Müller Péter rovata

Exkluzív - A ba­rát­ság­ról


Azt kér­ded, mi­ért kez­dem úgy az elő­adá­sa­i­mat, hogy „Ked­ves ba­rá­taim!”

Azért, mert a ba­rát­ság lel­ki kö­zel­sé­get je­lent, és lény­eges dol­go­król csa­kis azok­kal tu­dok be­szél­get­ni, akik lel­ki­leg kö­zel áll­nak hoz­zám.

A ba­rát­ság a lel­kek leg­mé­lyebb kap­cso­la­ta. Ba­rá­tom le­het nem­csak a „ba­rá­tom”, de ha sze­ren­csés va­gyok, az anyám, az apám, a gye­re­kem,
a fe­le­sé­gem és a fér­jem is. Ha ők nem ba­rá­taim, csu­pán az apám, anyám, gye­re­kem, fe­le­sé­gem vagy fér­jem, ak­kor a kap­cso­la­tunk­ból hi­ány­zik va­la­mi: a leg­több.

Va­gyis a mély lel­ki kap­cso­lat.

A Bi­bliá­ban Is­ten azt mond­ja Mó­zes­nek: Úgy szól­tam hoz­zád, mint a ba­rá­tom­hoz.

Jé­zus pe­dig azt mond­ja ta­nít­vá­nya­inak: Nem úgy szól­tam hoz­zá­tok, mint szol­gák­hoz, ha­nem mint a ba­rá­taim­hoz.

Va­gyis a le­he­tő leg­kö­ze­lebb­ről.

Olya­nok­hoz szól így va­la­ki, akik fö­lött nem akar ha­tal­mas­kod­ni, de akik­kel ben­ső, a test­vé­ri­ség­nél is mé­lyebb kö­zös­sé­get érez – akik­kel lé­lek­ben egy.

Ba­rá­tom­hoz nem köt sem­mi, sem ro­kon­ság, sem há­zas­ság, sem szen­ve­délyes sze­re­lem, sem ér­dek, csak egy: a köl­csö­nö­sen fö­lis­mert lel­ki kö­zös­ség.

A bi­bliai pél­dá­kat azért em­lí­tem, mert itt nyil­ván­va­ló, hogy az em­ber ál­tal át­él­he­tő leg­mé­lyebb sze­re­te­tről van szó.

Mé­lyebb, mint az apai, test­vé­ri sze­re­tet, sőt, még az anyai sze­re­tet­nél is mé­lyebb. Fu­ra, de így van.
A ba­rát­ság­nak pél­dá­ul lény­ege az őszin­te­ség, hogy a ba­rá­tom az egye­dü­li, aki előtt nin­cse­nek tit­kaim, s ha egy szü­lő azt ké­ri gye­re­ké­től, hogy le­gyen őszin­te hoz­zá, nem ki­sebb dol­got kér tő­le, mint hogy le­gye­nek ba­rá­tok. Ha apám hoz­zá akar fér­ni azok­hoz a tit­kaim­hoz, me­lye­ket csa­kis a ba­rá­tom­nak mond­tam el, ah­hoz az kell, hogy túl­lép­jen a sors­sze­rű sze­re­posz­tá­son, s több le­gyen, mint az apám. Ne­kem anyám­mal si­ke­rült ez a cso­dá­la­tos mu­tat­vány, ezért tu­dom, ho­gyan mű­kö­dik az ilyes­mi. Oly­as­mi­ket mond­tam el ne­ki, ami­ket em­ber az any­já­nak so­has­em mond el, s ő is meg­osz­tot­ta ve­lem a le­gin­ti­mebb tit­kait. So­ha gye­rek, fő­leg fi­ú­gyer­mek nem fér­het hoz­zá ezek­hez a női tit­kok­hoz. Mély be­szél­ge­té­se­ink so­rán eszem­be sem ju­tott, hogy „én most az anyu­kám­mal be­szél­ge­tek”, s ő is meg­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy a kis­fiá­val be­szél, akit va­la­ha a mé­hé­ben hor­do­zott. Min­dent el­mond­tam ne­ki, ahogy ő is min­dent el­mon­dott ne­kem, olyan fe­det­le­nül és szé­gyen­ke­zés nél­kül, ahogy az em­ber még a gyón­ta­tó­szék­ben vagy az ana­li­ti­kus ágyán sem be­szél, s ami­kor meg­halt, le­gel­ső gon­do­la­tom nem az volt, hogy az anyá­mat, ha­nem hogy a ba­rá­to­mat vesz­tet­tem el.

