Holisztika

Végső búcsú - szeretettel

Hogyan veszítheti el a halál ijesztő jellegét?

A haldoklástól a legtöbb ember fél. Többen, mint amennyien magától a haláltól. A halálkutatók azt tanácsolják, készüljünk fel erre az életszakaszra is, és engedjük érvényesülni elnyomott érzéseinket. Cikkünkből kiderül, milyen a szeretetteljes halálba kísérés.


 

A nyugati társadalom évtizedeken át "láthatatlanná" tette a haldoklást és a halált. Mindez többé nem tartozott egy nagycsalád természetes életciklusai közé, hanem rejtetté és tabu témává vált. A legtöbb ember számára a kórház lett a halál színhelye, ahol az esemény mások számára láthatatlanul játszódhatott le.

 

A társadalom csak az utóbbi időben lett újra kész arra, hogy felfedezze az élet végéről összegyűjtött emberi tudást és bölcsességet. A legtöbbünk számára az a bizonytalanság a nyomasztó, amely a halálhoz kapcsolódik. Feltesszük a kérdést, milyen lesz az oda vezető út, és mi történik utána? Az élet és a halál nem választható el egymástól, az emberi lét részei. Az a tudat ugyanis, hogy mindannyiunknak meg kell halnunk, adja az emberi élet minőségét. Az élet értelmének keresésében is fontos szerepet játszik az a korlát, amelyet a halál léte jelent.

 

 

Az élet és a halál nem választható el egymástól. Meg kell tanulnunk, hogy a halálra ne ellenségként tekintsünk

 

A legtöbb ember átéli valaki másnak a halálát, mielőtt ő maga meghalna, valószínűleg egy hozzá közel álló másik ember halálát is. A félelem csak egyike annak a sok nyomasztó érzésnek, amelyet egy szeretett ember elvesztése felvet. Ilyenkor az elkerülhetetlen elfogadása veszi át a hárítást. Mégis, mindez nem teszi könnyebbé a haldokló elkísérését. Hiszen mi itt maradunk. A búcsúzáshoz hozzá tartozik a fájdalom, az üresség, a tehetetlenség, a harag, a kimerültség, a sokk, a kétségbeesés, a nyugtalanság, a magány, de ugyanilyen módon a hála, a megkönnyebbülés, a megszabadulás, a szeretet. Ha ezeknek az érzéseknek helyet adunk, akkor a meghatározhatatlan, bénító félelem is veszít a hatalmából felettünk.

 

Az embernek a halálhoz és a haldokláshoz való viszonya tehát ellentmondásos és feszültségekkel terhelt. Ahogyan nem élünk tökéletesen, úgy meghalni sem halunk meg tökéletesen. És nem mindig vagyunk képesek a tökéletes kísérők vagy rokonok lenni. Ami elméletben megoldhatónak tűnik, az a gyakorlatban teljesen másképp néz ki. Mivel nagy lelki nyomást jelent, ha túl magas elvárásokat támasztunk saját magunkkal szemben, tanácsos lehet olyan emberekkel beszélni, akik a mindennapi gyakorlatban szereztek ilyen irányú tapasztalatokat.

 

A búcsút megkönnyíti, ha hiszünk abban, hogy létezik élet a halál után

 

"Ha már meg kell halni, akkor gyorsan." Ezt a mondatot gyakran hallani manapság, nem véletlenül, hiszen a haldoklás mai körülményei re vonatkozik. A hosszú haldoklástól általában jobban félünk, mint magától a haláltól. Az embertelen kórházi körülmények, az attól való félelem, hogy éveken át ápolásra szoruljunk, senki számára nem vonzó. A legtöbb ember ezenkívül arra is vágyik, hogy a haldoklás folyamatát ne élje át tudatosan, hanem álmában vagy öntudatlan állapotban menjen el. Ezért van igény a diszkrét, gyors, fájdalom- és szenvedésmentes halálprogramra. Hogy az egy másodperc alatti halál milyen sokkot válthat ki a rokonokból, arra kevésbé gondolunk. A gyászolóknak ilyenkor egyedül kell végigjárniuk a búcsú útját, és megbirkózni azzal a teherrel, hogy a kapcsolatban sok minden megoldatlan maradt. Ez vonatkozik minden hirtelen halálra, így a balesetekre is. A halál minden formájában fenyegetést jelent az ember számára, mivel a modern orvoslás minden fegyvere ellenére is teljesen kiszolgáltatottan állunk vele szemben.

