Müller Péter rovata

A vonások jelentéséről - Megrendülés

Válaszol a Jóskönyv


Egy elvált asszony, aki­nek há­rom fel­nőtt gyer­me­ke van, meg­kér­dez­te a Jós­köny­vet, ho­gyan lát­ja most őt. Vá­lasz­ként az 51-es je­let kap­ta az el­ső vál­to­zó vo­nás­sal. Mi­vel ezt a jós­je­let csak pár nap­ja kap­ta, kí­ván­csi va­gyok, mi lesz ezu­tán.

Ez a Ger­jesz­tő (Meg­ren­dí­tő) je­le. Az irány­jel pe­dig a 16-os, a Lel­ke­se­dés.
Jön a ta­vasz.
Az új­já­szü­le­tés.
 Kí­vül? Be­lül?
Nem tud­ni.
Azt mond­ja a könyv, hogy ami­kor va­la­ki a der­me­dés­ből, a té­li „ha­lál­ból” fe­léb­red, meg­ri­ad.
A ta­va­szün­nep mennydör­gés­sel, vil­lám­lás­sal kez­dő­dik.
Ne félj!
Ne ijedj meg!
Ami­kor va­la­mi új be­lép a ré­gi­be, min­dig ijesz­tő.
Ami­kor a rügy ki­fa­kad, fe­lő­lünk néz­ve öröm­te­li, biz­ta­tó és ked­ves – de a rügy számá­ra riasz­tó, mert hoz­zá­szo­kott a ré­gi össze­zárt­sá­gá­hoz. Hoz­zá­szo­kott a ho­mály­hoz, és a hir­te­len fény most va­kít­ja.
A mag­zat is, ami­kor ki­tör az anya­méh is­me­rős ho­má­lyá­ból: böm­böl.
„Az új­já­szü­le­tés hír­nö­ke – mond­ja a könyv – a meg­ren­dü­lés.”
A meg­ren­dü­lés­nek – ha át­él­ted már va­la­ha, tu­dod – két fá­zi­sa van.
Az el­ső: meg­rá­zó, fé­lel­met kel­tő, nyug­ta­la­ní­tó, sőt né­ha ijesz­tő.
A má­so­dik: öröm­te­li, lel­kes, bol­dog, fel­sza­ba­dult.
Egyik a má­sik nél­kül nincs – s egyik a má­si­kat kö­ve­ti.
A ré­git már jól is­mer­jük – az újat nem.
No most ha va­la­mi szét­om­lik, amit ré­gó­ta jól is­me­rünk, akár­mi­lyen rossz volt, nyo­masz­tó, sőt, né­ha már bör­tön volt szá­mun­kra, még­is ijesz­tő – mert ra­gasz­ko­dunk ah­hoz, ami­hez hoz­zá­szok­tunk.
So­ké­vi rab­ság után sza­ba­dul­va né­ha leg­szí­ve­seb­ben vissza­for­dul­na a rab a bör­tön ka­pu­já­ból – mert a kül­vi­lág ide­gen, a bör­tönt pe­dig meg­szok­ta.
Ha va­la­ki hosszú ide­ig gipsz­ben jár, mert forr a csont­ja, ami­kor le­fű­ré­sze­lik ró­la a gip­szet s vég­re a sa­ját lábá­ra áll­hat, elő­ször bé­ná­nak ér­zi ma­gát és riadt­nak, mert hoz­zá­szo­kott – lé­lek­ta­ni nyel­ven: azo­no­sult a gipsszel.
Meg­szok­ta, hogy szo­bor­ban jár.
Sőt, ami­kor fű­ré­sze­lik ró­la a sok hó­na­pos hasz­ná­lat­ban el­ko­szo­ló­dott, ke­mény gip­szet, már-már úgy ér­zi, mint­ha fáj­na, mint­ha a sa­ját lábát fű­ré­szel­nék, egy­sze­rű­en azért, mert lel­ke a hosszú idő alatt azo­no­sult az ide­gen gipsz­pán­cél­lal, úgy érez­te, mint­ha a sa­ját lába vol­na.
A lé­lek ősi ké­pes­sé­ge az azo­no­su­lás.
Ki­csi­ben ezt ak­kor él­jük meg, ami­kor ked­venc ru­hán­kat le­önt­jük ká­vé­val.
– Jaj! – ki­ál­tunk fel.
S ez a ki­ál­tás vagy si­koly nem olyan lel­ki­ál­la­pot­ból ered, mint ami­kor va­la­kit apró bosszú­ság vagy anya­gi kár ért, ha­nem mint­ha meg­se­be­sül­tünk vol­na, mint­ha tes­tün­ket ér­te vol­na baj, mint­ha meg­vág­tuk vol­na com­bun­kat vagy ka­run­kat – az ilyen si­koly ha­son­lít a se­be­sül­tek jaj­ki­ál­tá­sá­hoz.