Jaj­gat­va, böm­böl­ve si­rat­tam – mert ar­ra ta­ní­tott, hogy a fáj­dal­ma­in­kat gyö­ke­res­tül kell ki­tép­ni, ki­ü­völ­te­ni ma­gunk­ból –, de a leg­fá­jóbb ki­ál­tá­som az volt, hogy „ki­vel fo­gom én ezen­túl a dol­gai­mat meg­be­szél­ni?!”

Egye­dül ma­rad­tam, de nem csak anyát­la­nul, ha­nem fő­leg ba­rát­ta­la­nul.

A ba­rát­sá­gunk va­la­hol a ka­masz­korom tá­ján ke­let­ke­zett. Kb. ti­zenn­égy éves le­het­tem, ami­kor köl­csö­nö­sen föl­fe­dez­tük egy­más­ban ezt a kü­lö­nös sze­re­te­tet. Egé­szen más volt, mint az odá­ig jól is­mert anya-fia von­za­lom. Pél­dá­ul együtt ját­szot­tam ve­le ama­tőr szín­pa­do­kon (ki­tű­nő szí­nész volt!), s né­ha én ját­szot­tam ra­gasz­tott ba­jus­szal az ő ap­ját. Ké­sőbb fö­lol­vas­tam ne­ki a re­gé­nye­i­met, szín­da­rab­jai­mat. Ke­mény kri­ti­ku­som volt, s ugya­nak­kor meg­ér­tő is: tud­ta, hol van­nak te­het­sé­gem ha­tár­ai. Azon­fe­lül olyan ta­ná­cso­kat adott az éle­tem­hez, ami miatt ő ma­ga, mint anya csak szen­ved­he­tett – pél­dá­ul, ami­kor meg­ta­lál­tam azt az asszonyt, aki­vel az­tán az éle­te­met a mai na­pig élem s aki miatt lény­egé­ben „el­hagy­tam” őt, rá­be­szélt a há­zas­ság­ra, mert tud­ta, hogy bol­dog le­szek. Meg­be­szél­te ve­lem apám­mal va­ló küz­del­mes há­zas­sá­gá­nak tör­té­ne­tét, két­ség­be­esett tár­ske­re­sé­se­it, én pe­dig ne­ki mond­tam el elő­ször min­den ki­mond­ha­tat­lan tit­ko­mat, oly­as­mit is, amit ma­gam­nak se val­lot­tam be: ak­kor vet­tem ész­re, mi lap­pang benn­em, ami­kor hir­te­len ki­mond­tam, ne­ki. Ami­kor ar­ra cé­loz­tam, hogy elő­ző éle­tünk­ben ta­lál­koz­hat­tunk már, ki­de­rült, hogy ré­gó­ta tud­ja, s azt is pon­to­san, hogy hol és mi­kor. Ak­ko­ri­ban nem eb­ben az anya-gyer­mek kap­cso­lat­ban él­tünk. Én a szel­le­mi Mes­te­rem­től tud­tam er­ről a múl­tról – ő ma­gá­tól jött rá.

Ba­rát­ta­lan, sőt, ba­rát­ság­ta­lan kor­ban élünk.

Más szó­val nin­cse­nek lel­ki tár­sa­ink.

Ba­rát­ság ak­kor szü­le­tik, ami­kor a lel­ki tár­sat föl­fe­dez­zük egy­más­ban.

Ham­vas Bé­la cso­dá­la­to­san írt a ba­rát­ság­ról.

De té­ved, ami­kor azt mond­ja, hogy ez csak fér­fi­ak kö­zött jö­het lét­re.

