Müller Péter rovata

A vonások jelentéséről - Csung-meditáció

Válaszol a Jóskönyv


Így ne­ve­zem azt a me­di­tá­ci­ót, mely­nek meg kell előz­nie a jós­lat­ké­rést.
„Csung” azt je­len­ti, hogy „kö­zép” – és min­den­nek a tit­ka, lel­künk­nek, ér­zel­me­ink­nek, éle­tünk­nek, az egész te­rem­tés­nek, hogy bár min­den lük­tet és ke­ring és vál­to­zik, a kö­zép moz­du­lat­lan.
„Csung-jung” – ahogy a kí­nai mond­ja.
Ez az a hely, ahol csönd van.
Ahol va­ló­di, leg­ben­ső lé­nyünk la­kik.
Ahon­nan fi­gyel.
Ahon­nan néz.
Min­den más hely­ről ér­zé­se­ink, fé­lel­me­ink, vá­gya­ink és szen­ve­délye­ink sze­mü­ve­gén ke­resz­tül lát­juk az éle­tün­ket – in­nen a kö­zép­ből úgy, mint­ha nem is a mi éle­tünk len­ne: hi­te­le­sen, pon­to­san úgy, ahogy va­ló­ban van.
In­nen, a „kö­zép­ből” néz az Igaz Em­ber – aki­nek a jós­lat szól.
A „kö­zön­sé­ges em­ber” kí­vül pö­rög, s nem azt lát­ja, ami va­ló­ban van, ha­nem amit lát­ni sze­ret­ne.
Hal­ha­tat­lan Én-ünk lé­nyünk kö­ze­pé­ben la­kik.
Ő az, aki lát.
El­ső­sor­ban éle­tün­ket és lel­kün­ket lát­ja.
Nincs be­le­bo­nyo­lód­va se ér­zé­se­ink­be, se gon­do­la­ta­ink­ba – ő a mi Ta­núnk.
Rá­lát egónk trükk­je­i­re, mert nem azo­nos ve­le.
Min­den­ki tud ar­ról, hogy Va­la­ki be­lül­ről rá­lát s időn­ként meg­szó­lal, mint lel­ki­is­me­ret, vagy ép­pen­ség­gel mint egy han­gos vé­le­mény: „Jaj, de hü­lye va­gyok!”
Sa­ját hi­bái­mat, jó és rossz mű­kö­dé­se­met
Ő lát­ja hi­te­le­sen.
Sem­mi­fé­le öni­ga­zo­lást vagy má­so­kra mu­to­ga­tást nem fo­gad el.
Tő­le ered a jó kér­dés, és csa­kis Ő az, aki a vá­laszt meg­ér­ti és el­fo­gad­ja.
A csung-me­di­tá­ció­ban kü­lönvá­lik az élet­ben el­ját­szott sze­re­pünk a Szí­nész­től, aki a sze­re­pet ját­ssza.
Ez a Ta­nú, ez a Lá­tó, ez a hal­ha­tat­lan „szí­nész” kö­zé­pen la­kik.
Tes­ted kö­ze­pén. Lel­ked kö­ze­pén, el­méd és tu­da­tod leg­kö­ze­pén.
A tes­ti „kö­zép” meg­ta­lá­lá­sá­hoz egye­ne­sen kell ül­ni.
Ge­rin­cünk­nek, mint a nyí­le­gye­nes nád­szál­nak, sem jobb­ra, sem bal­ra nem sza­bad ki­bil­len­nie.
Ami­kor egye­ne­sek va­gyunk – va­gyis „egyen­súly­ban” –, kö­zér­ze­tün­ket át­hat­ja egy las­san meg­szü­le­tő nyu­ga­lom.
Ez a tes­ti egyen­súly, egyen­sú­lyér­zést ad.
A lel­ki egyen­súly csa­kis a le­csen­de­sült, alig-alig moz­gó re­ke­szi­zom­lég­zés­sel va­ló­sít­ha­tó meg.
A lét­be ve­tett em­ber lég­zé­se rend­szer­te­len, kap­ko­dó, s fő­leg a tü­dő fel­ső ré­szé­nek moz­gá­sa mű­köd­te­ti.
Ez a li­he­gő, szo­ron­gó, kap­ko­dó, rend­szer­te­len, gör­csös lég­zés a kül­ső-bel­ső harc­ra kény­sze­rí­tett em­ber jel­leg­ze­tes­sé­ge.
A „só­haj­tás”-sal, a „fújd ki ma­gad” ösz­tön­ével ben­ső fe­szült­sé­ge­i­től pró­bál meg­sza­ba­dul­ni.
Ilyen­kor iz­mai is könnyeb­ben el­la­zul­nak.
