Holisztika

Szepes Mária - Lucifer árnyéka

Bizarr novellák


Egy fiatalember állt napfénytől hunyorogva az Emléktemplom előtt. Eleven virágokként gyönyörű dámák siettek a tavaszi utcán a fák pattanó rügyei alatt. Valamennyi Izabelhez hasonlított ma.

 

A fiatalember minden látható ok nélkül mosolygott. Mosolygott a nőkre, gyerekekre, házakra, csillogó autókra, mozireklámokra, kávéházakra. Örült a körülötte megnyilvánuló egész életnek. Boldog volt. Már reggel e tavaszi zsongásra ébredt. Élete legboldogabb pillanatához érkezett, övé lett Izabell. Pályája szépen ívelt fölfelé. Főnökei figyelme ráterelődött a gyógyszergyárban, és az első asszisztensi kinevezése is útban volt. Éppen ma kezdődött háromhetes szabadsága. Holnap már Izabell is szabad lesz. Együtt utaznak Firenzébe.

 

Virágdíszes autó kanyarodott a templom bejárata elé, és mögéje sorakozott hosszan a többi. Az elsőből elegáns ünnepi öltönyben, szőke fiatalember szállt ki, és kezénél fogva kisegítette fehér fátylakba burkolt menyasszonyát. Karcsú, barna leány volt. Piros szájú, hosszú szempillája alatt ragyogó, nagy szemmel. Csaknem felnevetett a véletlen látványtól. E fátyolos tündér hasonlított ma legjobban Izabellhez.

 

Meghatott izgalom fogta el, nemsokára rájuk is sor kerül.

 

Képzeletében továbbszőtte e szépséges látomást. Izabell egy gyönyörű, pazarul berendezett lakás kerevetén hever szétnyíló, kék neglizsében.

 

Az ünnepélyes menettel együtt besodródott a sötét, hűvös templomba. Az orgonabúgás elmélyítette érzéseit. Vallásosan nevelték, noha társaságban a futó divatot követve, az ő ajkát is poénként elhagyták szkeptikus szavak. Anyját imádta. Tisztelte a tradíciókat, és szigorú elvei voltak egy jó családból származó, huszonhat éves fiatalember viselkedését illetően.

 

A zene halkulása közben ő is kifelé sodródott a tömeggel. Gratulációk, csókok, sírások közepette vonult a pár végig a templomon.

 

A fiatalembernek elállt a lélegzete. A menyasszony fátylai selymesen érintették arcát. Lobogó, kitágult szeme a szemébe kapcsolódott egy pillanatra. Nyomában narancsvirág és nárcisz bódító illata úszott. Ölelésre érett volt, mint Izabell.

 

- Szép? - kérdezte valaki gúnyosan mögötte.

 

A fiatalember sértett haraggal fordult hátra. Amit látott, annyira meglepte, hogy indulata ámulattá változott. Egérkeszerű apró emberkét látott, aki hajlott hátú, pislogó szemű, vézna volt, és zöld, mint a penész. Arcán a fanyar gúny mellett mélységes szomorúság tükröződött.

 

- Szép bizony - mondta csendesen.

 

- Talán ismeri?

 

- Azt hiszem, egyedül én ismerem.

 

Kongó, színtelen hangja rettentő fáradtságról árulkodott.

 

Most már egymás mellé szorulva nyomultak kifelé. Az emberke napvilágnál még ijesztőbben szánni valónak tűnt, mint a homályban. Kopott, kék köpenyére por, pelyhek, cérnaszálak tapadtak. Mikor megszólalt, ráncos, fehér szájszéle rángatózott. A fiatalembert olyan rettentő szánalom taglózta le, hogy nem tudta otthagyni, noha szégyellte maga mellett e kopott figurát. 

 

- Kérem... - kérdezte zavartan. - A hölgy talán rokona?

 

- Hogy rokonom-e? - sóhajtotta. - Egészen közeli.

 

Őrült! Mit akarhat tőlem? - viszolygott a fiatalember.

 

- Ön is nősülni készül, sőt, ez az idő már egészen közel van.

 

- Honnan veszi?

 

- Tudom. Egy kis előmenetel, több fizetés...