 

A modern orvostudomány egyfelől hozzájárul ahhoz, hogy a haldokló életét elviselhetőbbé tegye, másfelől ezt a fájdalmas fázist nemritkán fölöslegesen meghosszabbítja. A természetellenesen hosszú haldoklási folyamat, amely megakadályozza a halálos beteget abban a nehéz feladatban, hogy elengedje az életét, a hozzátartozók számára különösen megterhelő lehet. Az érintett számára pedig órákon át tartó magányosság lehet az eredmény, amikor élete utolsó szakaszát a teljes elhagyatottság állapotában tölti.

 

A szakemberek szerint a probléma abban áll, hogy a halál átcsúszott az orvostudomány területére, amelynek célja végső soron éppen a halál elleni küzdelem. Szerintük ez a fajta hozzáállás a két világháborút követően alakult ki, amikor a társadalomnak a sok halál után elege lett a dologból.

 

Társadalmunk számára megkerülhetetlennek látszik a halállal és a haldoklással, a haldoklók kísérésével és a saját halandósággal való szembenézés. Csak ily módon szabadulhatunk meg a mélyen bennünk rögzülő szorongásoktól, és válhat a halál újra értelmessé és etikussá.

 

• Elsőként a haldoklót meg kell szabadítani a magánytól való félelemtől és az elviselhetetlen fájdalomtól. Ez azt jelenti, hogy teljesen új külső körülmények megteremtésére van szükség. Ez sok esetben nagyon megterhelő lehet, és ezért segítségre van szükség hozzá. A haldoklót ugyanis nem szabad magára hagyni, hacsak ő maga nem kéri ezt. Az elhagyatottságtól való félelmet már jóval a haldoklás előtt meg lehet próbálni kiváltani, például ha az illető maga szabja meg saját végső útját, mondjuk beköltözve egy idősek otthonába.

 

• Az érintettel közösen kell meghatározni a halál utáni tennivalókat. Annak elrendezése, mi történjen a tárgyaival, az állataival, megnyugtató lehet a haldokló számára, és kísérőjének is vigaszt nyújt. Kiderül, az illető számára mi az igazán fontos.

 

• Hasznos, ha a haldoklóval megbeszélik, milyen legyen a gyászünnepség, kit hívjanak meg, milyen zenét játsszanak. Így nem lesz az az érzése, hogy csak úgy beteszik a föld alá, megmarad a kapcsolat érzése. Aki az utolsó fázisban minden előkészületet megtett a halálra, az várakozó fázisba juthat, amikor nemcsak ő, hanem a hozzátartozói is megnyugszanak és a félelem lassan alábbhagy.

 

A halál végleges elválást jelent: testi elválást mindentől és mindenkitől, ami és aki fontos volt számunkra. A szellem elválását a testtől, az elválást azoktól, akikkel meghitt kapcsolatban álltunk. A kozmikus történésben való kételkedés, a nagy egészhez való visszatérés gondolatának hiánya manapság tovább növeli az attól való félelmet, hogy belezuhanunk a semmibe.

 

Sokan csak akkor képesek békében elmenni, ha kibékültek a környezetükkel és önmagukkal

 

Végső soron minden ember magában hordja önnön spiritualitását. Aki érdeklődést mutat a haldokló istenképe iránt, az megtalálhatja a kulcsot ehhez a specifikus félelemhez. Az élet elementáris dolgai emberi közreműködés nélkül, csak úgy megtörténnek. Jó annak, aki megtalálja ehhez az ősi bizalomhoz vezető utat.

