljesen elvesztette a fejét.

 

- El akarok bújni! Biztos helyen akarok lenni! - kiáltotta sírva.

 

- Velünk vagy. Biztos helyen vagy. Nyugodj meg - ölelte magához az anyja. Jetta reszketett és sírt.

 

- Ezt csak nekem mondjátok, de ti is féltek. Hiába tagadod. Ettől senki sem tud megvédeni engem. Miért kell nekem itt lenni? Ugye te is félsz? - nyújtotta Gábor felé sovány karját.

 

- Te tudod, hogy én nem félek - felelte Gábor. Jetta üldözött pillantású, zavart szeme egy pillanatra megpihent rajta.

 

- Igen. Tudom. Te nem - dideregte halkan. - De ez csak neked van. Nekem nem adhatsz ilyet.

 

- Ha elfogadod, adok. Semmi bajod nem történhetik.

 

Rövid csendesülés után hirtelen felvijjogott újra a pokol zenekara.

 

- Félek! - jajdult fel Jetta. Már nem látta Gábort. A pánik elvakította. - Meg fogok halni. Biztosan meg fogok halni.

 

A hangzavar fokozódott odakünn. Bomba robbant a közelben, és üvegcserepek hullottak. Jetta éles, sikító hangja már elérte az eget.

 

- Istenem! Istenem! Nem akarok még! Pedig tudom. Anyu, én már régen tudom.

 

Most csend volt odakint. Jetta leszállt anyja öléből, és Gáborhoz lépett. Hideg, nyirkos kis keze belekapaszkodott Gábor kezébe. Hangja didergő volt, és mérhetetlen sóvárgás égett benne:

 

- Mondd... Ha odaadnék valamit, ami nagyon jó nekem… Egészen odaadnám a Jóistennek… Nem hagyna még egy kicsit itt maradni?

 

Új hullám érkezett. Az ágyúk is rákezdték. Jetta térde megcsuklott. Fülét befogta, szemét összeszorította.

 

- Csak egy évig még! Egyetlen évig! – kiáltotta. - Soha többé nem eszem csokoládét! Cukrot sem. Nem nézem a színes üvegen át a napot a verandán… Egy évig csak!

 

1943 augusztusának végén Gábor egy napra hazalátogatott Tihanyból, hogy valami hivatalos dolgát elintézze. Késő délután heverőszékében feküdt a teraszon és olvasott. Egy óra múlva kellett csak indulnia. A ház kihalt volt és csöndes. A tábornokék valahol a Duna mellett nyaraltak. Különös érzése támadt hirtelen. Mintha nem volna egyedül. Ez az érzés szorongással párosult. Felnézett a könyvből. A lépcsősor tetején Jetta állt. Szeme tágra nyílt, szája tátva. Arcán beteg pirosság égett. Rémület és fájdalom torzította el. Kezét feltartotta, ujjait széttárta. Minden ujjhegyéből vér szivárgott. Két térdén is véres stigmák tátongtak. Egy dermedt pillanatig állt ott, azután eltűnt. Gábor felugrott. Szorongása heves nyugtalansággá fokozódott. Felsietett a lépcsőn. A tábornokék ajtaja lelakatolva porosodott. A házmesterlakásban csak az öregasszonyt találta otthon. Ő sem tudott többet mondani. Úgy tudja, nyaralnak a tábornok úr öccsének a birtokán.

 

 

Gábor elutazott, de a kép, amelyet látott, nem hagyta nyugodni. Írt a házmesteréknek, és a tábornokék iránt érdeklődött. Két hétbe telt míg választ kapott levelére, és abban testet öltött mindaz, amit szavak nélkül tudott már, éppen azért erősebben megrázta, mintha e transzcendens előzmény nélkül értesült volna róla. Jettát az ő elutazásának napján szállították fel Pestre magas lázzal. A vidéki orvos nem tudott rájönni a makacs láz okára. Valami ragályos betegségre gyanakodott, de ez a feltevés megdőlt. Rejtélyes módon szepszis jelei mutatkoztak a kislányon. Manduláit még régebben kivették, fogai egészségesek voltak, bőrén karcolás sem látszott, testében mégis gennygócok lobbantak fel. Törékeny szervezete a láz tüzes katlanává válva harcolt a pusztító bacilusinvázió ellen. Mind a tíz ujját megnyitották. Felvágták a két térdét is, de a halál alattomosan bujkált a kés elől. Két hétig tartott a kislány embertelen szenvedése. Mindvégig eszénél volt. Szeptember ötödikén halt meg éjszaka. Szülei és nagyszülei nem mozdultak az ágya mellől. Minden szavát, minden könnyét, vádját, minden könyörgését és jajkiáltását magukba szívták, hogy szenvedélyes szeretetükkel s bűntudatukkal a gyász végtelen éveiben ostorozhassák magukat. A tábornok elmúlt már ötvenéves. Felesége sem volt fiatal. Ez a kislány egyetlen kései ajándéka volt életüknek. De hogy valójában mit jelentett nekik, azt Gábor csak akkor értette meg egészen, amikor a haláleset után felkereste őket. Első megrendülésében levelet írt nekik Tihanyból. Nem passzív részvétet akart küldeni, hanem biztatást.

