Müller Péter rovata

Exkluzív - A feleségem története


Ez a címe a magyar irodalom egyik legnagyobb regényének, Füst Milán remekének.

Egy holland hajós, Störr kapitány történetéről szól, aki rosszul szeret, s ezért elveszti azt a nőt, aki talán sorsszerűen hozzá tartozik, s akiről ma azt mondanánk, hogy „lelki társa”, duálja.

Útjaik elválnak. Hosszú idő telik el, s többé az életben nem látják egymást.

Kivéve egyetlen esetet.

Sok év után a kapitány fölszáll egy autóbuszra s arról gondolkozik, ha volna fia, mit mondana neki. S valami olyasmi jut az eszébe, hogy a halálról beszélne neki. Hogy éljen könnyen s ne fájjon a szíve, ha egyszer el kell mennie innen. Vagyis ne sírjon, fogadja megadással az elmúlást. Ilyesmin tűnődött, amikor kinézett a busz ablakán, s meglátta egy útkereszteződésnél egykori feleségét. Hanyagul haladt előre a fényben, szórakozottan – fekete köpeny volt rajta, mely csukva volt a nyakán. Szikráztak rajta a fekete színek, habossá tették, „szinte semmivé”. „Mintha nem is testi jelenés, csak szelleme volna – írja –, mert oly csodásan fiatal volt.”

A busz továbbment, s az asszonyt elveszette a szeme elől.

Később fölhívja régi közös ismerősüket, a „misztikus” Madame-ot, s fájdalmáról beszél neki. Emlékeiről. S hogy mennyi idő telt el, mégis milyen meglepően fiatalnak tűnt neki a volt felesége.

– Ma is láttam az utcán – mondja. Érzi, hogy az asszony hallgat, s nyugtalanul kérdi: – De miért hallgat Ön? Férjhez ment talán?

– No de kiről beszél Ön? – kérdi a Madame.

Störr persze elmondja, hogy a feleségéről. S hogy a címét szeretné tudni, mert a forgalmas utcán elveszette szem elől a tömegben.

– És hol látta őt ma, Kapitány? – kérdi a Madame.

Megmondja néki, hogy hol. Itt meg itt, az Opera közelében. Még a ruházatát is részletesen leírja, a cipőjétől a feje búbjáig. Hogy lássa be a barátnője, nem tévedett. Pedig csak egy pillanatig látta, merthogy a busz továbbment.

– Ó – mondja a barátnő –, akkor csakugyan ő volt. S méghozzá abban a kabátban, amelyet én küldtem neki Párizsból. Ugye csukva volt a nyakán a köpeny? És ugye sima volt s fekete? És ugye vékony prémből volt a szegélye?

És amikor kiderül, hogy a kapitány még az apró virágokat is látta az asszony kalapján –

a Madame elsírja magát.

– Ezt a kalapot én küldtem neki, közvetlenül a halála előtt.

– Hogy mondja, Madame?

– Hát maga nem tudta? – kezdett el lobogni megint –, nem tudta volna, hogy meghalt az édes... No látja, milyen szerencsés maga... Hogy milyen fényes kis vendége volt ma magának, és milyen fényes kis útitársa, amíg itt élt maga mellett...

– És milyen édes ez a lélek – zokogja a kapitány. – Mert mégiscsak megjelent ma nekem?

– Mert úgy látszik, mutatkozni akart, vagy meg akarta óvni magát valamitől – tette még hozzá a Madame. – Mikor annyira szerette.

És még valami lényegeset is hozzátesz, amire a kapitány már „nem tudott odafigyelni”. Azt mondja, elég gyakori az ilyen jelenség. De hogy mi hozza felszínre, arra a kapitány már nem emlékszik.

– No látja, ugye, milyen hitetlen ez a világ. Pedig hányszor megesik az ilyesmi, és hány ilyen tanúsága van, s elhinni az emberek mégsem akarják. Nem, a világért! Még ha ővelük történik meg, akkor sem hiszik el!

Ezzel a megrendítő jelenettel fejeződik be ez a nagy mű.

A magyar irodalom teli van ilyen spirituális gondolattal.

Az ihlet óráiban a költők látnak, hallanak és tudnak, olyasmit is, amit száraz és józan napjaikban, inspiráció nélkül még elfogadni sem képesek.

Írtam már Mikszáth Kálmán és Gárdonyi Géza szellemlátásairól.

Itt most a magyar irodalom egyik legnagyobb művének csúcsjelentéről van szó.

Valódi túlvilági élmény ez.

Füst Milán hőse nemcsak felesége szellemlényét látja, de ráadásul még abban a ruhában is jelenik meg előtte, amit életében sohasem láthatott rajta. És most, „lelki testén” mégis látja, olyan pontosan, és olyan részletes hűséggel, hogy még barátnője is megdöbben ezen, hiszen tőle kapta halála előtt ezt a ruhát.

Ezt hívják evidenciaélménynek.

Azt bizonyítja, hogy amit látott, az nem káprázat volt, hanem valóság.

A szó spirituális értelmében.

Füst Milán, aki a lélek világának nemcsak ismerője, de nagy kutatója is volt, azt írja, hogy arra nem tudott rájönni hőse, mi váltotta ki belőle a kétségtelenül valódi és hiteles látásnak ezt a különös képességét.

Vagyis nem tudja, hogy mitől lesz valaki médium.

Ezt nem is lehet pontosan tudni.

Störr kapitány esetében azonban van valami magyarázat erre.

Nagy katarzisok után, amikor a hétköznapi tudat iszonyú szenvedések árán föladja végre az önvédelmét, amikor már nemcsak fáj valami, de elfárad benne a fájdalom és ekkor hirtelen rések keletkeznek a józan ész vak sötétségén, amikor már mindent elveszített s mégis nagyon szeret, hirtelen látóvá válhat.

Sok ilyen esettel találkozni.

A gyász, a sorscsapás, a lelki pokoljárás megnyithatja a tudatot.

Alig van ember, akinek életében ne lett volna valamiféle „mediális” élménye.

Álomban, félálomban, ébrenlétben.

Költőnél meg ez sem kell hozzá: inspiráció azt jelenti, hogy „szellemmel telítve”.

Ez a látásnak egy intenzív foka, ami nemcsak azt jelenti, hogy a költő ilyenkor szebben lát, hanem azt is, hogy igazabban.

A mai világ az ilyen transzcendens élményeket azzal intézi el, hogy ez „csak” költészet, „csak” művészet.

Más szóval nem igaz, csak kitaláció.

Szép – de nem igaz.

És ezzel nemcsak az igazságot utasítja el magától, de a valódi művészetet is.

Mert minden igazi művészet tud a lélek halhatatlanságáról – látja az embernek nem csupán a földi, de szellemi valóságát is. Amelyik ezt nem látja: nem igazi művészet.

Müller Péter
X. évfolyam 8. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. november

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.