Holisztika

Szepes Mária - Örök üzenet

Bizarr novellák


Ha láttam, újra és újra misztikus borzongással feltámadtak bennem a valóságon túli hitek. - Hogy került ide ez az ember? - kérdeztem sokszor tűnődve magamtól. - Hogy került ide, a város fülledtségébe, házak, száguldó járművek, tükörfalas kávéházak, rikító reklám mozik, színházak, hangos és izgalmas sportversenyek közé, sötét pergamentarcával, amely mozdulatlan volt, mint a csend? Ilyen arcot csak keleten látni öntudatlanságba révült fakírok között– és e kifejezést primitív Buddha-szobrok kifürkészhetetlen, halálos békéjű mosolyához hasonlíthatnám leginkább.

 

Titokzatos ember volt, különös és idegen mindenkihez. Általában hóbortosnak tartották és féltek tőle, pedig a lelkében csodálatos jóság virágzott, forró szánalom és végtelen megbocsátás.

 

Negyvenéves volt, amikor megismertem, és tiszta még, mint a szentek a legendákban.

 

Egyszerű munkásként dolgozott ugyanott, ahol azelőtt vezető állást töltött be. Ő akarta így, nem volt többre szüksége.

 

Akkoriban belesodródtam mindenféle hitkereső áramlatokba és sokszor találkoztam vele spiritiszta szeánszokon, teozófiai előadásokon, az Üdvhadseregnél, szocialista népgyűléseken, a nazarénusoknál és még Isten tudja, hány ilyen igazságot árusító helyen. Mindegyik szekta híveinek táborába sorozta be őt. De én hamarosan rájöttem, hogy mindenütt csak keres, kutat valamit szomjasan, a fanatikusok, a hitetlenek, a bűnösök, a lázadók között, nyomortanyákban és palotákban.

 

Egyszer éjszaka, egy felolvasásról hazaindulva, hozzám csatlakozott. Már évek óta ismertük, figyeltük egymást, és éreztem, hogy akaratlanul elnyertem a szimpátiáját. Tél volt. Kék színű hó csillogott bágyadtan az utcákon, a házak tetején és a fák kitárult, kusza karjain.

 

Felületesen beszélgettünk az estéről, és éreztük, hogy még egyikünk sincs közel a bizalmassághoz, de hogy kettőnk között ennek is el kell érkeznie - mindketten tudtuk. Mindenütt együtt voltunk, a kiabáló, reszkető, ujjongó, síró és átkozódó emberek között, csendben és figyelve.

 

A kapuja előtt sokáig rázogatta a kezemet és megígértette velem, hogy másnap meglátogatom.

 

Nagy, sárga munkásház volt, amelyben lakott, tele maszatos, sivalkodó gyerekkel és nehéz, hagymás zsírszaggal.

 

Az ajtóban állva várt rám kreolarccal és valami zavart és gyerekes mosollyal. Félszegen üdvözölt. Mögötte, az ajtóból, egy göndör hajú, körülbelül négyéves kislány bámult rám, nagy, okos, barna szemével. Eszembe jutott, hogy már hallottam valamit arról, hogy a nyomortanyákon való kóborlásai közben felszedett valahol egy teljesen árva gyereket és örökbe fogadta.

 

Szobája valahogy hozzá hasonlított. A hangos és vásári ház legfelső emelete szinte templomi hűvösséget és csendet árasztott. Egyszerű fapolcon - amelyet ő maga faragott - könyvek sorakoztak egymás mellett szigorú rendben. Pokróccal letakart keményfa ágy, szekrény, asztal székekkel és egy bőrdívány, régi divatú magas támlával.

 

A sarokban, az apró vaskályha tetején duruzsolva forrt a teavíz, és a lassan besuhanó árnyékok között halkan beszélni kezdett.

 

- Tudnia kell, hogy én úgy érzem - hosszú éjszakák töprengésein túl -, hogy a mi találkozásunkban van valami végzetszerűség. Meg kell mondanom, hogy az én hitem ebben nagyon erős. A sorsom - amely elég szomorú és különös volt eddig - kényszerített arra, hogy higgyek benne. Úgy éreztem, hogy ön lesz az az ember, akinek végre felszabadultan beszélhetek arról a dologról, amely hajszolt egész életemen keresztül hitről hitre, mentségért, megoldásért, amiért talán mindenki őrültnek, gonosznak, vagy egyszerűen ostobának tartana. Pedig higgye el, hogy csak szerencsétlen voltam és elvakult.