 

"Bocsássanak meg, hogy betolakszom mérhetetlen gyászukba" - írta -, "de akármilyen különösnek hangzik, nem érzem magamat idegennek, kívülállónak. A kis Jetta nekem is nagyon kedves volt. Én azonban nem veszítettem el Őt teljesen, és Önök sem veszíthetik el, csak akkor, ha elhiszik a halálnak ezt a sötét és aljas hazugságát. Az anyag minden káprázata között a halál a legbűnösebb fikció, mert megkísérli elhitetni, hogy a szépségnek, érzékenységnek, finomságnak ennyi vibráló elevensége, misztikus bája egyik pillanatról a másikra rothadó, néma tehetetlen hússá lehet. A leszálló éjszaka eltünteti a dolgok formáját, de azok a láthatatlanságban is vannak, s ha eltakarodik róluk a homály, a napkelte egy új élet fényébe burkolja őket. A test, amely képtelenné vált a szellem parancsait közvetíteni: géproncs. Vezetője kiszállt belőle, és új eszközt keres útja folytatásához .Ne higgyék, hogy szavaimat a vallás hűvös dogmatizmusa, vagy valamiféle szektáriánus vakhit sugallja. A hit magában, tudás nélkül kaotikus, ködös valami és könnyen csődöt mond, alkalmazhatatlanná válik a kétségbeesett szükség óráiban. Odáig kell - és lehet - eljutni, hogy a természet analógiáiból olvassuk ki a titkok biztos megfejtését: magát a valóságot. A tudomány módszere ez, s a tudomány ma már nemcsak azt állítja törvényként, hogy a természetben semmi el nem vész, csak átváltozik, hanem azt is, hogy az anyagot a szellem szervezi és irányítja, az úgynevezett 'intelligens életerő'. Tehát a belső és külső vallás a modern tudománnyal egy irányba mutat: az élet örök, és a benne működő intelligencia halhatatlan."

 

Erre a levélre rögtön választ kapott, rövid, szavakat kereső segélykiáltást. Arra kérték, ha Pestre jön, látogasson el hozzájuk. Délelőtt, amint megérkezett, kereste őket, de a temetőben voltak. Házon kívül ebédelt, és délután megint csak azt a választ kapta a szobalánytól, hogy a temetőbe mentek. Estefelé hallotta, hogy a lépcsőn kopogtak lépteik. Várt egy ideig, aztán becsöngetett hozzájuk. Az előszobaajtó üvegablakán át látta már, hogy gyertyák égnek odabent. Mikor belépett, őszirózsák nehéz temetőszaga csapta meg. Jetta nagy, színezett, feltámasztott fényképe két oldalán, fehér őszirózsák között, két égő gyertya viaszteste nyúlt fel. A szülők ott ültek előtte, és nézték. Gábor, ha az utcán látja meg őket, nem ismer rájuk. Mintha üvegen át nézett volna rájuk, amelyen esőpatakok ömlöttek le, majd könnyekké olvadtak. Remegők, egészen puhák voltak - gerincük, önérzetük, színeik, húsuk viasszá omlott a fájdalom óriási hőjében. Amikor meglátták, a könnyek kimerült forrása bőven, újra felfakadt. Takaratlan arccal sírtak, tehetetlenül és szégyentelenül.

 

- Mit szól hozzá… mit szól?! - tört ki a tábornokból mérhetetlen elszörnyedése. A fejét rázta, hangja elfulladt. Nem volt más mondanivalója.

 

- Olyan boldogok voltunk - az asszony hangja egészen vékony, nyöszörgő és kimerült volt -, nem kellett nekünk senki. Meg voltunk szépen együtt. Gondoltam is néha… Ez bűn… Mert mindenkinek hiányzik valamije.

 

Gábor úgy érezte magát, mint egy orvos, akit vonatszerencsétlenséghez hívtak ki, és péppé zúzott áldozatokat kell a romok alól előkotornia. Nem tudta, hogyan nyúljon hozzájuk. Megismételte levele állításait.

 

- Igen - mondták révetegen. - Igen… - de kapaszkodásukban, sóvárgásukban nem volt semmi erő, hogy megragadjanak valamit.

 

- A teste. A halálra kínzott, gyönyörű kis teste - nyöszörögte a tábornokné. - Mikor fürösztöttem, mindig azt mondta, mi lesz veletek, ha én már… - hangját megállíthatatlan zokogás mosta el.

 

- Tudta, hogy meg fog halni. Folyton búcsúzott. És mi is éreztük, hogy nem tarthatjuk meg. Nehezen született . Későn. Csoda volt… És most… - a tábornok arca eltorzult.