 

Az elkerülhetetlen elviseléséhez hozzá lehet járulni, ahogyan az élet minden más, fontos lépésére közösen készülhet fel.

 

• Talán támaszra van szüksége a haldoklónak ahhoz, hogy búcsút vegyen az emberektől, állatoktól, tárgyaktól vagy helyektől. Közösen össze lehet gyűjteni azokat a nyomokat, amelyeket a haldokló hagyott maga után, hogy a visszamaradók úgy érezhessék, mégsem tűnt el teljesen.

 

• A haldokló élő mindaddig, amíg meg nem hal. Csak fokozatosan elveszíti az életerejét. Próbáljuk meg kitalálni, mi tesz jót a haldoklónak. Ezek egészen apró dolgok is lehetnek, például ha az ágyát a fény felé fordítjuk vagy eltávolítjuk a túl erős illatú virágokat, vagy a kedvenc zenéjét játsszuk neki.

 

Mivel sokan attól félnek, hogy magányosan és kínlódva fognak meghalni, életük végén inkább a műszerekkel körülvett kórházi környezetet választják

 

• A szakemberek szerint az érzékszervek közül a hallás mondja fel a legutoljára a szolgálatot. Mindenképpen ügyeljünk rá, mit mondunk a haldokló füle hallatára, és hogyan viselkedünk. Ugyanígy a hallás a hozzá vezető utat is jelentheti, könnyű dallamok, dalok erősíthetik az otthon érzését.

 

• Ha az illető képes beszélgetni, vegyük vele végig élete legszebb emlékeit. Segítsük hozzá, hogy pozitív egyenleget vonhasson az életéből. Ne vitatkozzunk vele, hagyjuk rá, hogy az érzelmeiről beszéljen.

 

• A vigasznak többféle arca lehet. Ha úgy látjuk, a haldokló igényli, ne vonjuk meg tőle az érintést. Fogjuk meg a kezét, öleljük át, simogassuk meg a haját, az arcát - egyszerűen legyünk mellette.

 

Ezekben az egzisztenciálisan nehéz időkben sok mindent meg kell tanulni: például az újszülött szemével nézni a haldoklóra. Az ilyenkor szükséges képességek sajnos nem tartoznak többé társadalmunk nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyományai közé.

 

 

 

• A haldoklás ugyanolyan intim dolog, mint a szex. Sok haldokló a zavartalan pillanatra vár, erre nem szabad frusztrációval reagálni. A hozzátartozóknak nem könnyű az illetőt egyszerre megtartani és elengedni. Ilyenkor elkerülhetetlenné válik, hogy búcsút mondjunk saját félelmeinknek, és elfogadni, hogy nem mi állunk a középpontban. Fogjunk vissza a saját személyiségünkből, és próbáljunk együtt érezni a kilátástalansággal küzdő haldoklóval. Ehhez ugyanúgy kérhetünk segítséget hospice-szolgálatoktól, mint ahhoz, hogyan birkózzunk meg a saját gyászunkkal.

 

• El kell búcsúznunk attól a lehetőségtől is, hogy közös jövőnk legyen a szeretett személlyel. Itt is az egyensúly megteremtésére kell törekednünk. Tegyük fel a kérdéseket: mit éltünk át együtt? Mi volt a legértékesebb a kapcsolatunkban? Mi volt elviselhetetlen? Mi fölött kell napirendre térnünk? Válaszoljunk ezekre a kérdésekre, és találjuk meg a közös pontot. Búcsút venni annyit jelent, mint békét kötni a haldoklóval, és megtalálni önnön lelki békénket is.

 

Egy mondás szerint a gyász annak az érmének az egyik oldala, amelyiknek a másik oldalát szeretetnek hívják. A gyászcsoport sokat segíthet a nehéz időkben, amikor elveszítünk egy szeretett embert. Ez olyan nehezen feldolgozható élmény, amely könnyen a magány és a kétségbeesés mélyére taszítja a hátramaradottakat, olyan érzésekbe, amelyeket korábban nem ismertek.

