Müller Péter rovata

Exkluzív - A Lélek színpada


Nagy öröm számomra, hogy a Madách Színház otthont adott számunkra, a Tolnay Szalonban, hogy néha találkozhassunk.

A személyes találkozás élményét semmiféle könyv, újságcikk, tévé nem tudja pótolni.

Amikor látjuk egymást, érezzük egymást, amikor beszélgetünk, és szemünk kölcsönösen adja s veszi az üzeneteket, az mindig ünnep számomra. Különös izgalommal, kifejezett lámpalázzal készülök rá. Az írásbeli vizsgánál még lehet "puskázni" - de a szóbelinél minden kiderül.

Ami egészen különös élmény számomra, nemcsak az, hogy ez a színház több mint ötven esztendeje az otthonom, tehát kifejezetten úgy érzem, mintha vendégül látnám az olvasóimat a saját lakásomban, a saját legbensőbb világomban, hanem az is, hogy Tolnay Klári nemcsak a kollégám volt, de hosszú időn át a barátom is. Most ott állnak múzeumának fabábuin a jelmezei, a zongorán a kottái, asztalán az odavetett kártyái. Pasziánszot játszott velük, egyedül.

Utoljára a lakásában láttam ezt a paklit, az íróasztalán.

Mintha most az ő vendégei lennénk valamennyien.

Tolnay Klári előttünk élt, a nagy nyilvánosság előtt, sokan ismertük és szerettük, de benső lényéről csak kevesen tudtak.

Apáca akart lenni. Isteni elhivatottságból. De mivel ragyogóan szép lány volt s a színház is vonzotta, élete válaszút elé került. Amikor bölcs főnökasszonya elmondta neki, milyen szerény és alázatos utat szánnak neki, Klári azt mondta, hogy ő egy olyan utat akar járni, ahol bejárhatja az egész világot, téríthet, gyógyíthat, szolgálhatja az elesetteket. Egyszóval Teréz anyához hasonló akart lenni. "Gyermekem - mondta neki a főnökasszony -, nálunk nem az történik, amit te akarsz, hanem amit az Isten akar!"

Fölismerte benne az akaratos, nagyravágyó szellemet.

Később még többet: a művészi tehetséget is.

S mivel valóban bölcs asszony volt, akire Klári mindig hálásan emlékezett, behívatta őt, s azt mondta neki: - Neked, lányom, az Úr művészsorsot szánt. A színházban a helyed.

Első bemutatóján - így mesélte Klári - zizegtek a hófehér fityulák a nézőtéren s az erkélyeken. Az egész rend kivonult s lelkesen tapsolták meg egykori társukat. Később férjhez ment. A kor egyik legnevesebb filmrendezőjéhez.

- Ma már tudom - mondta egyszer nevetve -, hogy én nem is Ákoshoz, hanem az anyjához mentem feleségül. Anyósa a Teozófus Társaság egyik vezetője volt. Általa ismerkedett meg az őshagyománnyal, Kína és India titkaival, Paul Bruntonnal, Annie Besant-tal, és főleg a megvilágosodott szenttel, Ramana Maharisivel.

Lelkében csodálatos egységbe került a katolikus és a keleti tradíció, s főleg a művészet, melynek papjává vált.

Időnként a Védákat tanulta. Vasárnaponként pedig, sőt, néha szabad estéin fölbukkant a szentmiséken is, miközben énekelt és játszott, tragédiákat, komédiákat; Molnár Ferenc, Arthur Miller és Csehov hőseit.

Mély lelki életéről csak kevesen tudtak.

Éjszakánként legépelte Hamvas Béla szamizdatban terjedő csodaművét, a Scientia Sacra mind a hat kötetét. Írt és fordított. Miközben kifelé ragyogott, magányos volt. Lelkének valódi kincseit kevesen ismerték, s nem is igen beszélt róluk.

Ő azonban pontosan tudta, hogy jelenlegi sorsának indítása egy hatalmas ívű előző inkarnációjának a megismétlése lett volna. Főnöke volt valaha egy nagy és roppant szigorú rendnek. Előző életének második felét egy francia kolostorban élte le. Ezt a több évszázaddal előtti életét akarta öntudatlanul "folytatni". Nem lett volna jó. Ebben az inkarnációjában a színház volt az a világ, ahol lelkének gazdag és új tapasztalatait meg kellett szereznie. A művészet, a szerepjátszás, a szeretet nyelvének teljesen új és szokatlan módszerrel való megtanulása: ez volt a sorsfeladata.

Tudta, hogy így van. Nyitnia kellett.

A színház lett számára az a világ, ahová kislány korában még csak titokban vágyott. Akkoriban még nem sejtette, hogy ez lesz életének szinte egyetlen és valódi színtere: itt lesz "Teréz anya". Persze mindazzal a kedélyes és játékos felhanggal, mely ennek a profán világnak a természete.

A szigort és a lelkiismeretet azonban előző életéből hozta magával. Soha próbát, előadást nem mulasztott. Az már életveszélyes betegséget vagy az időskorával járó, szinte halál közeli tehetetlenséget jelentett, ha ő egy előadást lemondott.

Szüntelen küzdelmet vívott magával.

Nagy humorral, bölcsességgel s erővel.

Az emberek szerették.

Nemcsak bájosan ragyogó fiatalságában, de öregkorában is.

Sztár volt, a szó minden értelmében - de mindvégig egyszerű, közvetlen, kedves ember maradt.

Életem egyik legszebb munkáját neki írtam.

Márta címmel.

El is játszotta – csodálatosan. Most, hogy megjelent a darab a Lélek színpada c. kötetemben, újra elolvastam. Minden mondatában az ő hangját hallom. Legszebb jelenete az volt, amikor halott férjét - Bessenyei Ferenc játszotta - egy kézikocsin kihúzza a temetőbe s eltemeti. Pap nincs, sírásó sincs. Háború van. Az asszonyi sorshoz ilyenkor hozzátartozik a pap és a sírásó szerepe is. S miközben temeti, beszél halott urához. Perel vele, amiért elhagyta, s imádkozik a túlvilági boldogságáért. S amikor az utolsó lapát földet is rádobja a sírra, a fájdalomtól kimerülten lerogy a sírdombra. Könnytelen, szomorú szemével fölnéz az égre... Beszél... beszél... de senki sem válaszol... Rádöbben arra, hogy egyedül maradt.

Amikor esténként a Tolnay Szalonban találkozunk, Klárika szellemisége mintha ott lenne velünk. Ezt persze csak jelképesen mondom. Ő már biztos magasabb világokban jár.

De azért, mielőtt elkezdeném a beszélgetést, beleülök a székébe. Nézegetem a fénykepeit, a jelmezeit, melyből - mint testből a lélek - régóta kiszállt már.

Segít nekem.

Müller Péter
XII. évfolyam 12. szám

Címkék: ezotéria, Müller Péter

Aktuális lapszámunk:
2019. szeptember

A korábbi lapszámaink tartalmának megtekintéséért kattintson IDE.