Nem. Nők kö­zött ép­púgy le­het ba­rát­ság, mint fér­fi­ak és nők, sőt, amint lá­tod, anya és gyer­me­ke kö­zött is. De még mes­ter és ta­nít­vány, Is­ten és em­ber kö­zött is. Gya­kran ál­lat és em­ber kö­zött is van a ba­rát­ság­hoz ha­son­ló von­za­lom. Ma­ga a hé­ber szó, a ré­ja, ami­vel Is­ten szól Mó­zes­hez, ere­de­ti­leg a pász­tor és ju­hok kö­zöt­ti von­zal­mat je­len­ti. Jé­zus pél­da­be­szé­de­i­ben gya­kran tér vissza ez a mély sze­re­tet­fo­ga­lom: ilyen­kor ő is nyáj­ról, ju­hok­ról, jó pász­tor­ról be­szél. Iga­zán sze­ret­ni csa­kis a jó pász­tor tud, s en­nek a mér­té­ke az, hogy „éle­tét ad­ja a ba­rá­tai­ért”. Ha a ba­rát­ság­ról fag­ga­tom ol­va­só­i­mat, so­kan a ku­tyá­ju­kat, macs­ká­ju­kat vagy lo­va­i­kat em­lí­tik elő­ször. Van­nak, akik­nek na­gyobb fáj­dal­mat okoz ál­lat­ba­rá­taik elvesz­té­se, mint kö­ze­li hoz­zá­tar­to­zó­ju­ké. Szé­gye­lik be­val­la­ni, de így van. Itt ugya­n­is va­ló­di sze­re­tet volt, iga­zi ré­ja – és a lel­ki társ elvesz­té­sé­nél nincs na­gyobb fáj­da­lom.

A jó ba­rát­ság rit­kább, mint a sze­re­lem.

A sze­re­lem­ben tes­ti von­za­lom van, ero­ti­ka, ön­zés. Szen­ve­dély is. Túl he­ves ér­ze­lem ez, sem­hogy so­ká­ig fenn­ma­rad­jon. Azon­túl a sze­rel­mes a má­si­kat ma­gá­nak akar­ja, csa­kis ma­gá­nak, ki akar­ja sza­kí­ta­ni tár­sát az egész vi­lág­ból, csa­kis azért, hogy az övé le­gyen. A sze­re­lem­nek vágy alap­ja van.

A ba­rát­ság nem for­ró – az a me­leg­ség van ben­ne, ami a jég­hi­deg vi­lág­ban az éle­tet je­len­ti. A ba­rát­ság „ba­rát­sá­gos” – más szó­val idil­li, ott­ho­nos, is­me­rős, jó. Hi­ány­zik be­lő­le az ego­iz­mus, amely­nek fő­sza­va az „el­len­sé­ges”.

Min­den ba­rát­sá­got az ön­zés tesz tön­kre.

Fő­leg ezért sza­kad­nak meg gyer­mek­ko­ri vagy if­jú­ko­ri ba­rát­sá­ga­ink: ahogy cson­to­sod­ni kezd az egónk, úgy le­szünk egy­re ön­zőb­bek, zár­tab­bak, ha­ta­lom­ra szom­ja­sak, úgy le­szünk egy­re „ba­rát­ta­la­nab­bak” és ba­rát­ság­ta­la­nab­bak.

Az egót csa­kis a sa­ját ér­de­kei ér­dek­lik: nin­cse­nek ba­rá­tai, csak el­len­sé­gei vagy szö­vet­sé­ge­sei.

Az egó baj­társ­sal, elv­társ­sal, mun­ka­társ­sal, szö­vet­sé­ges­sel, ha­ver­ral, cim­bo­rá­val pó­tol­ja ide­ig-órá­ig az iga­zi ba­rát­sá­got.

Az egó nem­csak ma­gány­ban él, de min­den­ki el­len is.

Nem tud sze­ret­ni.

(a kö­vet­ke­ző szám­ban foly­ta­tom)

Müller Péter
X. évfolyam 2. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2018. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.