 

Tétován nézett rám, és én megkértem, hogy beszéljen nekem problémáiról, azokról a dolgokról, amelyek egész életén keresztül űzték. - Beszéljen kérem – biztattam -, én nagyon hálás leszek a bizalmáért.

 

A kislány szemei figyelve csillogtak a homályban.

 

- Papnak készültem, már egészen kisgyermekkoromtól fogva - kezdte elbeszélését. Éjszakai, hosszú, őrült imádkozásaim alatt, eksztázisomban sokszor látni véltem Máriát a gyermek Jézussal. Ha Jézus szenvedéseiről hallottam prédikálni, azt kívántam, bár én is osztozhatnék szenvedéseiben. Városunk jámbor, öreg plébánosa gyakran mesélgetett szörnyű legendákat a szentek megkínzatásáról és önsanyargatásaikról. Én borzongva, szent gyönyörűséggel bújtam el kertünk sűrű fái között, ahol sokféleképpen kínoztam magam.

 

Szüleim jámbor kisbirtokosok, örültek buzgóságomnak és szívesen hozzájárultak ahhoz, hogy pap legyek. Ezt a furcsa egzaltáltságot, amelynek nyomai még ma is megvannak bennem, apámnak egy korán elhalt húgától örökölhettem. Sápadt, sovány leány volt, szomorú és hallgatag. Azt mesélték róla, hogy álmában csodálatos dolgokat beszélt és néha órákig bámult maga elé tágra meredt szemekkel, amelyekben a boldogságnak valami őrült ragyogása égett. Ha ilyenkor szóltak hozzá, nem felelt. Tüdőgyulladásban halt meg három nap alatt, és az öreg cselédünk, aki még nagyapámékat szolgálta, titokzatosan súgta meg nekem, hogy Isten leszállott angyala volt, szent, és a lelke bizonyosan mellettem áll folytonosan. Ezt annyira elhitettem magammal, hogy úgy éreztem, nekem is hasonló kötelességeim vannak, hogy engem nagy és szent dolgokra szántak az égiek.

 

Röviddel felszentelésem előtt kellemetlenségem támadt egy társam miatt. Az könyörgött, hogy ne mondjam meg az igazat, mert öngyilkos lesz. Így azután én kerültem bajba helyette és mennem kellett. Nem nagyon bántam, mert a rendeltetésemben és titokzatos erőmben való hitemet megőriztem ugyan, de a vallást lassan túl szűknek és merevnek találtam lángolásaimhoz. Kezdtem megízlelni a tudás fájának gyümölcsét, és rengeteg olyan könyvet olvastam, amelyekért tanáraim sokszor megintettek vallásos tudatlanságuk minden türelmetlenségével. Ez az eset már csak kegyelemdöfés volt. Később úgy is, magamtól mentem volna.

 

Szerencsére szegény, jó szüleim nem érték meg ezt a szégyent. Ott nyugodtak a hazai földben békésen, bízva pap fiuk protekciójában a jó Istennél.

 

Pénzzé téve a kevés földet, amelyet örököltem, beiratkoztam az egyetem orvosi fakultására és lakást béreltem egy özvegyasszonynál. Szegény, öreg zsidó asszony volt, törődött arccal és jóságos anya-szemekkel. Érdekes, hogy ezt is csak a múlt távlatából láttam meg. Akkoriban sokkal jobban elfoglaltak tanulmányaim és saját személyem.

 

A szüzességi fogadalmat tartottam gőgös meggyőződésből és mélyen megvetettem a földi szerelmet. Tiszta akartam maradni, mint Krisztus, akit ugyan Renan emberré vetkőztetett előttem az idők folyamán, de a legcsodálatosabb emberré, aki mindenki fölött állt. Önző voltam és elbizakodott. Tökéletes akartam lenni. Olyan, amilyen ember nem lehet.

 

Nem vettem észre az özvegy jóságát, gondosságát, mert csak önmagamat csodáltam. Sőt, az sem tűnt fel nekem különösebben, hogy az özvegynek van egy lánya: okos, komoly, munkás teremtés, kedves és fiatal. Pedig az egész ház tele volt vele. Apró papucsai ott hevertek néha az előszobában. Virágos pongyolája a fogason függött. A közös fürdőszobában hozzáértem az ottfelejtett csipkés ingéhez, amelyből parfümjének szédítő illata áradt. Semmit, semmit nem vettem észre akkor. Még az arcát sem figyeltem meg. Csak később merült fel bennem minden kegyetlen élességgel, mikor már késő volt.

