Müller Péter rovata

Exkluzív - A depresszióról


A Magyar Pszichiátriai Társaság felkért, mondjak néhány szót a depresszió szellemi okairól.

Ha lelki jelenségekről beszélünk, legjobb, ha önmagunkból indulunk ki, vagyis megvizsgáltam, hogy én mikor vagyok depressziós.

 

Akkor, ha elveszítem az Istent.

Ha nem úgy élem meg önmagamat, hogy halhatatlan szellem, hanem úgy, hogy halandó anyag vagyok.

Orosz László rendkívül érzékletesen ezt így látja: az embert két erő vonzza: az egyik a föld ereje, amelyik lefelé húzza.

A másik a Szellem, az isteni származás emléke, mely fölfelé emeli.

 

Az, hogy az ember nem a földön mászik, nem négy lábon araszol, de két lábra állt s fölemelkedett, éppen azért történhetett meg, mert szellemi csakrái, a homlok- és koronacsakrák a magasság vonzásának engedelmeskedtek: hívta az embert az égi.

 

Az isteni hívást a magasból hallotta s ezért fölemelkedett.

 

Ameddig ezt a hívást hallja, sejti, vagy legalábbis hittel várja, addig két lábon is marad, addig fölfelé nyújtózik s fülel, s azt mondja: Érdemes nekem így maradnom, még akkor is, ha roppant fárasztó, mert így hamarabb meghallom az „égi” hangot, mely azt üzeni, hogy „halhatatlan vagy! Legyőzhetetlen! Nem vagy magános, mert Nálam van a hazád!”

 

Ugyanezt a hangot hallja meg az embercsecsemő, amikor két lábra áll s imbolyogva elindul. (Ilyenkor látjuk, hogy ez milyen hosszú és keserves küzdelem!)

 

Az állni tanuló emberke még érti az ősi keresztény tanítást: „Ami fent van, azt keressétek!”

És most már a lényegnél vagyunk.

Depressziós akkor lesz az ember, amikor ezt a magasabb hívó szót nem hallja.

 

Ilyenkor csak egyetlen erő hat rá: a gravitáció, a sűrű, múlandó, lehúzó anyag, az a szürke rémület, melyet akkor él meg, amikor a kiásott sírba beledobják hozzátartozójának hulláját, rálapátolják a sötétbarna földet; akit szeretett, nincs többé, oszlásnak indul s enni kezdik a mélység lakói, a kukacok.

 

(A mélység: sötét – a magasság: világos!)

 

Jellemző tünete a depressziónak, hogy az embernek nincs kedve fölkelni. Nem akar fölállni, elindulni, élni. Nincs kedve embernek lenni. Vissza akar heveredni nem egy állati, hanem egy halotti állapotba, ahol nem kell semminek lenni – lényegében eltemeti magát.

 

Amit most mondok, a szó nem vallásos, hanem legtágabb értelmében értem: abban a pillanatban, amikor az ember elengedi Isten kezét, depressziós lesz. Amikor elveszti szellemi származásának emlékét, halhatatlanságérzetét, azt, hogy nemcsak egész életének, de minden napjának és percének, a legkisebb eseménynek is magasabb célja van, ha ezt elveszti, abban a pillanatban visszahuppan a földre, elterül, lényét eluralja a rémület, hogy megsemmisül, s a vágy, hogy semmisüljön is meg, hogy ne létezzen többé, mert fény nélkül a sötétben (és a félelemben) nagyon rossz lenni.

 

Ez a depresszió.

Korunk depressziós.

Minden szellemét, istenét elveszített kor ez.

A materialista életszemlélet: depressziós.

 

Lényegénél fogva az, mert filozófiájának igazsága – az anyagisten totális rémuralma – akkor teljesedik be, amikor az ember meghal. Az anyagból született ember ilyenkor visszatér teremtőjéhez, a földhöz: a sírgödörben bizonyosodik be, hogy mindig is hulla volt, csak közben, biológiai okokból, élt néhány keserves esztendőt.

 

Nem filozofálok.

Alapvető erőkről beszélek, melyekről minden csecsemő tud, s amelyekről Nobel-díjas professzorok is megfeledkezhetnek:

Ha valakit nem húz a magasság, az a mélységbe zuhan.

 

Ez a depresszió. Nem néhány szerencsétlen ember lelki baja, nem is csupán népbetegség, hanem a rák és az infarktus mellett az első számú kórtünet. Mi, akik ma élünk, bizonyos fokig mindannyian depressziósak vagyunk. Ahogy valamennyien szennyezett levegőt lélegzünk, rohanunk, zaklatottak vagyunk s aggódunk a holnapért, úgy depressziósak is vagyunk, mert ez a közösségi karmánk.

 

Át kell élnünk. Meg kell tapasztalnunk, hogy milyen fény, értelem, boldogság és szeretet – egy szóval – Isten nélkül élni.

Ez egyébként örök emberi kaland, megúszhatatlan élmény, mivel szellemünk anyagba öltözött s így két pólus feszültségében élünk.

 

Jézusnak is voltak pillanatai, amikor „könnyeket ontott”, amikor „elszomorodott a szívében”, átélte a gecsemánei kert vívódásait, a halálfélelmet, az énakarat pánikját, látta az emberiség földi történetének elszomorító, sőt ijesztő jövőjét is – s mégis: örömhírről beszélt, a fölfelé néző ember diadaláról.

 

A depresszióval manapság nem az a gondunk, hogy van, hanem az, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.

Illúziókkal „gyógyítjuk” magunkat, színes buborékokat fújunk magunk köré, s amíg ezek ki nem pukkadnak, nem fáj az élet.

 

Ilyen színes buborék a pénz, a karrier, a bevásárlás (birtoklás), a sikervágy, a hírnév, a munkahajsza, egyáltalán minden olyan hajsza – a művészi alkotást is beleértve! –, mely egyetlen másodpercet sem engedélyez, hogy sorsunk valódi arcába belenézzünk. A hajszába kényszerített ember bajba kerül, ha nem hajszolják – ekkor jön a depresszió. Sokan ilyenkor döbbennek rá, hogy a hajcsár nem kívül, hanem belül van, s jó, ha rohanásra ösztönöz, mert addig sem kell a nagy Hiányra, az értelmetlen életre s a még értelmetlenebb halálra gondolni.

 

Isten nélkül – s mindazon erők nélkül, amit az ember számára az isteni jelent – nem lehet a depressziót gyógyítani.

Ha nincs Isten, akkor a depressziónak igaza van.

De ez csak más szó arra, hogyha nincs fény, akkor sötét van.

Müller Péter
IX. évfolyam 4. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. október

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.