Holisztika

Vizualizáció

Kommunikációs test és lélek között. Belső képekkel segítsük a gyógyulást!


Testképek vizualizációjára akkor válunk képessé, ha ki tudjuk kapcsolni mindennapos, előtérben álló gondolatainkat. Az úgynevezett testdialógus során a megbetegedett szervek maguk „számolnak be“ arról, mi bajuk van, például mire lenne szükségük

 

A betegek gyakran vágynak arra, hogy aktív szerepet vállalhassanak gyógyulásuk folyamatában, és ne szoruljank kizárólag a terapeuta szakmai munkájára. Erre nyújtanak lehetőséget a képzelet erejét felhasználó gyakorlatok. Ennek során a szervezet konkrét iránymutatást ad a betegnek, ő maga milyen módon javíthatja egészségét a mindennapokban.

 

A gyógyító imagináció vagy vizualizáció, azaz az embernek az a képessége, hogy relaxált álapotban képes legyen egymással összekapcsolni testet és szellemet, jól bevált módszer ahhoz, hogy az illető megtalálja az önnön egészségéhez és jó közérzetéhez vezető utat. Bepillantást nyújt a betegség történetébe, valamint megerősíti a saját testbe és öngyógyító erőkbe vetett bizalmat.

 

Az egészség mentális fejlesztése évezredek óta az orvoslás repertoárjához tartozik. Az antik Görögországban a betegeket „templomi álomba” vitték, de számos ősi népnél is a mai napig ismertek a terápiás célra alkalmazott ellazult állapotok. Ezek segítségével ugyanis a tudat mélyrétegeit lehetséges gyógyítási célzattal aktivizálni.

 

Az orvoslás egészen a múlt század fordulójáig magától értetődően vette figyelembe a test és a szellem összefüggéseit. A rákot például még a 19. században is a bánat eredményeként kialakult elváltozásnak tartották. A farmakoterápia és a modern sebészet felfedezéseivel azonban a holisztikus szemlélet a háttérbe szorult. A téma csak az 1950-es években került újra napirendre nem utolsósorban Thure von Uexküll (a pszichoszomatikus orvoslás megalapítója, 1908–2004) és Ernest L. Rossi (amerikai pszichológus, született 1933-ban) jóvoltából. Ebben az időben fedezték fel újra az imaginációs technikákat, először a pszichoterápiában, majd további harminc év eltelte után az eljárások az orvostudományban is újra visszanyerték az őket megillető helyet.

 

 

A gyógyító imagináció bátorságot ad

Az 1980-as években az amerikai onkológus, Carl O. Simonton (1942–2009) és Jeanne Achterberg pszichológus megfigyelték, hogy azok a rákos betegek, akik aktívan részt vettek gyógyulásukban és erőteljesen el tudták képzelni az immunrendszerüket és a felépülésben részt vevő egyéb szervrendszereiket, sokkal tovább éltek és jobb életminőséget értek el, mint azok, akik a betegséget olyan leigázó hatalomnak képzelték el, amely ellen nem tehetnek semmit.

 

Ez a megfigyelés Simontont és Achterberget további kutatómunkára inspirálták, amelynek keretében a betegeket arra ösztönözték, hogy felidézett képekkel (ahol az immunsejtek fehér lovasokként indultak harcba a fekete behatolók ellen) mobilizálják saját gyógyító erőiket. Ezeket a képeket azonban sok beteg nem találta a célra alkalmasnak. A kutatók így elkezdtek egyéni képeket alkalmazni, és azt tapasztalták, hogy még a bátortalan emberek is bízni kezdtek abban, hogy bizonyos mértékig befolyásolhatják az egészségi állapotukat.

 

A német pedagógus és szocioterapeuta, Angelika Koppe, aki az 1990-es években fejlesztette ki az úgynevezett Wildwuchs-módszert, úgy találta, a két nemre eltérő képek jellemzőek, és elkezdett kimondottan női gyógyító képeket használni, például bölcs öregasszonyokat. Az ő módszerében a képek egyfajta öndiagnózisra is szolgálnak. Ez azt jelenti, hogy a betegek nyugalmi állapotban konfrontálódnak a betegségük belső képével, gyógyító erőket keresnek a szervezetükben, megkérdezik a „bölcs öregasszonyt”, hogyan alkalmazhatnák az így nyert tapasztalatokat a mindennapokban. Mindennek eredményeként olyan önállóan kifejlesztett és elrendelt gyógyító program áll elő, amely egyfelől konkrét javaslatokat tartalmaz (táplálkozás, mozgás, masszázsok stb.), másfelől rendszeresen elvégzett vizualizációs gyakorlatokat, amelyek során a beteg képszerűen felidézi maga elé a gyógyulás folyamatát.