Só­haj­tás­sal az em­ber elen­ge­di ma­gát, va­la­mi­től meg­sza­ba­dul, va­la­mit tény­leg elen­ged, s ez rend­sze­rint nem­csak fe­szült­sé­ge és gond­ja, ha­nem ő ma­ga is, aki ezt a fe­szült­sé­get és gon­dot át­éli és ma­gá­ra hur­kol­va ci­pe­li.
Ami­kor így meg­nyug­szunk, rá­jö­vünk ar­ra, hogy egy­re ke­ve­sebb le­ve­gő­re van szük­sé­günk. Mi­nél in­kább ki­en­ged­jük ma­gunk­ból – nem erő­sza­ko­san, ha­nem ter­mé­sze­te­sen – a szo­ron­gás­sal bes­páj­zolt tar­ta­lék le­ve­gőn­ket is: egy­re töb­bet ma­ra­dunk ab­ban az „üres”ál­la­pot­ban, mely a ki­lé­leg­zés és be­lé­leg­zés kö­zött van.
Ez az „üres” ál­la­pot, s fő­leg az, hogy egy­re töb­bet és fe­szült­ség­men­te­sen tu­dunk meg­ma­rad­ni eb­ben az „üres”-ben, kü­lö­nös nyu­gal­mat ad.
Elő­ször a tes­tem egyen­sú­lyá­nak meg­te­rem­té­sét fi­gyel­tem.
Az­tán lé­leg­zet­vét­elem le­csen­de­sí­té­sét fi­gyel­tem.
Va­gyis – mi­köz­ben tes­tem­mel és lég­zé­sem­mel fog­lal­koz­tam – csa­kis fi­gyel­tem.
Lel­ke­met ne­héz „fi­gyel­ni”.
De tes­te­met és lé­leg­zé­se­met nem.
Ezek ugya­nis „kí­vül” van­nak, és az ér­ze­te­i­men ke­resz­tül fo­lya­ma­tos vissza­jel­zé­se­ket ka­pok ar­ról, hogy jól fi­gye­lek-e.
Ezért tu­dok szé­pen és pon­to­san dol­goz­ni a fo­lya­ma­to­kon.
„Fi­gyel­mem” cé­loz – s tes­tem, iz­maim, tü­dőm, re­ke­sziz­mom, s ez­zel együtt egyen­sú­lyér­ze­tem mint cél­táb­lák jel­zik visz­sza, hogy mennyi­re volt pon­tos a fi­gyel­mem, és hol kell még dol­goz­nom, ja­ví­ta­nom raj­ta.
Ami­kor be­áll egy vi­szon­lya­gos csend, a fi­gyel­met át­vi­szem a lel­kem­re.
Ed­dig a tes­te­met fi­gyel­tem, egyen­sú­lyo­mat, iz­maim la­za­sá­gát. Az­tán lég­zé­se­met fi­gyel­tem – most pe­dig a már meg­te­rem­tett fi­gyel­mem ref­lek­tor­fé­nyét át­irá­nyí­tom a lel­kem­re, s el­kez­dem ön­ma­ga­mat fi­gyel­ni.
Én pél­dá­ul eb­ben az ál­la­pot­ban az­zal a sze­méllyel, akit Mül­ler Pé­ter­nek hív­nak, nem va­gyok tel­je­sen azo­nos.
Ugya­núgy – vagy majd­nem ugya­núgy – lá­tom ma­ga­mat, mint egy-egy jó is­me­rő­sö­met.
El­ső­sor­ban azt lá­tom, hogy az az ego, akit hét­köz­nap­jaim­ban élek, ho­gyan mű­kö­dik, mi­vel ál­tat­ja ma­gát, mit nem lát, mit ve­tít ki ön­ma­gá­ból má­sok ar­cá­ra, hol akar min­de­ná­ron nye­rész­ked­ni, s hol uta­sít el ma­gá­tól olyan fel­a­­da­to­kat, me­lye­ket meg kel­le­ne ol­da­nia.
A me­di­tá­ció­ban fö­liz­zó nyu­godt, szem­lé­lő­dő lá­tás nem „fe­lül­ről” ered, ha­nem be­lül­ről, s pon­to­san a lel­künk leg­kö­ze­pé­ből.
Itt la­kik az Igaz Em­ber.
Ő az, aki fe­lis­me­ri a jós­lat ér­tel­mét s meg­ol­dan­dó sors­fe­la­da­tát.

Müller Péter
X. évfolyam 4. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2017. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.