 

Miért állok szóba egy ilyen szélhámos csalóval? - A hozzápréselődött figura kénbűze egyre elviselhetetlenebbé vált. 

 

- Nono! A karrier és a párosodási szándék csak úgy gőzölög önből. Magyarázza meg, miért ment be a templomba?

 

- Engem ugyan ne vallasson! Semmi köze hozzá! - tört ki elképedt haraggal a fiatalember.

 

- Bocsánat... - dadogta az. Megint esett, szomorú senkivé görnyedt, s ettől érthetetlenül újra megsajnálta.

 

- Hagyjuk. A templomba csak úgy bevetődtem, mint mindenki más. Maga is.

 

- Persze. És maga hamarosan meg fog nősülni, ha csak... 

 

- Ha csak? - kérdezte megrökönyödve.

 

- … ha csak az én szerény személyemmel való találkozás nem változtat e szándékán. Nem is sejti, milyen ritka találkozás ez a miénk, méghozzá a templomban.

 

Ez elmebeteg. Semmi kétség - állapította meg tanácstalan riadalommal. Tudta, rögeszmékkel jobb nem ellenkezni.

 

- Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani. Nekem is volna egy kérdésem - szegezte neki. - Miért ment be maga a templomba?

 

- Embernek fogalma sem lehet, mennyire más okból. Én minden esküvőn ott vagyok. Nekem ez súlyos, keserves feladat, uram! - sóhajtott hozzá.

 

- De kicsoda maga tulajdonképpen?

 

A penészemberke felemelte a karját:

 

- Nézzen hátra!...

 

A fiatalember megfordult, de nem látott mást, mint siető embereket, napsütést és hosszú, mozgó árnyékokat a földön.

 

- …és nézzen körül!

 

Gépiesen megtette, mintha szuggesztió alatt cselekedett volna. A kirakatokban mosolygó viaszbabák forogtak kék árnyékot vetve a csillogó holmikra. A járda mellett egy fehér autó volánjánál az ismert színésznő ült. A kocsija, mint a többi mozgó ember és közlekedési tárgy, rángatózó, hosszú kék árnyéksleppet húzott maga után.

 

Szédült értetlenséggel bámult az emberkére, aki gesztikulálva folytatta:

 

- Még most sem érti? Akkor nézzen arra a fehér házra ott. Az ön árnyéka látszik rajta. Ahová rávetül, azt a részt teljesen elsötétíti. És figyelje azt a galambot, amely felröppent a házról! Kis árnyéka ott úszik a földön és kíséri elválaszthatatlanul. A menyasszony a templomban ma fiatal és mámoros volt, mint a tavaszi reggel. Holnap gyermeket szül, a férje megcsalja, beteg lesz, vagy támasz nélkül marad, nyomorogni, dolgozni fog, vagy keserű irigység tölti el olyan dolgok miatt, amelyeket soha el nem ér. Beteljesületlen vágyakkal, a boldogság emléke nélkül hal meg, és árnyéka is elmosódik a múltban. Így van ez mindennel. De minél nagyobbra tör az emberi kapzsiság, hatalom és bosszúvágy, annál súlyosabb, sötétebb a vetülete. Mint a diadalívé, amely alvadt vérfeketén terpeszkedik a világ fölött, és állandó háborút folytat a fény ellen. Megbonthatatlan körforgás ez, örök tülekedés, véget nem ismerő hajsza. Árny után fény, fény után árny, kéj és kín, szépség és förtelem, jóság és bűn, öröm és fájdalom, béke és háború, szeretet és gyűlölet; mint az éj és a nappal megállíthatatlan örvénylése.

 

 

- Igen. De még mindig nem tudom, maga kicsoda? - emelte meg hangját a fiatalember.

 

- Én vagyok az Árnyék. Minden élő dolog árnyéka.

 

E szavak jéghideg érintésétől a fiatalember dideregni kezdett.

 

- Mindennek az árnyéka?

 

A kisember összegörnyedt:

 

- Ha tudná, micsoda kín ez nekem! Mennyire vágyom a pihenésre!