 

 

Hasonló önsegítő csoportok és szemináriumok online verzióban is léteznek. De tanácsot kérhetünk pszichológustól, paptól vagy orvostól is, hol találunk ilyen jellegű támaszra a közelben. Ezek lehetnek csak átmenetileg működők, hiszen egy idő után a gyász enyhül. Mások azonban folyamatosan működő intézmények, amelyekhez bárki fordulhat segítségért. Bizonyos formáik egy-egy speciális élethelyzetben nyújtanak támaszt, például a szülőknek gyerekük elveszítését követően. Mások olyanokkal foglalkoznak, akiken erőt vesz a bűntudat vagy a sokk, ha például egy közeli hozzátartozójuk öngyilkos lett. Ilyenkor tanácsos olyan csoportokat keresni, amelyek kimondottan az adott problémával foglalkoznak.

 

Az utolsó dolgok elrendezése

Hogy valaki valóban békében tudjon elmenni, ahhoz arra van szüksége, hogy megnyugtatóan elrendezze a számára fontos emberek, állatok, tárgyak halála utáni sorsát. Emellett a temetésről való gondoskodás is fontos lehet. A legtöbb ember számára viszont nem fontos, mi lesz a hagyatékával a halála után, ez gyakran nehéz helyzetbe hozza a hozzátartozókat. Hasznos lehet a meggondoltan megalkotott végrendelet, ez előnyben részesül a törvényi előírásokkal szemben.

 

A halálos ágy mellett

A hospice-szolgálatok szoktak halálba kísérési tanfolyamokat szervezni, amelyeken bárki részt vehet. Itt a gyakorlatban sajátíthatják el, mennyit jelent a haldoklónak, ha valaki végig mellette van, fogja a kezét, megnyugtatja, hogy nincs egyedül. A kísérő részéről ez sok türelmet igényel, ott kell ülni a haldokló mellett, csendben, egyszerűen csak mellette lenni. Ha megérkezik a haldokló családja, általában teljesen tanácstalanok: a nők sírnak, a férfiak a torkukat köszörülik, és nyilvánvalóan az a kérdés forog a fejükben, vajon meddig tart még a szenvedés. És vajon hogyan megy majd tovább az élet, ha az illető meghalt? Így abból, aminek szeretetteljes búcsúnak kellene lennie, kínos komplikáció válik. A haldoklónak nem szabad elmennie, életben kell maradnia a családtagjai miatt, akik nem tudnák elviselni az elvesztését. Ez nem más, mint egoizmus és félelem, puszta félelem. Talán a haldoklót elengedni még nehezebb, mint meghalni.

 

A haldokló spiritualitása

Az orvosi segítség mellett gyakran lebecsülik azt a támaszt, amelyre lelkileg van szüksége a haldoklónak. Az illetőnek általában nehezére esik, hogy megbeszélje az elrendezendő ügyeket a hozzátartozóival, akik nem könnyen vonódnak bele egy ilyen beszélgetésbe. De az is előfordulhat, hogy maga a haldokló nem képes szabad utat engedi mások előtt legmélyebb spirituális vonásainak. Természetesen vannak olyan kapcsolatok, amelyekben magától értetődő a közös ima vagy a beszélgetés a haldokló túlvilágról alkotott hitéről, a kozmikus egészről alkotott elképzeléseiről. Feltehetőleg minden emberben ott él valamilyen módon az egyedi spiritualitás, a végtelennel, a transzcendenssel alkotott kapcsolat. Az élet ajándék, és minden gyerek a teremtés eredménye. Mindenki egyedi és értékes pusztán a léte folytán. A haldoklónak a saját életével kell kibékülnie, és önmagát egyedinek és jónak elfogadnia ahhoz, hogy békében mehessen el.

M. L.
XIV. évfolyam 11. szám

Címkék: halál, halálkutatás, haldoklás

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.