 

- Ön úgy érzi, elképzelhetőnek tartja, hogy ő már… nincsen? - kérdezte Gábor.

 

- Nem! - a válasz rémült tiltakozás volt.

 

- De hol van?! Hol?! - tört fel vádló, követelő, kétségbeesett sikolyként az asszonyból.

 

- Itt - mondta csendesen Gábor. - Itt a verandán. Jelen van. Érezniük kell. Nem tud elmenni. És nem tud egészen önökhöz jutni ettől a hangos, vak, élettagadó fájdalomtól.

 

Meghökkenve néztek rá. Az asszony arcára eszelős, konok kifejezés ült ki.

 

- Hiába. Az imádság se használ. A hit messze van. Olyan, mint mikor az éhen halónak ételről beszélnek. Simogatni akarom őt. Öltöztetni. Fürdetni. Érezni a meleg kis testét. Játékot venni neki karácsonykor. Hallani a hangját. Azt akarom.

 

- Vissza fogják hívni őt - mondta Gábor.

 

- Hogyan?

 

- Megszületik újra.

 

- Meddő már az én méhem. Kiszikkadt föld. Öreg vagyok. Aki elment, az sohasem jön vissza. Ne kísértsük az Istent. Ez a gondolat félelmetes és idegen nekem - görnyedt meg az asszony.

 

- Nekem nem idegen… Én értem… Engem érdekel… Beszéljen róla! Hogyan foghatnám meg? Hogyan hihetném? Hogyan tudhatnám?!

 

Gábor érezte, hogy túlfeszültségükben már teljesen kimerültek. Megígérte, hogy újra feljön, könyveket ad majd, és elbúcsúzott.

 

Nem tudott rögtön hazamenni. Levegőre kívánkozott. Lement a kihalt, elsötétedett utcára.

 

A bársonyos, virágszagú feketeségben léptei halkan, ütemesen koppantak. Lehunyt szemének belső képterében látta a gyertyafényes verandát odafönn a színes, feltámasztott fényképpel, s előtte a két gyászruhás szegény embert, ahogy nézték, hívták, idézték azt, aki elment.

 

Léptei ritmusához különös léptek üteme szegődött. Először, amint ráfigyelt, elmosódott ez az alig hallható, inkább érezhető zaj. Azt hitte, hallucinált. Azután újra észlelte, most már világosan. Nesztelen, puha zaj volt - egy könnyű testű gyermek mezítlábas lépteinek zaja. Kezébe keskeny, pihe érintésű kéz simult, és akkor már nem volt kételye többé. Meghitt, boldog békességben lépkedtek együtt Jettával a selymes, csöndes sötétben, mint akik összetartoznak és értik egymást.

 

Gábor betartotta ígéretét. Könyveket kölcsönzött nekik, és beszélni próbált arról, amit csak az egyéni élmény és meggyőződés avathat tudássá. A tábornokék hálásak voltak, tétovák, bizonytalanok. Mesét hallgattak… De sebeik felszakadtak, vérezni kezdtek a következő pillanatban, s ez a gyötrő valóság elmosta álmaikat. Napjaikat a temetőben töltötték, majd késő éjszakáig ott ültek Jetta képe előtt a gyertyák fényében, virágok halottas páráiban, egy öntudatlan mágia papjaiként: szellemet idéztek.

 

1944 januárjában értesült róla, hogy a tábornokné újra gyermeket vár.

 

Aztán márciusban Gábornak el kellett hagynia a fővárost. A tábornokék is vidékre utaztak a bombázások elől. Tihanyban érte a hír, hogy szeptember ötödikén éjszaka a tábornoknénak kislánya született.

 

Azóta nem hallott róluk.

 

 

Szepes Mária: Tükörvilág

„Hová lesznek hát halottaink,
akik míg éltek, életünk
teljességét jelentették?
S ha vannak, miért nem adnak
döntőjelet?
Hol marad a vigasztaló üzenet,
amely nélkül mi is elveszünk holnap?”
Hányszor kérdezed ezt magadban
és mennyit vitatod.
Vagy keserű, gúnyos imákban
Istennek hánytorgatod.
Ha éjszaka felriadsz
s gyászod belédhasít,
időben elcsengett nevüket kiáltod,
amely testükkel együtt porlad.
Pedig a tükör másik oldalán
ott integet valamennyi,
de létüket félve rejti előled
két emberszemed.
Feléd susognak, sírnak, nevetnek,
hangjukat azonban füled kirekeszti.
Ha megriaszt a gondolat, figyelj fel
nappal a csillagokra!
Ott szikrázik mindegyik fölötted!
Lényének csillogó ékkövét,
titkos erejét feléd vetíti,
s te nem érzékeled!
Mert ami rikítóan nyilvánvaló,
legtöbbször sűrű takaró,
akár a nappali fény, vagy a szó,
s az igazságot teljesen elfedi.

Szepes Mária
XII. évfolyam 11. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2018. december

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.