 

A gyógyító imagináció egyik alapgyakorlatában a páciens egy kellemes helyre képzeli magát
 

A légzőgyakorlat megállítja a gondolatok szélmalmát

Testképek vizualizációjára akkor válunk képessé, ha ki tudjuk kapcsolni mindennapos, előtérben álló gondolatainkat. A testünknek és a szellemünknek előbb nyugalomba kell kerülnie. Ezt az állapotot ahhoz hasonlíthatjuk, amelybe monoton tevékenység közben, például futás vagy kocogás alatt kerülünk. A modern gyógyítás ezt a félig tudatos állapotot légzésközpontú lazítással hívja elő.

 

Miközben a légzésünkre koncentrálunk, és engedjük, hogy a levegő átjárja testünk minden egyes porcikáját, gondolataink szélmalma lassan megáll, jótékony üresség áll be, amelyben a meditációhoz hasonlóan eltérő agyhullámok jelennek meg. Ennek az ellazult állapotnak az elérését nyugtató hatású zene is segítheti. Achterberg egyik munkája arra a megállapításra jutott, hogy önmagában a rendszeres lazítás is erősíti a test immunrendszerét.

 

A gyógyító imagináció egyik alapgyakorlatában a páciens egy kellemes helyre képzeli magát. Még mielőtt felidéznék a test- és gyógyító képeket, ez a hely védelmre és menekülésre szolgál, valamint erőgyűjtésre. Stresszhelyzetben bárhol is legyünk, kórházban, nem kielégítő kapcsolatban vagy rossz munkahelyen, gondolatban erre a helyre vihetjük magunkat, ha csak öt percre is. Ez a módszer a mindennapokban rendkívül jól alkalmazható formája a lazításnak, és igen jótékony hatású. Számos terapeuta lebecsüli ezeket a kis gyakorlatokat, pedig még a testileg erősen korlátozott mozgásterű beteg számára is kellemes élmény lehet képzeletben újra átélni, hogy – ahogyan évekkel korábban tette – újra a strandon sétál. Önmagában a belső kép is mobilizálja a gyógyulás folyamatát elősegítő erőket.

 

A test megmutatja, mire vágyik

A páciensek az ellazulás állapotában eltérő, egyéni képeket alakítanak ki a testük belsejéről. A beteg szervek igen képszerűen jelennek meg.

 

• Egy nőbeteg a méhében lévő miómát úgy képzelte el, mint egy tarka, eleven tartalmú tojást, amelyben személyiségének azok a részei rejtőznek, amelyeket szívesen felszínre hozott volna, de addig nem tette.

• Egy gyulladt petevezető piros figyelmeztető lámpákat villogtatott és gazdáját nyugalmasabb életre biztatta.

• Az aorta tomboló vihara ellen úszó beteget arra figyelmeztette a kép, hogy vegye valamivel lazábban az életét.

• Egy pajzsmirigy arra panaszkodott, hogy túlzott aktivitásával csak az illető túl gyors élettempóját juttatta kifejezésre.

• Egy anyaméh több méltóságot és figyelmet követelt magának, a megélt nőiesség jeleként.

 

Ezek a példák passzív módon nyert belső képeket mutatnak, és mind azt a pszichoszomatikus hipotézist támasztják alá, hogy a megbetegedések egészségtelen vagy nem megfelelő életmódra utalhatnak. Az egyes betegségeknek azonban nincsen általános, minden emberre érvényes jelentésük.

 

Egy másik módszer, az úgynevezett testdialógus során a megbetegedett szervek maguk „számolnak be” arról, mi bajuk van, például mire lenne szükségük. Ezekre a kívánságokra nemritkán szimbolikus karakter jellemző: több levegőt, több fényt, több színt, több szeretetet, elismerést, figyelmet. Számos ilyen utalás konkrét gyógyító eljárást eredményez, míg mások megmaradnak szimbólumnak. A rendszeresen elvégzett, aktív imaginációs gyakorlatok aztán visszaadhatják a megfelelő szervnek a hiányzó tuladonságot:

 

• A rossz ellátású, sápadt petefészek például meleget kap a pezsgő, eleven anyaméhtől.

• A szexuális erőszakot szenvedett női szervek és a szív között szivárvány feszül ki, amely szeretetteljes, gyógyító energiát juttat el hozzájuk.

 

Az aktív imagináció jó példája, ha mondjuk elképzeljük a fájdalmat, amelyet először sűrűnek és sötétnek látunk, majd lassan kivilágosodik és feloldódik. Ez a kép ugyanazt a hatást hívja elő és az agyban ugyanazokat a központokat mobilizálja, mint a fájdalomcsillapító.