 

Nagyon szép volt az a leány... A szemei - a sarokban gubbasztott kislányra mutatott - éppen olyanok voltak, mint ezé a gyereké itt. Barnák, okosak és egy kissé fájdalmasak... Sokat olvasott, ahogy visszaemlékszem. Sokat írt és kézimunkázott. A szobám tele volt ilyen apró, női remekművekkel. A hangja mély, puha asszonyhang volt, csendes, megnyugtató.

 

A futólagos bemutatkozáson kívül alig érintkeztem vele, ő azonban sokszor közeledett felém. Könyveket kért kölcsön. Mialatt tanultam, behozott, kivitt dolgokat csendesen, és mindig magamon éreztem barna szemének meleg pillantását, ami idegesített. Egyáltalában nem egyeztethettem össze magammal, hogy egy nővel szóba álljak. Nemcsak azért, mert a nőkről általában megvetéssel vagy kétértelmű elragadtatással beszéltek előttem, hanem azért is, mert úgy éreztem magam, mint a mesebeli Harun el Rasid, akinek a rongyai alatt királyi palást rejtőzködött. Nem érdekelt semmi az én holnapi birodalmamon kívül. Ha virágokat rakott a szobámba, kidobtam őket. Ha kedvesen invitált a szobájukba összebujtató téli estéken, mogorván visszautasítottam.

 

Tanultam. Tanultam éjjel-nappal és tudtam, hogy magasan az ostoba emberek fölött állok.

 

Így ment ez sokáig. - Évekig...

 

Egyszer ősszel - még az alkonyat vörös színeire is emlékszem - nem volt otthon senki, csak a leány. Zajtalanul, mint szokta, bejött a szobámba. De most nagy csodálkozásomra nem ment ki, hanem leült velem szemben egy székre... Feltűnt nekem akkor, hogy mennyire lefogyott. Szemei szinte ijesztően nagyok voltak, ahogy mozdulatlanul nézett rám... és mintha nagyon sokat sírt volna, a szemhéjai vörösek voltak és duzzadtak.

 

Türelmetlen voltam és ideges. Szerettem volna, ha kimegy, ha békében hagy. Ha nem bámul rám így ezekkel a fájdalmas Krisztus-szemekkel. Ha nem tolakodik a lelkembe, az érzékeimbe, a hitembe. És elhatároztam, hogy elköltözöm tőlük, mihelyt lehet.

 

 

Hosszú idő után megszólalt:

 

- Miért gyűlöl annyira? - hangja halk és rekedt volt. - Miért gyűlöl?

 

Rettenetes volt elkínzott arcára nézni. Mi akar? - kalapált az agyamban - és megrémített a bizonyosság. Idegességemben felugrottam és az ajtóhoz rohantam, hogy elmenjek még aznap. Otthagyva mindent, a nyugalmat, a hitemet mentve, amely, éreztem, menthetetlenül elvész, ha még egy percig maradok. Elém állt és nem engedett ki.

 

Lehelete az arcomat érte. Reszketve, vallásos irtózással éreztem, amint nagyszerű teste forrón hozzám tapad... A perc örökkévalóságában álltunk így. Meredten bámultam csodálatos száját, amely már-már az enyémhez ért... míg utolsó erőmet összeszedve ellöktem magamtól. - Láttam még fájdalomtól eltorzuló arcát, mint egy ködös foltot - és kirohantam a házból.

 

Borzasztó lelkiállapotban voltam. Mint egy üldözött őrült, rohantam az utcákon át. Folyton a szemei, a teste, az illata kísértettek. Gőgöm utolsó szikrájával kapaszkodtam a magányosság hitébe. De mindent elsöpört tüzelő, piros szájának emléke. Észrevétlenül kiértem a ligetbe. A padokon párok ölelték egymást és a fák között bujkáló villák ablakaiból meghitt lámpafények integettek. Valahol zene szólt és a függönyre táncoló párok árnyéka vetődött. Magányos emberek siettek frissen valahová, haza, haza... ölelő asszonykarok közé... Ott ültem egy padon roskadtan, kiforgatva hitemből, mindenemből.

 

Míg lassan, valami furcsa boldogsággal, ezer apróság vibrált bele a lelkembe. A gyermekkorom, csendes családi esték, az anyám drága, derűs arca, amint biztatva felém hajlik egy jó falattal. Fülledt nyári éjszakák, amikor öreg szolgánkkal babonás rémülettel lestük a mocsarak fölött lebegő kékes lidérceket. Azután a mostani otthon képei - az özvegy lassú motozása, kedves zsörtölődése, halk dúarját felemeli, hogy megigazítson egy képet a falon, miközben nyújtózva megfeszül vékony dereka. Meghatott a szépsége, kedves figyelmessége, és hirtelen mélységesen szégyellni kezdtem azt, hogy így bántam vele. Lassan új hitek, emberi forró örömök ébredezésével szívemben, hazaindultam... Szeret... szeret engem - gondoltam csodálkozva.