Mi­ért?
Mert egy ki­csit azo­no­sul­tunk a ru­hánk­kal.
Mint ahogy va­la­ha – szü­le­té­sünk előtt és után – a tes­tünk­kel is azo­no­sul­tunk.
És ha az ilyen „azo­no­su­lást” szét­dúl­ja va­la­mi, az ré­mü­let­tel jár.
Egyéb­ként in­nen ért­he­tő az „is­ten­fé­le­lem” ki­fe­je­zés is.
Nem azt je­len­ti, hogy a Jó­is­ten fé­lel­met kel­tő Zsar­nok, ret­teg­ni­va­ló Ha­ta­lom, aki­től az em­ber nyü­szít­ve hú­zó­dik a sa­rok­ban, mert a sze­re­tet­len Úr azt akar­ja, hogy resz­kes­sen tő­le – ha­nem azt, hogy ami­kor a vég­te­len is­te­ni sze­re­tet be­tör az em­ber éle­té­be, az fé­lel­met kelt, mert fel­dúl­ja a meg­szo­kott ho­mályt és az is­me­rős­sé vált biz­ton­sá­gér­ze­tét, amit az em­ber – mint bé­ka a mo­csár­ban – már jól is­mer, meg­szok­ta, és nem óhajt­ja ott­hagy­ni.
A ha­lál is ezért fé­lel­me­tes.
Itt kell hagy­ni, amit meg­szok­tunk.
Ami­vel azo­no­sul­tunk.
Ami­ről azt hit­tük, a mi­énk, mi ma­gunk va­gyunk.
Sem­mi­től sem fé­lünk annyi­ra, mint a sza­bad­ság­tól.
S eb­ben a jós­jel­ben ép­pen ez szü­le­tik – a múlt­tól va­ló sza­ba­du­lás elő­ször, s egy is­me­ret­len jö­ven­dő, ami szo­kat­lan lesz még.
Ba­rát­nőm­nek kü­lö­nös él­mé­nye volt pár nap­pal aze­lőtt, hogy ezt a jós­je­let meg­kap­ta vol­na.
Dé­le­lőtt, fé­nyes nap­pal hir­te­len úgy érez­te, hogy két ol­dal­ról kö­rül­ve­szik őt ha­tal­mas és jó­sá­gos Szel­le­mi­sé­gek. Mint­ha meg­érin­tet­ték vol­na, s va­la­mi oly­as­mit hal­lott, de egé­szen tisz­tán, hogy „Kö­zénk tar­to­zol!”
Lé­nyét át­jár­ta egy sza­vak­kal ki­fe­jez­he­tet­len sze­re­te­tél­mény.
Meg­ren­dült. Sí­ró­gör­csöt ka­pott.
Rit­kán sír – de most zo­ko­gott.
Ak­kor hí­vott fel, ami­kor lel­ke le­csen­de­se­dett.
De az él­mény ben­ne ma­radt. Érez­tem, hogy ami­kor be­szél­ni kezd ró­la, új­ra elér­zé­ke­nyül és sír­va fa­kad.
Sen­ki sem „új élet­re” vá­gyik, ha­nem sze­re­tet­re.
A ré­git azért szá­mol­ja fel, mert nincs ben­ne sze­re­tet.
Nem tud már meg­te­rem­ni ben­ne.
Ter­mé­ket­le­nek hoz­zá a kö­rül­mé­nyek.
És ak­kor jön egy ilyen él­mény... egy ilyen érin­tés... egy ilyen mon­dat... hogy nagy Lel­kek a cso­dák vi­lá­gá­ból meg­érin­tik a lel­két s azt súg­ják: kö­zénk tar­to­zol!
S mint­ha két ol­dal­ról is át­ölel­nék.
Ilyen az, ami­kor az „is­te­ni” be­tör a hét­köz­na­pok­ba.
Egye­lő­re nem le­het tud­ni, mit hoz ez a jós­jel.
Va­la­mi el­mú­lik – és va­la­mi új szü­le­tő­ben van.
És ilyen­kor, ahogy a kí­nai­ak mond­ják, az em­ber elő­ször jaj­gat, s az­tán ne­vet, ne­vet, bol­do­gan ne­vet.

Müller Péter
X. évfolyam 12. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2018. augusztus

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.