 

- Egy éjszakára talán helyet adhatnék - mondta képtelen szánalomra gyúlva, mintha egy pillanatra kioltották volna rettegő emlékezetét.

 

- Egy éjszakára? - emelte az rá vörösen égő szemét, amelyben eszelős remény és vágyakozás parázslott. - Igazán? Megtenné ezt velem egy egész éjszakára?

 

Csendes, hűvös utcán jártak. A fiatalember lopva fürkészte társát.

 

Egyszerre, a felismerés hirtelen támadt rémületétől összerázkódott. Eltorzult arccal nyögte:

 

- De hiszen… ön… - tört fel belőle a kiáltás - minden poklok ura, a Sátán!

 

- Ne féljen! Csak az árnyéka vagyok mindennek. Szegény vándor az időben, aki bűnei bocsánatára, valamennyi élet fénybe való felszívódására vár, és szeretne megpihenni csak egyetlen éjszakára. - Elgyötörten, roskadtan állt ott. - Ne űzzön el! Senki sem bocsát meg nekem. Pedig a megbocsátás sugár az örök fényességből. Kérem, ne űzzön el maga is!

 

A fiatalember reszketve emelte kezét a szeme elé és rekedten kiáltotta:

 

- Távozz, távozz tőlem! - és vadul futásnak eredt.

 

A nyomában pedig rángatózva, makacsul rohant egy hosszú fekete árnyék.

 



Szepes Mária: Csillagok balladája

Ve­zet-e

szép­sé­ges szi­vár­vány­híd
em­ber­től-em­be­rig? Ilyen ív
csak ki­vált­sá­gos ég­te­ret éke­sít.
Fel­ra­gyog csu­pán, ígér és el­tı­nik.
Kép­ze­let­lé­nyé­nek ká­prá­zat a hit.
Ámu­lat, bá­nat ár­nya, s elo­szlik ma­ga is.
Fa­le­vél em­lé­ke nyom­ta­lan csikk,
ame­lyet or­kán cikk-cakk­ja re­pít
nyí­ló anya­méh­től a zá­ru­ló sí­rig.

E kor­szak

fia vagy dup­la Ví­zön­tő
Ba­rá­tom. Sza­tur­nu­szod tö­pren­gő,
szel­le­mi ran­got ke­re­ső.
De Urá­nusz nyi­la pat­tan be­lő­le elő.
Irá­nya min­den zár­la­tot szét­ve­tő
ősi jel. Ver­gőd­ve ke­re­ső.
Ere­je so­ha meg nem ren­dü­lő:
ezért lesz ő a vég­ső cél­ba ér­ke­ző.

Le­het-e

Le­het-e, hogy boly­gón­kon
fe­je nő a fe­jet­len­nek,
s üres­ség he­lyett mel­lé­ben
for­ró, ér­ző szív ke­tyeg?

Le­het-e? Le­het-e hin­ni
a ra­vasz ígér­ge­tők­nek,
akik min­dent akar­nak,
sem­mit se tesz­nek?

Le­het-e, sza­bad-e biz­tat­ni
a haz­ug csa­lót, tart­son ki,
ügye­seb­ben fossza ki
a gya­nút­lan ál­do­za­tot?

Le­het-e, sza­bad-e a sze­gényt
sze­gé­nyeb­bé, a gaz­da­got
gaz­da­gab­bá ten­ni, s mel­lé­re
ér­te ér­dem­ren­det tız­ni?

Le­het-e, sza­bad-e a far­kas
mel­lé áll­va a bá­rányt vá­dol­ni,
hogy ő jár lop­ni, ele­vent
mar­can­gol­ni, ami­től az or­das­száj
pi­ros­lik?

Ha nem, ak­kor mi­ért ez a
tit­kos tör­vény még­is?
Hiá­ba pré­di­kál a száj mást,
a kéz a sze­gény gyön­gé­nek sírt ás.

Ha nem, mi­ért a hó­hér mel­lé
áll a tö­meg s ül­dö­zi az ül­dö­zöt­tet?
Aki me­ne­kül, csak bı­nös le­het?
Csil­la­gunk mi­fé­le tör­vényt kö­vet?

Szepes Mária
XI. évfolyam 9. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.