A szexuális erőszakot szenvedett női szervek és a szív között szivárvány feszül ki, amely szeretetteljes, gyógyító energiát juttat el hozzájuk

 

A belső orvos tanácsot ad

Az öngyógyító erők mozgósításának igen hatékony módszere a belső gyógyító megidézése, aki tanácsadó állat vagy egyéb lény formájában jelenhet meg. Ha operáció vagy egyéb terápiás döntés előtt állunk, amellyel kapcsolatban a különböző szakemberek eltérő véleményeket fogalmaztak meg, akkor tanácsos meghallgatni a test javaslatait és kívánságait.

 

Az elképzelés során az érintett felkeresi ezt a lényt és beszél vele. A válasz verbális vagy nonverbális formában érkezik, megvilágítja, miről van szó valójában, és iránymutatást ad arra nézve, a beteg milyen konkrét lépéseket tegyen. Sok beteg ilyenkor belső hangot hall, vagy egyszerűen csak „érzi”, hogy ott van valaki. Mások önmagukat látják, régen meghalt nagymamájukat, egy mesefigurát vagy egy öreg indiánt. Az egyik beteg lány például egy ilyen belső utazáson egy öreg hölggyel találkozott, aki a kérdésre, „Hogyan lehetek újra ép és egészséges?”, azt válaszolta, a beteg a sok szó helyett „tanuljon meg látni”. Ez a kezdetben titokzatosnak tűnő válasz a beteg lány életében óriási változást idézett elő. Miután tudatosan próbált csak az egyik érzékszervére koncentrálni és a fülét bezárni a figyelemelterelő ingerek elől, hirtelen újra megtanulta felfedezni szépséget a kis, hétköznapi dolgokban. Élesebb szemmel érzékelte az emberek közötti kapcsolatokat is, és így megtanult jobban és gyorsabban reagálni.

 

A belső gyógyítók saját hozzáértésünk kifejeződései, akiket, bár minden emberben ott rejtőznek, többnyire elnyomnak a valódi vagy feltételezett elvárások, igények és szerepek. Ezeknek a belső orvosoknak a tanácsai mindig az egészséget, az életörömet és a kibontakozást szolgálják. Ha felkeressük őket, nem szorulunk rá külső személyek ítéletére, és iránymutatást kaphatunk tőlük az önmagunk által meghatározott élethez, a megfelelő terápiákhoz és az egészségmegőrzéshez. Talán már korábban is tisztában voltunk vele, hogy a belső orvos által megemlített módszerek jót tennének nekünk, mégis figyelmen kívül hagytuk az intést. Holott semmilyen, kívülről érkező tanács nem lehet jobb, mint a saját belátásunk.

 

Szenteljünk több figyelmet a testünk jelzéseinek!

Ha a szervezetünk több fényre, levegőre, melegre, vízre, mozgásra, elismerése, figyelemre vagy tisztaságra vágyik, ez a kívánsága teljesíthető. Ez csak kreativitás kérdése. Például elhatároztuk-e már máskor is, hogy ha esik, ha fúj, naponta legalább egy fél órát a szabad levegőn töltünk? Beiratkozunk egy fitneszstúdióba? Hetente egyszer elmegyünk a barátnőnkkel jógázni vagy úszni? Javasolta-e már az orvos, hogy évente egyszer-kétszer vegyünk részt tisztítókúrán, és szenteljünk több figyelmet a testünk jelzéseinek?

 

Ha reggelente örömmel nézünk a tükörbe, mert onnan egy kipihent, magabiztos ember képe néz ránk vissza, akkor biztosak lehetünk benne, hogy aznap nehezebben billenünk ki a lelki egyensúlyunkból, és a panaszaink is javulni fognak. Ha képzeletbeli védőréteggel vesszük magunkat körül, mielőtt bemegyünk a főnökünkhöz egy kellemetlen beszélgetésre, ez a réteg segít majd elhatárolódni az alaptalan kívánságoktól és feltételezésektől, és még a vérnyomásunkat is tartósan alacsonyabban tartja.

 

A tudomány számos kutatási eredményt állított már az imaginációs és vizualizációs technikák mögé. Alkalmazásukkal fény derül a betegség testi-szellemi-lelki összefüggéseire. Nemcsak a stresszfaktorokra vagy a nem megfelelő magatartásformákra mutatnak rá, hanem aktívan hatnak a szervezetre. A testünkben pedig ott rejlenek azok az információk, amelyek felhasználásával mindannyian tehetünk valamit azért, hogy az anyagcserénk egészségesebb legyen, az immunrendszerünk aktívabban működjön, vagy a szívünk pihentebben verjen. A belső orvos autentikusabb tanácsokat ad, mint bármilyen kívülálló. Használjuk ki belső erőforrásainkat!

-mörk-
XVI. évfolyam 7. szám

Címkék: imagináció, öngyógyítás, psziché, vizualizáció

Aktuális lapszámunk:
2018. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.