Müller Péter rovata

A vonások jelentéséről - Szellemidézés

Válaszol a Jóskönyv


Vásáry Tamás, a zseniális zeneművész amikor az inspirációról beszélt, nemcsak azt mondta, „ha játszom, én nem vagyok”... vagyis hogy személyes énje mintegy kialszik és csakis a muzsikában él: egész lénye zenévé válik... hanem valami olyasmit is, hogy ilyenkor különleges jelenlétet érez.
Ez nem azt jelenti, ha Mozartot játszik, Mozart jelen van – de valami ilyesmit.
Az ihletett művész: médium. Szellemeket idéz.
Minden mélyen átélt koncerten érzi nemcsak a művész, de a közönség is, hogy itt valami magasrendű van jelen – valami embernél több, tágabb, szellemi légkör.
Színházban is éreztem néha.
Amikor Shakespeare-t játszottunk valaha, a Hamletet, már az öltözőkben is más hangulat uralkodott. Az öltöztető szabó, amikor telefonhoz hívták, nem azt kérdezte:
„Ki az?” – hanem azt, hogy „Ki szólít?!” Önkéntelenül veretes, régi nyelven beszélt.
De más ilyenkor az egész színház légköre is. Templomhoz lesz hasonló. Az előző napi olcsó komédia piaci szaga eloszlik, s mindenki érzi, hogy ma fenséges ünnep van, ahol még a levegő is más: sűrűbb, ózondúsabb, szellemibb.
De ez nem csak a szerzőtől, a játszóktól is függ.
Gőgös, nagyképű, öntelt „művészek” előadásain nincs ez a légkör.
Az önmegvalósító színészek és rendezők előadásaira nem jár Shakespeare szellemisége. (Ezt jelképesen értsd. Azt jelenti, hogy nem kapcsolódik össze egy magasabb szellemi szférával.)
A rossz művészek nem médiumok.
„Ma nincs itt” – mondjuk ilyenkor, tréfásan persze.
Ma nincs itt Madách Imre, Moliére, Euripidész, s ezt félig jelképesen értem, mert a nagy szertartásoknál igenis jelen van a „szent szellem” a nagy koncerteknél, mélyen átélt hegedűszónál, szárnyaló éneklésnél, de még egy táncjátéknál is jelen van a láthatatlan világ – együtt rezegnek a játszókkal s a közönséggel.
Ezt hívják „művészi élménynek”.
Ez éppúgy találkozás a magas szellemvilággal, mint a szentmise.
S a mise élménye sem szavatolt: paptól s a hívektől is függ, megtörténik-e a misztérium.
Rossz paphoz nem jön el a Szent Szellem.
S ha a hívek túlságosam „alacsony rezgésszámon” rezegnek, magyarán szólva, ha túlságosan letapadtak a földi sík gondjaihoz – akkor sem.
Ez a szertartások titka.
Mindez azért jutott eszembe, mert C. G. Jung, a huszadik század nagy tudósa bátran vállalta az ősi Ji King legmisztikusabb állítását, nevezetesen azt, hogy a könyv írott sorai mögött élő szellemek vannak, s ha valaki kérdezi a könyvet, ezek a mindentudó bölcs szellemek válaszolnak neki, a könyv szavai által.
Jung, mint egy kísérletező tudós, ki is próbálta ezt a hagyományt.
Úgy beszélt a könyvhöz, mint ahogy élő szellemhez szokás, s az első kérdése az volt: „Ki vagy te? S mi a dolgom véled?”
A Ji King szellemei az 50. jósjellel feleltek.
Ez az Áldozati edény (Ting).
Kína legősibb tárgya ez. Minden családban állt egy ilyen edény, mely az ősi hagyománynak s a magas kultúrának a jelképe. Ebben az edényben történt az áldozat nagy alkímiai folyamata, mely mindent fölemelt, a testi embert megtanította, hogy lelki, s a lelki embert, hogy szellemi, sőt, isteni teremtmény. A Ting tanította meg az embert arra, hogy nemcsak élete, de sorsa is van – s azt kell élnie.
A Ting azoknak a csodálatos folyamatoknak a jelképe, melyeket keresztény embereknél az oltár hordoz.
Mintha azt kérdezte volna Jung, mit jelent kereszténynek lenni – s az oltár gazdag képét mutatták volna neki.
De a szellemek tovább beszélgettek vele.
Elmondták azt, hogy csakis az a valódi hagyomány, mely naponta képes megújulni. A Ji King ötezer éves: más kor, világ s emberfajta használta. De lényege: az örök. S Jungra vár az a feladat – mondták neki jelképes nyelven –, hogy ezt az örök és múlhatatlan hagyományt a mai kor számára megújítsa, s a Ji Kinget lefordítsa a mai embereknek s így újra használhatóvá tegye.
A könyv tehát nemcsak bemutatkozott, de tanácsot is adott neki, sőt még arra is figyelmeztette az egyik vonásban, hogy legyen nagyon óvatos, mert ha elindul sorsának azon az útján, mely a szellemek szerint Jung valódi és üdvös útja, „társait ellenséges gondolatok fogják gyötörni”, ami be is következett: a tudományos világ a mai napig nemigen fogadja el Jung professzor tanításait – ellenségnek tartotta őt még mestere, Sigmund Freud is.
Azt, hogy ez a könyv nem holt betűk gyűjteménye, hanem ellenkezőleg, élő szellemek állnak mögötte, akiket a tanácsot kérő megidéz, magam is régóta tapasztalom.
Meg se tudtam volna írni a Jóskönyvet enélkül.
S mivel kapcsolatom a szellemvilággal „többcsatornás”, meg tudom kérdezni, hogy a kapott jósjelet helyesen értettem-e.
De ne hidd, hogy egy tanító szellemiség szívesen ad a Jóskönyv jelképeinél „egyszerűbb és érthetőbb” magyarázatokat.
A jelkép megfejtése olyasmit jelent a tanítvány számára, mint az iskolás gyereknek az ábécé megtanulása.
A betűk is jelképek.
A szavak is azok.
Ma már nem gondolunk erre, mert megtanultuk őket: értjük az értelmüket.
De ha nem tanultuk volna, a mai napig analfabéták lennénk.
Szellemi dolgokkal is ugyanaz a helyzet.
A szimbólum a szellemvilág nyelve.
Meg kell tanulni.
Különben nem érted meg szellemhazád nyelvét.
Az Áldozati edény például egy jelkép.
Mindig akkor jelenik meg, ha életed minőségi változás előtt áll. Ha följebb kell lépned. Ha áldozatot kell hoznod a fejlődésed érdekében. Ha túlélt érzéseidtől, gondolataidtól vagy körülményeidtől megszabadulhatsz végre. De jelenti azt, hogy életed, úgy, ahogy van, nyers még – meg kell főznöd, hogy ehető s finom legyen. Csak akkor fogad be a magas világ, ha a szó valódi értelmében „megműveled” magad.
Minden ember önmaga műalkotása.

Müller Péter
IX. évfolyam 9. szám

Címkék: Ji King, jóskönyv

Aktuális lapszámunk:
2019. július

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.