 

Ami azután jött, borzasztó volt. Hazaértem. A ház előtt csődület, mentőkocsi, a síró, őrjöngő özvegy és nekem címezve egy levél.

 

Hangja elcsuklott. Hallgatott. Már a sötét téli este nehezedett a szobára, egy ember bánatával együtt. A kislány félénken megmozdult a sarokban. Odahívta magához, megölelte és nyugodtabban folytatta:

 

- Nagyon szerettem... mindig jobban és jobban, lelkiismeret- furdalással, gyötrelemmel, és sokszor úgy éreztem, megőrülök, vagy megölöm magam.

 

Már akkor tudtam, hogy ő volt az én asszonyom, az egyetlen, akit elvakultságomban a halálba kergettem, és bár túl voltam egy csomó ilyen elképzelésen, szomjasan hittem, akartam hinni, hogy ennek nincs vége, találkozunk még.

 

Abbahagytam a tanulmányaimat, dolgozni kezdtem. Felküzdöttem magam, de ez nem kötött le eléggé. Kellett a munka narkotikuma. Fizikai munkásként dolgoztam egész nap, mint egy állat. Éjszaka pedig idézgettem őt megfeszített akarattal, kétségbeesetten. Bizonyosságot kerestem lelki szegények, bölcsek hitén keresztül, akár a babona sötét fülledtségében, vagy az ész hideg fényében. Bizonyosságot, hogy ő van.

 

Kóborlásaimban egyszer, úgy két évvel ezelőtt egy nyomortanyán halott, öngyilkos utcalányra leltem. Senki sem volt szegény pára mellett, csak ez a kicsi lány vinnyogott az oldalánál. Ez is öngyilkos lett... megborzongtam és néztem a nő durva, festéktől mart, hervadt arcát. Azután véletlenül a gyerekre pillantottam, és hogy mit éreztem abban a pillanatban, elmondani nem lehet. A csoda velem is ott történt, mint kétezer évvel ezelőtt a legnagyobb csodák, ott a nyomorult kéjek tanyáján. Az ő, az én párom szemei néztek rám a gyerek szemei mögül. És én tudtam, hogy ez az ő szerelmes üzenete, a mi meg nem született gyermekünk.

 

Igen... igen, ne tartson őrültnek. Talán egy kocsis, egy gyilkos, egy részeg diák az apja így. De az nem igaz, ő az én testet öltött vágyam. Én hiszek ebben.

 

Szédülve értem le az utcára. Nem is emlékszem, hogyan búcsúztunk el. Az utakon vadul csilingelve rohantak a villamosok, autók tülköltek, reklámok rikítottak. De én ebből semmit sem hallottam. Lenyűgözött egy új, mindent meghaladó boldog érzés: barátom van. És ráadásul megkaptam tőle az élet kenyerét is, a hitet a csodában.

 

Nem kerestem, nem hallottam róla többé.

 

 

Szepes Mária: Altató

Mi a különbség, tudatod a hosszú,

vagy a rövid éjbe merül-e?

Miért nem félsz lefeküdni este,

mikor homály száll két vak szemedre,

s a Látó harmadik előtt áloméned

fontos cselekményt perget, ezernyi színes

rejtjelet, sürgős üzenetet?

Miért nem oldod meg, mit jelentenek?

Sorsodat hordozzák mind,

múltad, jövőd eléd terítik, mint

karma-mozaikból szőtt ékes, drága szőnyeget.

Ha e kép egésszé állna össze benned végre,

Fényétől lelked örökre felébredne.

 

Varázsige

 

Nem félni semmitől. Nem várni

semmit. Csak Őrá figyelni, de nem két

vak szemünkkel. A Harmadikat

kell ráirányítanunk, a Magányost.

Csak azzal ismerjük fel Benne a Fényt.

Akkor merülhetünk meg Lénye feltöltő

áramában, amelynek rezgése melengető hő,

nem múló, villanó kisülés,

Arkánuma minden szenvedésre balzsam,

örökké égő, élő, Isteni Erő.

Szepes Mária
XII. évfolyam 7. szám

Címkék: ezotéria, Szepes Mária

Aktuális lapszámunk:
2019. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.